Ének a kiirtott zsidó népről – részletek

Jichak Katzenelson (1886–1944) lengyelországi zsidó költő, drámaíró. Jiddis és ivrit nyelven egyaránt írt. Színművei a zsidó–lengyel együttélésről, a zsidó nép történelmi dilemmáiról szólnak. 1943–44-ben kilenc hónapot tölt egy franciaországi internáló táborban. Itt írja a lengyelországi soá és az egész holokauszt egyik legmegrázóbb „emlékművét” Ének a kiirtott zsidó népről (dosz lid funm ojszgehargetn jidisn folk) címmel. 1944. május elsején Auschwitzban ölik meg. Részletet közlünk a poémából, mely a Trauma és utóhatás szemináriumsorozat keretében 2014. február 18-án lesz témánk, a mű fordítója, Halasi Zoltán közreműködésével.

(XIII. A halucokkal )

7

Megint eltelt egy hét. Belopóztam a gettóba. És ott volt Zuckermann. Jichok

Zuckermann, s vele a legnagyszerűbb, leggyönyörűbb leány: Civja.

Halucok! Még hogy itt minden veszve volna! Amikor itt vannak a halucok!

Az ember ismét élne. Nem sír, dehogy. De pár cseppet el kell morzsolnia.

 

8

Jichok üdvözletet hozott nekem. Krakkóból. Laban, a haluc friss üzenetét.

Épp sorolja neki, hány SS söpredékkel bántak el, amikor – Hände hoch! – a német rajtuk üt.

A tiszti köpenyes Labant lefogják. Jichok megsebesül, de meglőtt lábbal is lelép,

bolyong a városban, csizmája csurom vér. – Ugye fáj, Jichok? Most ne mozogj! Feküdj!

 

9

Ez volt negyvenhárom január tizenhetedikén. Éjszakára ott maradtam velük.

Még meg sem virradt jóformán (ó, inkább soha ne virradt volna meg!),

már kint voltam az utcán, hogy a Zamenhofról a Nowolipiére; ám ekkor „Zurück!” –

az SS visszakergetett. Rendőrök álltak ki minden sarokra. A gettó körbevétetett!

 

 

10

Már megint! Mi lehet ez már megint? Végünk! A hideg és a forróság elönt.

Vissza a fiamhoz, a halucokhoz. Ők is tudják már, valaki hírt hozott nekik.

Civja: talpon! És Jichok is. „Még hogy engem holmi kis seb a lábamról ledönt!”

De csizmájába alighanem dől a vér. Mert ahogy meglát, hirtelen elfehéredik.

 

 

11

Falfehér lett. Nem teszem szóvá. Jichok az egyik halucnak parancsot ad:

„Keress bunkert az udvaron és kísérd oda őket!” – „Mi, Jichok, inkább – kérlelem,

megszorítva kezét. Erre elpirul. – Mi inkább…! Cvi, ő is maradna. Hadd…

mi is veletek!” Bejön egy haluc, fegyvereket oszt szét. – Eddig nekem

 

12

ez semmit sem jelentett, most mégis mindent. „Késő! Már elkéstünk vele!”

„Nem, nem! Tévedtek! Sosem késő. Népét az utolsó zsidó is megmentheti,

ha egyetlen gyilkost is leterít. Még akkor is menthető népünk becsülete –

tüzelem őket s magamat –, ha már mindőnket kiirtottak. Tessék megmenteni!”

 

13

Harcállást foglaltak a halucok: feljebb a lépcsőn, az alkóvokban, az ajtó mögött.

Egyikük az ablakból nézte, mi folyik az utcán, és suttogva közvetített.

Az üvegen át megkövülve látom: lehajtott fejjel, némán, az SS banditák között

az Umschlagra már vonul a menet… Ó, mért nem vagyok vak és földsüket?

 

14

Pszt! Egy rendőr elrohan, jön vissza több. Egy kis épületet felgyújtanak odalent.

Épp az én ablakommal szemközt. A balfék tűzoltó nem oltja el, hanem szétfújja a

lángokat. A rendőröknek jelenti lengyelül: „Hárman bújtak el odabent!”

Kirángatják a hármat. Vörösség fut szét a havon. Felszáll a meleg pára gomolya.

 

15

Pszt! Pszt! Már itt vannak! Nem látom a német arcát, csak a vállát, de a golyót

szemből, mellébe kapja, összerogy. A másik is. – Die Juden schiessen! – A döbbenet

kiáltásai odakintről. Valóban! Itt Zeharje, Gutman, Eliezer tüzel: a halucok!

A Niskán meg: a somérok. Igen. A zsidók lőnek! Ezzel nem számoltak a németek!

 

(XIV. A vég)

 

2

Ó jaj nekünk, lám, szembe tudunk szállni, mi is meg tudunk ölni benneteket!

Csak bennünk él, ami bennetek soha, hogy embertársainkat gyilkolni tilos.

Hogy nem mészároljuk azokat, akik az égtől várnak segítséget, mert fegyvertelenek.

Ti természettől fogva öldököltök, nem tudtok nem gyilkolni, a kard a nyelvetek, a vas.

 

3

Ismerlek titeket! Nem mennydörög a hangom, mint a prófétáké. De én is átlátok rajtatok!

Tavaly július elején, mielőtt Varsóból elindultak a halálvagonok, volt egy tanácskozás.

Ha ott vagyok, ugyanazt mondom – Tamut nafsi! Hadd haljak én is meg! – akár a halucok.

Mert, akárcsak Litvániában, Ukrajnában, Volhíniában, a megsemmisítés várt ránk, mi más?

