Színről-színre a Gólemmel

Gólem színházi fesztivál a  Jurányi inkubátorházban

Az  április 11-14 között megrendezett III. Gólem Fesztivál, arra kereste a választ, hogy milyen is a zsidó karakter és hogyan ábrázolható a 21. századi színház lehetőségeivel. A négynapos tematikus programsorozat nemzetközi workshopok, felolvasószínházak és előadások keretében próbálta művészi nyelven megfogalmazni a válaszokat. A fesztivál igazgatója Borgula András volt.

 

A fesztivál a Mohácsi János rendezte A Dohány utcai seriff című előadással kezdődött. A Füge és a Kaposvári Egyetem közös produkciója éjsötét térben játszódó, fényeitől megfosztott hangszínház, melynek hallucinációkat gerjesztő, valószínűtlen hangokkal és árnyakkal terhelt, deportáló vagonra emlékeztető sötétjében holokauszt túlélők visszaemlékezéseit mondják el a színészek megbotló hangon. Több forrásból merít az előadás: emlékező írók idézetei és olyan viccek hangzanak el, amelyek nem viccek. Kovács Márton komponista éjmélyből felcsendülő dallamai szolgálnak aláfestésül az önironikusan elbeszélt mártírium-dokumentumgyűjteményhez. Az előadásról a Centropa segítségével beszélgethettünk.

Délután a fesztivál vendégének, Shimon Levynek (fordító és dramaturg, a Tel Aviv Egyetem professzora) A Biblia mint színdarab című interaktív előadása volt hallható. A professzor egy bibliai textust, Sámuel könyvének azt a pillanatát ragadta ki és elemezte példaként: amikor Sámuel Éli házában először hallja az Úr hangját. Rámutatott, hogy a bibliai fejezet egy lehetséges és megrendezhető dráma: színpadra vihető irodalmi szövegként megfelel az arisztotelészi hármas egység esztétikai elvének, és számos rendezői kérdést és ötletet vet fel. A homályos bibliai szöveg konkrétumok és misztikum kusza szövevénye, amit bonyolítanak a fordítások és értelmezések, melyek lehetnek marxisták, feministák, maszkulinisták.

A „Ha lesz egy férfinak…” – ezúttal utolsó – előadása a koreográfia és az improvizáció kettős láttatása. A darab rendezője, Borgula András határtalan alkotói szabadságot adott Visky András író-dramaturgnak és Frenák Pál koreográfusnak, akik először dolgoztak együtt. Az előadás Mózes V. könyvének, a szülei által megkövezésre ítélt, lázadó fiú történetének két interpretációja, amit talmudi szövegmagyarázatok módszertana alapján alkottak a szerzők, akik előzetesen két napos workshopon vettek részt. Művük egy témára, két egymástól függetlenül alakuló, egymásra szándékosan nem reflektáló variáció. A közösséghez fűződő viszony, lázadás és elfogadás tézise és antitézise ütköznek a családon belül vagy a közéletben. Az ősi törvény és hagyomány átértelmezése az alkotás lehetséges olvasata, melyhez látványos keretet ad a Frenák Társulat gyönyörű francia táncosnőjének, Marie-Julie Debeaulieu-nek szenvedélyes és katartikus tánca a darab elején. Kivetkőzése tiltakozás egy kultúra és szabályai ellen, dramatikus mozgásművészete maga a konfliktus. A túlfűtött mozdulatok után színre lép a kvázi „kisember” (Takátsy Péter), monológjával a kővel és kenyérrel történő megkövezésről. Apja és saját megkövezését meséli el, amely mint egy „hagyomány” apáról fiúra száll – múltunktól a jelenig, majd a jövőig terjed.

