Futballhuligánokról, pénzről, törvényről

Magyar foci és biztonság

Többféle kísérlet fulladt kudarcba idehaza az elmúlt évtizedekben a futballstadionok lelátóinak benépesítésére. Szinte közhely, hogy a bajnokság színvonala változatlanul csekély vonzerővel bír, de van valami más is, ami távol tartja, taszítja a nézőket. Ez pedig a stadionok, a mérkőzések biztonsága. Hazai sportrendezvényeink, mindenekelőtt a labdarúgás biztonsági feltételeiről beszélgettünk a kérdés egyik magyar szakértőjével, aki e tárgyban nemzetközi tekintélynek is örvend. Informátorunk – éppen ezen ismertséggel indokolva – azt kérte, neve ne szerepeljen cikkünkben.

 

A színhely

Mivel témánk mindenekelőtt a biztonság, bevezetőként – korántsem jelentőségének megfelelő terjedelemben – térjünk ki a sportrendezvények színhelyének állapotára.

A rendszerváltás óta eltelt évtizedek alatt többször nekibuzdult a kormányzati politika a stadionok rekonstrukciójának, új stadionok, csarnokok építésének, de a szándék – egy-két tiszteletet érdemlő kivételt leszámítva – csupán szándék maradt.

Szakértőnk szerint a létesítmények zöme csak a minimális feltételeknek, vagy még azoknak sem felel meg; mindössze 3-4 olyan stadionunk és sportcsarnokunk van, amely – még ha minimálisan is – megfelel a nemzetközi követelményeknek. Ezért van az, hogy az UEFA valamilyen kupakiírásában szereplő csapataink sokszor kényszerülnek „vendégfellépésre” idehaza is, mert saját pályájuk alkalmatlan nemzetközi kupameccsek lebonyolítására.

A gondok egyik ősforrása a stadionok tulajdonviszonyában lelhető fel. A pályák vegyes tulajdonban vannak: akad köztük önkormányzati, állami tulajdonú, elvétve egy-két magántulajdonban lévő. A nem magánkézben lévők tulajdonosai állami kht-k, amelyek működéséhez állami pénz kell(ene). A pályák működtetésére, fenntartására a klubok többségének nincs pénze, illetve a zavaros tulajdonosi viszonyok miatt a klubok tulajdonosai nemigen akarnak állami tulajdon fejlesztésébe, rendbehozatalába saját pénzt fektetni. A klubok egy része „szívességi” használója pályájának, magyarul: ingyen vagy bérleti viszonyban használja. Sokszor a pálya működtetése jelenti a helyi önkormányzatok hozzájárulását a klubok költségvetéséhez.

Többnyire – szakértőnk becslése szerint 95 százalékban – a hazai igényeknek sem felelnek meg a pályák körüli parkolási viszonyok, nem hogy a nemzetközieknek. Talán három, jobb esetben négy olyan stadionunk van, amely e szempontból a minimális követelményeknek megfelel. (Egyéb nemzetközi sporteseményeknek otthont adó sportcsarnokaink közül is talán 4-5 az, amelyik ezen igényeket képes minimális szinten kielégíteni.)

 

A jogi háttér

A pályák biztonságához tartozik a kerítések dolga. Nem csak nemzetközi tapasztalatok, de hazai példa is bizonyítja, hogy a kerítések – kellő körültekintéssel végrehajtott – lebontása (lásd Kispest) nem növeli a kockázatot. Igaz, a kerítések szerepe nem szűnt meg, hiszen az egyes csapatok szurkolóinak elkülönítésére, vagy a „vehemensebb” szurkolói csoportok féken tartására még mindig ez a leghatékonyabb tárgyi eszköz.

Jogszabályokban Magyarországon sincs hiány, számtalan paragrafus rögzíti a sportszervezetek felelősségét, azt, milyen eszközökkel kell felszerelni a stadionokat, milyen szankciókkal kell sújtani a randalírozókat. A baj az előírások érvényesítésével, a jogszabályok betartatásával, az azokat megsértők elleni hatékony fellépés hiányával van.