 

4

Igaz, mire mentünk volna vele? Nem sokra, hiszen nem volt fegyverünk. De hát

vasból van a kapa is, s a hegyes szögek éppoly mélyen vágnak a húsba, akár a golyó.

Lehet, hogy testvéreink Erecben és az újvilágiak megkönnyezik majd a tragédiát,

bár csendben, vagy nem, hozzáteszik: Ha ellenálltak volna! De egyik sem volt lázadó…

 

5

Egyik sem volt! Igen, ott ültem némán én is egy üzemben még január előtt,

mikor zsidók egymás közt beszéltek lengyelül, és fájdalmukon túltett a harag:

„Micsoda birkanép! Tűri, hogy vágóhídra hajtsák!” – ítélkeztek a műhelyvezetők. –

Hát kiirtják őket a föld színéről, és még csak nem is kiabálnak. Rábólintanak!”

 

6

Január tizennyolcadikán népemből ötezret vittek el és küldtek a halálba estelig.

Német halottat én csak kettőt láttam, tizenkét embert vesztettek csupán a gyilkosok.

De hogy citeráztak, ó, a gyáva nyulak! Ők voltak állig fegyverben pedig!

Die Juden schiessen! Attól fogva nem kettesével – falkában jártak, mint a farkasok!

 

7

Falakon másztunk át, havas-jeges tetőkön, a Zamenhof 58-ból egész háztömbnyire,

a Muranowska 44-ig, majd a tetőről be a házba, én és a maroknyi ifjú sereg.

A padláson húzódtunk meg, néhányan lejjebb ereszkedtek, az egyik emeletre, le,

ott további két gyilkossal végeztek; nem láttam, csak hallottam a lövéseket.

 

8

Éjszaka átmentünk a Miła 61-be, már puskával, több pisztollyal – ez kincset ért.

Reggel szétoszlott a csapat, én a hideg padláson ültem száz és száz sorstársam között.

Mellettem köhögött egy nő, megint rá tört, mire valaki odaugrott, mégpedig azért,

hogy ha még egyszer… torkára fonja karmos ujjait. De a nő többet nem köhögött.

 

9

Egy hét múlva visszatértem a Nowolipiére. Az üzem létszáma jócskán megfogyott.

A Lesznón is. Begyűjtöttek minket a műhelyekbe, hogy könnyebben elintézhessenek.

Hol vagy, Biecz? Nemrég ifjú bundista, most talpig zsidó! A gyárakban is – ez hallatlan dolog! –

volt ellenállás! Ám ekkor már innen is vittek minket, szinte kiürültek az üzemek.

 

10

Rohamosan fogyatkozunk. Nem ágyban, párnák közt végezzük, mint elődeink egykoron.

Minket kiirtanak: vagy a Żelazna 103-ban kínoznak halálra, vagy golyó végez velünk,

vagy elhurcolnak! Az ember csak menne, s kezét tördelve mindegyre ezt kiáltaná: Borzalom!…

Hál’ isten, van már fegyver! Fegyvert veszünk! S ahová Cví is menne, az erdőbe szökdösünk.

11

Oly kevesen vagyunk! Mégis akad fölösleg: Alfred Nossig, töröltessék el a neve!

Meg akik lelküket a németeknek adták, a zsidó rendőrök. Szerencsére a harcolók

lelövik őket, mint a kutyát. Vesszen előbb tíz áruló zsidó, aztán a hitvány gojok egyike!

Nem mindenki fizet az életével. A pénzeszsákok cserébe kipengetik a fegyverre valót.

 

12

Van átjárás, padláson, a Lesznóról a Nowolipiére, onnan a Smoczára ugyancsak így;

ott le a kihalt utcára, s jobb oldalon haladva, revolver nálad, a falon lévő lyukon át

egyenesen bejutsz a gettóba. Ha jön egy német, bátran menj tovább, hisz mit gyanít?

Hogy fegyvered van, s ezért kikerül. Kell ennél több, barátom? Mégis, mire vágysz?

 

13

Arra, amire én. Hogy leterítsen egy golyó, hogy elmúljon végre ez a lidérces borzalom!

Az üzemeket áttelepítik Lublin környékére. A maradék munkaerőt szintén vinnék oda.

Én nem megyek. De bunker sincs, hol meghúzzam magam. És nincs senkim az árja oldalon.

Van, akinek külföldi útlevél jön a rokonaitól. Vajon fog-e emlékezni rám valaki is valaha?

 

14

Az enyéimnek rég halott vagyok. Bár halott volnék, de hát nem meghalni fogok én,

meg fognak ölni! Ez már a Leszno, nem is a Nowolipie, azt felszámolták, most itt dekkolok.

Egy ismerősnél. Sápadt ifjú mesél: végigjött a kongresszusi Lengyelország területén

és sehol egyetlen stetlben, semelyik nagyvárosban egyetlen zsidóval nem találkozott.

 

15

Ez két nappal peszah előtt volt. Másnap korán reggel a Lesznóra is rákerült a sor.

Ágyúk dörögtek éjjel-nappal, búvóhelyemről láttam, ég a gettó, a zsidó város ég,

a falak izzanak, a bent lévő utolsók mind elégnek, egyre terjed a lángoló pokol,

bevilágítva az eget. Ha van odafönt valaki, akkor ezt végignézte. Láthatta, itt a vég.

(1944. I. 3-5.)

Fordította Halasi Zoltán

*

Halasi Zoltánnak a lengyelországi zsidó kultúráról és annak elpusztításáról szóló könyve Lábjegyzet címmel az idén jelenik meg Jichak Katzenelson Ének a kiirtott zsidó népről című, 1943-44-ben írt holokauszt-poémájával együtt.