Gertruda esküje

Ram Oren valószínűleg az egyik legnépszerűbb izraeli író, akinek könyveiből csak Izraelben egymillió példány fogyott eddig.  A könyvet Ilan Mor, Izrael Állam magyarországi nagykövete és Bokor Pál, az Atlantic Press Kiadó főszerkesztője mutatja be szeptember 11-én 17 órakor a Bálint Házban a magyar közönségnek.

Részlet a regényből:

 

A nappal és az éjszaka minden percét, minden óráját bénító félelem töltötte meg. A csend és az elkerülhetetlen katasztrófa közötti határ keskeny és sérülékeny volt. Képtelenség volt tudni, mi történik a következő pillanatban, ki és miért kopogtat az ajtón, ki ront be rajta, ha nem kap választ. Gertruda rémálomban élt, egész éjszakákon át maradt ébren, erősen fülelt az utca és a lépcsőház minden neszére. A háború a tetőfokára hágott. A szóbeszéd mind több német hódításról szólt. Jelét sem lehetett látni annak, hogy mikor fejeződhet be.Gertruda sokat időzött a gyerekkel a lakásban. Amikor ügyfelek jöttek, hogy megkérjék, írjon a nevükben levelet, Michael a szobájában játszott bezárt ajtó mögött. Amúgy szeretett Gertrudával lenni. Könyveket olvastak és játszottak. Nagyon ritkán, amikor Gertruda úgy gondolta, nincsenek németek a környéken, titokban sétálni vitte Michaelt.

Egy szombaton, amikor üres volt az utca, kettesben rövid sétára indultak. Visszafelé menet egy terepjáró állt meg mellettük, kiszállt egy német járőr, és az útjukat állta. Négyen voltak, két katona, egy őrmester és egy tiszt. Nem volt menekülésre mód, semerre sem.

– Iratokat – parancsolt rájuk az őrmester. Gertruda engedelmeskedett. Az őrmester Michaelre nézett.

– Ő a gyerekem – mondta Gertruda.

– Mennyi idős?

– Hat.

– Mi történt a férjével?

– Megölték a háborúban.

– Mikor?

– Amikor maguk bejöttek Lengyelországba. A lengyel hadsereg katonája volt.

– Mutassa meg az ő iratait.

– Nincsenek nálam. – Igyekezett higgadt maradni. – Az iratokat ellopták tőlem, amikor elmenekültünk Varsóból.

A németek alaposan megvizsgálták azt az igazolást, amelyet Gertruda egy katolikus paptól szerzett papirjai elvesztéséről, és arról, hogy Michael az ő gyermeke. Michael félve nézett a németekre.

– Ő az anyukád? – mutatott a katona Gertrudára.

A gyerek az asszonyra nézett.

Gertruda lefordította németről lengyelre a kérdést, a fiú pedig helyeslően bólintott.

– Mi a neve?

– Mamuska.

– Mi volt apukád neve?

– Marek – felelte gyorsan Gertruda a fiú helyett. Sajnálta, hogy nem készítette föl a gyereket ilyen faggatózás elviselésére.

– Nem magát kérdeztem! – kiáltotta a német őrmester. – Gyere ide, kisfiú.

Gertruda megfogta Michael kezét, s odavezette a katonához. A lelke mélyén imádkozott, hogy a találkozás ne végződjön katasztrófával.

– Húzza le róla a nadrágot – parancsolt Gertrudára a német. Megdermedt, tehetetlenül, kétségbeesetten.

– Miért? – kérdezte, noha tudta a választ.

– Meg akarunk róla bizonyosodni, hogy nem zsidó.

– Ne tegye ezt vele az utcán – kérlelte. – Megalázza. Emberek mentek el mellettük, közömbösen néztek rájuk.

Mindennapos volt a városban az efféle látvány.

– Pofa be! – förmedt rá az őrmester. – Húzza le a fiú nadrágját, vagy én húzom!

Ellenségesen nézett a németre, kóválygott a feje. Teste a földre zuhant, elvesztette az eszméletét.

Amikor magához tért, az egész arca nedves volt a jéghideg víztől, amit a katona loccsantott rá a kulacsából. A tiszt föléje hajolt, s megkérte, hogy álljon fel. Alig bírt megállni a lábán.

– Mitől fél? – kérdezte a tiszt.

– Semmitől… csak néhány napja nem ettem… Az őrmester megveregette Michael vállát.

– Vesd le a nadrágodat! – parancsolt rá újból. A gyerek kétségbeesetten nézett a dadusára.

Gertruda hallgatott. Tudta, hogy mindennek vége, hogy befejeződött a játszma. Nem volt értelme hazudni. Michael dermedten állt.

A német dohogott, s kezdte lehúzni a gyerek nadrágját. Michael teljes erőből kapaszkodott belé, remélve, hogy ezzel megakadályozza az őrmestert a levetkőztetésében.

A mindvégig a közelben álló és be nem avatkozó tiszt most az őrmesterhez lépett.

– Hagyja békén a fiút! – parancsolt rá éles hangon.

Az őrmester meglepetten nézett a tisztre, és elengedte Michael nadrágját.

– Ez a gyerek tényleg a maga fia? – kérdezte Gertrudától a tiszt.

– Igen.

– Maguk ketten tényleg nem zsidók?

– Tényleg.