Szarka Zsuzsa

 

Artur Pałyga: A zsidó című drámáját a Nézőművészeti Kft. felolvasásában láthatta-hallhatta a fesztivál közönsége. Egy lengyelországi vidéki tantestületben zajló számvetést modellezett a Mucsi Zoltánt (Igazgató), Lázár Katit (lengyeltanárnő), Thuróczy Szabolcsot (Krisi atya), Andrássy Mátét (Tesitanár) és Sárközi-Nagy Ilonát (angoltanárnő) felvonultató, Szabó Máté rendezte előadás. Az iskola egykori, ma Izraelben élő diákja hazalátogatásának hírére rándulnak össze a tanerők, akik először pénzeszsákként megfejni szeretnék a mulattatóan körülírt származású idegent, majd ironizálásuk egyre komorabb színeket ölt, és kibukik belőlük az elmúlt hetven év történelme a zsidók kifosztásától, lemészárlásától, a visszatérő zsidók elüldözéséig és a ’68-as antiszemita kampányig, amikor a jelenlegi igazgató elnyerte posztját. A harmadik nemzedék (a látszólag előítélet-mentes angoltanárnő) is tagadásban van, aki a nagyszülei által megszerzett zsidó javakban él, s a blőd előítéleteket soroló tornatanár is képes megdöbbenni, ha szembesül a múlttal – vonhattuk le az konklúziót az erős érzelmeket megmozgató előadás láttán.

sztg

Anya, lánya, unokája: három generáció jelenik meg Marianna Salzmann Anyanyelve mamelosch című drámájában, amit felolvasóest keretében mutatott be a Gólem színház. A téma sok szempontból időszerű és időtálló: a mai Berlinben élő szereplők monológjaiból és beszélgetéseiből kibontakoznak a mindannyiunkat érintő létbizonytalanság kérdései: a múlt különböző rétegei és a jelen közti világnézeti és etikai különbségek; a német, illetve a zsidó identitás; a hagyományok jelentősége és jelentéktelensége; a vándorlás (kivándorlás?) lehetőségei és veszélyei; a humor szerepe az emberi kapcsolatokban és – talán elsősorban – a család, a mispoche már-már elviselhetetlenül összetartó ereje.

A nagymama túlélte a holokausztot, színész és párt-aktivista volt a kommunista időkben – lánya, a mama, szemére is veti, hogy nem volt ideje gyereket nevelni. Anyjával ellentétben a második generáció képviselője képtelen már bármiféle lelkesedésre – a lélek az ő számára leginkább a munkahelyi és családi aggodalmakban van jelen. A fiatal lány, Ráhel világot akar látni, szerencsét akar próbálni, de mindenekelőtt menekülni akar a fullasztó miliőből, ahol szemrehányások és sértődések mentén derül ki, hogyan reflektálnak mindhárman a helyzetükre, illetve hogy milyen feltétlenül ragaszkodnak mégis egymáshoz.

A darabból feltűnően hiányoznak a férfiak: a nagymama már egyedül nevelte a mamát, aki szintén egyedül (illetve anyjával együtt) nevelte fel iker gyermekeit. Egyikük, a fiú, amint lehetett, kivándorolt (az ő levelei illetve a neki írt e-mailek adják a lány és az anya monológjainak hátterét), a lány, Ráhel a darab nagy részében készülődik illetve el is megy New Yorkba. A mama élettársa, egy Clemens nevű orvos többször is szóba kerül, de úgy tűnik, szakítanak. A nagymama mintha egy férfi riporternek mesélné el élete történetét, de az illető csak megszólításokban jelenik meg, róla semmit sem tudunk. Megtudjuk viszont, hogy Ráhelt nem a férfiak érdeklik – ettől a két idősebb nemzedék meglehetősen zavarba jön, bármennyire igyekeznek, nem nagyon tudnak ehhez viszonyulni.

Szerencsére mindhárom generációban megvan az egészséges humorérzék, és a képesség, hogy önmagukon is nevessenek – ez az életmentő erőforrás, amivel időszakosan át lehet hidalni a különbségeket. „Leid macht auch lachen” – a szenvedés is megnevettet: ez lehetne Bernard Malamud szerint a jiddis színházak katartikus mottója, és itt, Marianna Salzmann darabjában is ilyesmit tapasztalunk. A nevetés és szenvedés egymásba fordulását jól érzékelteti a Ráhel által elmondott „szakállas vicc”: vidd be a kecskét – vidd ki a kecskét, majd a lány tárgyilagos megjegyzése: „én vagyok a kecske”. A humoron keresztül talán mégis szembe tudnak nézni önmagukkal?

Kállay G. Katalin