Félelmeink importja

Egyik éjjel, amikor valamire felébredtem, és kimentem vizet inni, a hatéves fiamat a konyhaasztalnál találtam.

Tekintetem végigsiklott a mosogatóban halmozódó szennyes edényeken, majd a nemrégiben berácsoztatott lichthofablakon állapodott meg. Legutóbbi angoltanítványom a segédigék helyett a terepet jött tanulmányozni, és mire rájöttem, miben sántikál, már fel is mért mindent. Így az ablakokra rácsokat szereltettem, hátha a fűrészeléssel járó túlmunka elriasztja a – feltehetőleg a tetőről várható – betörőt.

– Rosszat álmodtál?

A fiam álmosan bólogatott.

Rápillantottam a falon a Zepterre, amelynek ezüst tányérján nincsenek számok. Az egyik csoportom vette nekem hálából a kurzus végén. „Gondoltuk, utoljára veszünk még egy órát”, állt az üzenet az ajándékkísérőn.

Nincs szívem megválni tőle, pedig most sem tudtam megállapítani – talán már sosem áll rá a szemem –, fél kettőt vagy fél hármat mutatott-e.

– Nagyon korán van még, Marci. Bújj vissza az ágyba.

– Nem merek.

– De hát mit álmodtál?

– Félek, hogyha kimondom, azonnal meghalok.

Kezdtem kapizsgálni, miről lehet szó.

– Álmodban bekopogtattak az ajtón?

– Be.

A Halál Angyala akkor jött el hozzánk először, amikor megszületett a lányom, másodszor pedig amikor Apa elköltözött. Marcit ezután minden éjszaka meglátogatta a Halál Angyala. A hosszú virrasztások alatt kihámoztam a fiam elmondásából, hogy a nagyszüleitől hallotta az egyiptomi szabadulás történetét, és azóta sem tudja túltenni magát az egyiptomiakat ért legszörnyűbb csapáson, az elsőszülöttek halálán.

Eldübörgött fölöttünk egy elég eseménydúsnak mondható év, amely alatt rengetegszer elmagyaráztam Marcinak, hogy a Halál Angyala jelkép, nem kell szó szerint venni. Idén peszach közeledtével ismét a konyhaasztalnál találtam Marcit éjnek évadján, sápadtan a félelemtől.

Nekiveselkedtem, hogy kiszállítsam az időgépből.

– Azt hiszed, a Halál Angyala minden évben eljön az ajtónkig?

– Különben mi értelme volna?

Mint az elmúlt év során már annyiszor, azt kívántam, bárcsak ne félne ennyire a fiam.

– Tudtad, hogy annak a bizonyos történetnek nem a Halál Angyala a lényege, hanem éppenhogy a szabadulás? Az Angyal csak az egyiptomi elsőszülötteket vitte el. Tudod, a zsidók megjelölték az aj…

– De mit csináljak, ha mégis félek? Mi lesz, ha nem veszi észre, hogy a mi ajtónk meg van jelölve?

Ez az, mi lesz. Erről van szó. A fiam világába bizonyára beszűrődnek a barátaimmal folytatott beszélgetéseim arról, hogy vannak körülöttünk emberek, akik a legszívesebben ellopnának tőlünk dolgokat – például elvennék az értékeinket. És hogy mi jöhet még, te jó ég, mi lesz ennek a vége? Aztán éjjelente felriadok a saját szorongásaimra. Olyankor krákogva csoszogok a lakásban, folyatom a vizet a csapból, egyesével nyitom ki résnyire az újonnan berácsoztatott ablakokat, hátha ma éjjel már nem jön a betörő.

Talán ebből a bizonytalan, aggódó légkörből sűrűsödött össze Marci álmaiban a Halál Angyala. Nem a nagymama a hibás, aki elmesélt neki egy bibliai történetet – Marcit ragadta meg ez a rémkép. A múlt hozott tapasztalataiból importálja félelmeit, amelyeket csak felszínre hoz – és mostanság még táplál is – a jelen.

Ott, a konyhaasztalnál, a generációk láncolatának soron következő tagjaként rádöbbentem, szomorú lenne,

ha egy hatéves fiúnak az árnyékolná be életét, hogy a haláltól kell rettegnie. Mindegy, hogy ezt felnőttnyelven stressznek hívjuk vagy szorongásnak, a végeredmény ugyanaz – egy halálra rémült kisgyerek, aki nem tud megszabadulni a félelmeitől.

Odaléptem a bejárati ajtóhoz és kinyitottam az összes zárat. Kitámasztottam az ajtót, hogy bejöjjön a csípős hajnali levegő.

– Vedd fel a fürdőköntöst és gyere ide.

Fél perc múlva megjelent. Sötétkék fürdőköpenyében, fején kapucnival úgy nézett ki, mint egy kis úszóbajnok. Kikémlelt az erkélyre.

– Elment?

– Nem. Itt sem volt.

A sötét éjszakai égen átsütött a Hold.

– Csak akkor fogom úgy érezni, hogy megúsztam, ha reggel lesz és meglátom, hogy világos van. – jelentette ki Marci.

Eltöprengtem, vajon én mikor fogom úgy érezni, hogy megúsztam.