Emlékezetünk vetett és vetetlen árnyékai

A 60 éves Fehér László három kiállítása

A hazai kortárs képzőművészek között Fehér László az egyik legismertebb. Kétségtelenül ő a mai magyar festészet egyik nagy „eseménye”. A művész március 17-én lett 60 éves. Három egymást kiegészítő kiállítás és két könyv emlékeztet bennünket a jeles alkalomra. Írásunkkal köszöntjük őt.

A Kieselbach Galéria „Fehér László – Válogatás Victor L. Menshikoff gyűjteményéből” kiállításán két évtized alkotásainak keresztmetszetéből láthatunk festményeket: Menshikoff az 1974-es pályakezdéstől az 1990-es évekig gyűjtötte a festő képeit. A kiállítás-megnyitón Alekszandr Borovszkij orosz művészettörténész beszélt: bemutatta Fehér Lászlóról írt albumát, melyet a Kossuth Kiadó jelentetett meg.

 

Az Örkény István könyvesbolt Cultiris Galériájában Ungvári Tamás irodalomtörténész nyitotta meg a „Pasztellek” című tárlatot, ahol a művész 12 képét láthatjuk.

 

A harmadik kiállítás a Társalgó Galériában – a kiállítás-megnyitót Földényi F. László tartotta – Fehér László új képeiből villant fel egy válogatást „Ellenfényben” címmel. Ehhez kapcsolódik Forgács Éva: Fehér László – Ellenfényben, a Pauker Collection sorozatba illeszkedő kötete.

De mi Fehér László titka vagy talánya – fehéren-feketén?

 

Metafizikusan nézve talán a kapcsolatunk az idővel, egy-egy pillanat, melyet egy-egy fénykép, a fotorealisztikus festmények ihlető forrásaként rögzített egykor. Szaladjunk át a Kieselbach Galéria képeinek skáláján: az 1975-ös, Méhes László-i indíttatású, kanárisárga Földalatti című festmény pop-art-os pillanatképén a földalattin ülők arca kvázi szürkén arctalan. Fotó és társadalomkritika. A 70-es évek fekete-fehér fotorealisztikus képei: a Sylvia 1979-ből, vagy a Hommage á Beuys 1979-ből monokróm fényképek.

A nyolcvanas évek rózsaszín korszakából is találunk a Menshikoff gyűjteményben, amikor az amúgy kiváló kolorista Fehér szándékoltan puritán palettája színesedett: a Csillag a hegyen vagy a Fürdőben figurái a magányt és elidegenedést sejtetik. Az 1989-es Mignon bár pop-art iróniára hajló, kék hátterű női fejével és kontúrozott férfi alakjával vendéglátóegységek dekorációs kelléke is lehetne… Az 1990-es fekete-fehér Kilátó festmények emblematikusak a Fehér oeuvre-ben. Az ember itt apró és magányos és olyan távlatba néz, amit nem fejthetünk meg. A 90-es évek fekete-fehér kontúrrajzos figurái: a Tánc, a Pihenő, a Victor L. Menshikoff árnyszerűen – szellemként – a téren és az időn kívül léteznek.

A Cultiris Galéria friss pasztelljei festménynek tűnnek.  Zsidó témájú, kontúrvonalas alkotások a Joel (trenderlivel) és a Fiú kecskével. Mindkét mű misztikus hangulatú és szimbólumértékű: a koromfekete háttérben fehéren körvonalazott kisfiú tekintete talányos. A Fehér fa és Fehér fák alakjai kontúrrajzos árnyak, sztaffázs figurák, akik díszletként is csupán egy másik idősík vetetlen árnyékú szellemlényei a lombkoronájuktól megfosztott fákkal együtt. A Kirándulók pasztell fekete háttérbe burkolt műemlékével valami súlyos időtlenséget hordoz, a félig beárnyékolt két, kontúros kirándulót mintha egy régi megkopott fényképről ragasztották volna át, de a Judit a táci kanálissal ugyanígy egy archaikus itt felejtett figura. Új hangként, a barátok – Szirtes János, Gerber Pál és Yorgos – portréi hiperrealisztikusak, kivéve Halász András, aki néhány kontúr egy fekete-fehér képen. A Tócsa III. enigmatikus pasztell, a Nagy kavicsok kontúrfigurái fények és árnyékok erőterében állnak.

A Társalgó Galéria festményei túlvilági fénnyel vagy ellenfénnyel megvilágítottak. Az eddigiekhez képest új, hogy megjelenik Fehérnél a tondó, mint képforma, amely kitágítja a táblakép reneszánsz önértelmezését. Tondóin befelé örvénylő térben árad szét a fény, mint például a Daddy címűn. Az Önarckép ellenfényben című darabon a Sapkás önarckép újraértelmezését láthatjuk: az arc misztikusan árnyékban – a vonások alig kivehetőek, miközben a háttérben transzcendensen árad szét a fény, mint ellenfény. A Balatoni tondó fekete-fehér és fény-árnyék ellentétei erősítik az érzést, hogy a képet emlékeink vetítették a vászonra, és a Balaton vízén hajózó alakok nem is élnek. A Nagy kavics egy árnyékkal teli, fénnyel világított kép, ahol esetlegességünket jelzi a körforma szélén szaladó apró fehér kontúros gyerek. A Fekete lepel magában hord egy csipetnyit a kárhozat néma csendjéből. A többi kép a hagyományos téglalap-formát követi. A Nagy kavicsok kavicsai és „hús-vér” gyermek alakja kozmikus fényű árnyékos térben lebegnek. A Vízenjáró gömb pasztell egzisztenciálisan talányos. Az Ellenfényben fekete-fehér ellentéte régi fotóra emlékeztet, múltból elővarázsolt apa és gyerek figurával. Az Esti Séta pasztell a hiány képe, a kanális kigőzölgésén túl tovalépő szellem alak az időtlenségé, emlékezetünk vetetlen árnyéka. A Bak Imrét és feleségét ábrázoló kép minimalistán letisztult. Az Este Tácon II. egy lilában-feketében átírt képrészlet, a Birkák alkonyatban egy rózsaszínben-feketében fogalmazott festői derengés.

Ablakok a világra. Alkotásai szintetizálják a fényképészetet, a festészetet, az empátiát és az iróniát, mindamellett döbbenetes csend honol a képein: egy örökkévalóság az égbolt nélküli térben. Emlékezés, elhagyatottság, elidegenedés és magány, noha ő festi egyszersmind a legszebb napszemüvegeket is. Pop art portrék és a magányosság képei – fekete-fehérben, rózsaszínben, sárgában. Barokkos kompozíciójú képek hajléktalanokról és magányos gyerekek macikkal. Tranzit figurák és a marginalizált zsidó lét elvontsága, amit kibontott az évtizedek amnéziájából: kezdetben a zsidó lét emlékképeit, épületeit, ünnepeit és az absztrahált diaszpóralétet, majd jeruzsálemi alakokat a Fal előtt, holt-tengeri emlékeket és misztikusan szimbolikus kisfiúkat ábrázolt. Külön csoport a sírköves képek: a 2010-es Sírkövek között tondón egy elhagyott zsidó temetőben egy rajzos-kontúros apró figura valamit keres-kutat…

Sokrétű, motívumokban gazdag életmű zenitjén tekintenek körül e tárlatok, gyűjtemények, Fehér pedig még csak 60 éves. Kívánunk alkotókedvben gazdag további évtizedeket!