(Az MTK csapatával 2003-ban a skóciai Glasgow-ban jártam. A Celtic klubigazgatója stadionjukat bemutatva felhívta a figyelmünket két, egymástól távoli, és tetszőlegesen bővíthető befogadó képességű helyiségre is. Ezek a kerítések lebontása után azt a célt szolgálták, hogy a rendbontókat a közönség soraiból kiemelve itt zárják el, amíg gyorsított eljárásban bíróság elé nem viszik őket. A stadion pár évvel korábbi felújítása óta még egyetlen embert sem kellett oda bekísérniük – a valóban komolyan vett eljárási szabályok elrettentő hatásának köszönhetően.)

Beszélgetésünk óhatatlanul a „futballhuligánokra” terelődik. Szakértőnk megerősíti, hogy ilyen kategória nem létezik. Valóban akad hazánkban néhány száz garázda alak, ők azok, akik kevésbé a mérkőzéseken, mint inkább előttük és utánuk randalíroznak, dúlnak, rombolnak, verekszenek. Esetükben a jogszabályok írott malasztnak bizonyulnak: a hatóságok szinte soha nem élnek a stadionokból kitiltás eszközével, és jogerősen letöltendő szabadságvesztési ítéletet sem nagyon akaródzik a bíróságoknak kiszabniuk. És a klubok sem élnek annak lehetőségével, hogy fél-két évre kitiltsanak „szurkolókat”. Szakértőnk meggyőződése, hogy ezeknek a huligánoknak a sporthoz semmi közük, szándékaik mögött közvetlen vagy közvetett politikai motiváció húzódik meg.

Az eszközök

A törvények, korábban elhatározott műszaki fejlesztési lépések bőven képesek lennének eleget tenni a követelményeknek, de valahogy elmaszatolódott minden kísérlet.

Több mint egy évtizede nem valósult meg az ezredforduló tájékán meghirdetett cél: új, korszerű beléptető rendszerekkel felszerelni minden stadionunkat. Ugyancsak halódik a személyazonosító rendszer kiépítése, az elektronikus szurkolói kártyák rendszerének megteremtése, erre építve a személyre szóló jegyértékesítés bevezetése.

De mint oly sok más esetben, a szegénységünk oka itt is a „szegénység”. A pénzhiány válságos időkben mindenre jó magyarázat, s ha ez patópálsággal párosul, már helyben is vagyunk.

Szakértőnk elmondta, hogy készen van egy komplex program, amely 14 (az első körben 6, a másodikban 8) stadionra kiterjedően, nettó 780 millió forint értékben célozza modern kamerás megfigyelő rendszer kialakítását. Egyelőre csak bizakodhatunk, hogy ennek megvalósítása után nem pusztán elvi lehetőségként beszélünk a rendbontók kiszűréséről és tartós távol tartásáról.

Verbális erőszak

Sok éve létezik az MLSZ-nek egy határozata, amely tiszteletre méltó módon hadat üzen a rasszizmusnak, a mocskolódásnak, az erőszakra buzdító trágárkodásnak. E határozat értelmében a játékvezetők, ha meccs közben ilyesmit észlelnek, kötelesek megállítani a játékot, a rendezőket felszólítani a rend helyreállítására, és ha ismétlődik a verbális erőszak, akár le is fújhatják a meccset.

Számtalan esetben tévés meccseken jól hallható az ellenfél gyalázatos stílusú mocskolása, olyan riválisok gyűlöletes szapulása, akik nincsenek is az adott pályán. És persze az „örök” cigányozás, zsidózás. (A magyar-izraeli „barátságos” mérkőzésen történteket ne is említsük, mert az már nem csupán házon belüli ügy volt, hanem nemzetközi szinten állított ki szegénységi bizonyítványt a magyar szurkolók egy részének viselkedéséről.)

Nem emlékszem rá, hogy ilyesmiért félbeszakadt volna hazai pályákon mérkőzés, vagy a szövetség szabott volna ki súlyos büntetést a szurkolók ilyes fajta magatartásáért.

A sok évtizeddel ezelőtti szurkolói rigmust – „Szemüveget a bírónak!” – lassacskán felválthatná a „Hallókészüléket a bírónak!” (És persze az ő munkájukat irányító illetékeseknek.)

Ilyen körülmények között sok esetben kisebbfajta mazochizmus futballmérkőzésekre látogatni.

És akkor még szó sem esett a játék színvonaláról…