– Remek. Hiszek magának – mondta Karl Rink. Szeretettel nézett Michaelre, és a nő aggodalmára gondolt. Bárcsak sikerült volna nekik is időben kimenteniük ebből a pokolból, ahogy ő maga kijuttatta a lányát Németországból, mielőtt SS-beli társai letartóztatták volna. Zsidó anya lányaként semmi esélye sem lett volna az életben maradásra, mint ahogy ennek a gyereknek sincs szinte semmi esélye a háború túlélésére.

–  Hol laknak? – kérdezte a tiszt.

–  A másik utcában. Hazakísérte őket.

– Legyenek óvatosak – mondta. – Rengeteg ehhez hasonló kutatás lesz. Fogadja meg a tanácsomat. Ha nem akarja, hogy zaklassák magukat, keressen biztonságosabb helyet magának és a fiúnak.

Gertruda könnyes szemmel nézett rá.

– Miért? – mozgott az ajka. – Miért tette ezt?

A tiszt elmosolyodott.

– Talán egy napon, ha megint találkozunk, elmondom magának.

– Legalább a nevét mondja meg – kérte Gertruda.

– Karl Rink – mondta, majd sarkon fordult, és visszament az őrjárathoz.

Megmenteni Michaelt, messzire elvinni a minden pillanatban rá leselkedő veszélytől, biztosítani, hogy többé ne fenyegesse őket váratlan éjszakai látogatás – ezek voltak most a legfontosabb feladatok. Gertruda tudta, hogy a szerencséjük nem tart sokáig, ha nem lép azonnal.

Arra jutott, hogy a templom lehet az egyedüli menedékük. Michael emlékezett az első napra, amikor Gertrudával odament. A félelem és zavarodottság elegyedett benne, úgy követte az asszonyt az Ostra Brama templom nagy csarnokába. A mennyezetet tartó beton boltívek, a keresztre feszített Jézust ábrázoló festmények és az aranyozott oltár vegyes érzéseket keltettek benne. Nem tartott sokáig, míg Gertruda megértette vele, miért kell a fiúnak vele mennie. A gyerek maga is nagyon jól tudta, hogy a külvilág számára ő egy keresztény anya fia, és életben maradása attól függ, el tudja-e játszani a szerepet.

Most Gertruda kezét simogatta, hagyta, hogy a nő a templom előcsarnokában álló szoborhoz vezesse, és megrémült, amikor a közelükben meglátott egy csoport német tisztet, akik térden állva imádkoztak. Gertruda színlelt nyugalommal nézett rájuk, szintén letérdelt, s lehúzta Michaelt is. A fiú mozgatta a száját, mintha imádkozna, bár egyetlen imát sem ismert.

A templom megtelt helybéli lakosokkal és egy csoport német katonával és tiszttel, akik eljöttek a vasárnapi misére. A pap, Andras Gedovsky végigment az imádkozók között, odabiccentett az ismerőseinek. Michael kíváncsian nézett rá, kedves arcát és fehér palástját vizsgálgatta, amint a pap angyalként mozogva lebegett az oltár fölött, majd imádkozva leereszkedett.

Egy fiatal tiszt Gertrudára és Michaelre emelte a tekintetét, hosszan, furán nézte őket. Felállt, odament hozzájuk. Michael elsápadt.

– Ez a maga gyereke? – kérdezte a tiszt németül. Világoskék szeme és gondosan fésült szőke haja volt. Ellenzős sapkát tartott a kezében. Tökéletesen vasalt egyenruhájának bőr derékszíján fegyver lógott.

– Igen, az én gyerekem – válaszolt Gertruda németül.

– Mi a neved fiú? – kérdezte a tiszt lengyelül.

– Michael – felelte halkan.

A tiszt megsimogatta a haját.

Ne tegyél fölösleges mozdulatot, parancsolt magára Michael, ne mutasd félelemnek semmi jelét.

– Annyira hasonlít arra a gyerekre, akit odahaza hagytam – mondta a tiszt bánatosan Gertrudának.

– Hány éves a fia? – kérdezte Gertruda, s ártatlan arccal nézett a tisztre.

– Hat. És a magáé?

– Ő is hat.

– Jól beszél németül. – A tiszt megdicsérte. – Honnan jöttek?

– Lengyelországból. Az iskolában tanultam németül.

– És a férje?

– Özvegy vagyok, uram.

A tiszt a zsebéből előhúzta a tárcáját, elővett némi pénzt, s odaadta Michaelnek.

– Vegyél magadnak ajándékot – mondta.

Gedovsky atya felment a szószékre, és szentbeszédében annak fontosságáról beszélt, hogy segítsünk a szomszédunkon, és idézte az Újszövetség idevonatkozó bekezdéseit. Miután az arany hímzéses köpenyt viselő gyerekkórus vasárnapi dalokat énekelt, végigment a sorok között, és tömjénfelhőt hintett szét.

A mise után a pap a templom ajtajában állt, mosolygott, kezet fogott a hívőkkel, mindenkivel váltott néhány udvarias szót. Három német tiszt türelmesen állt a sorban, hogy megrázza a pap kezét, tekintetük gőgös, egyenruhájuk csillogó, borotvált arcuk magabiztos volt. A pap németül beszélgetett velük.

– Nagyon élveztük az imádságokat – mondták neki. – Olyan volt, mint otthon. – Jó egészséget kívántak a papnak, majd beszálltak a járda mellett rájuk várakozó terepjáróba.

Ram Oren: Gertruda esküje. fordította: Szántó András. Atlantic Press, 2014, 352 oldal, 4290 Ft.