Együtt vagy külön?

A fenti címmel megjelent kötet Hernádi Miklós zsidó témákról 1987 óta megjelent írásait tartalmazza. A Szombat ezzel a beszélgetéssel köszöntötte a szociológust, írót, lapunk alapító-főszerkesztőjét nemrég betöltött 70. születésnapja alkalmából.

– Könyvének bevezetőjében idézi Konrád Györgyöt: „… a sietős hasonulás csakúgy megkapta a maga büntetését, mint a makacs különbözés.” Ön pedig nemrég azt mondta, hogy mivel mind az asszimiláció, mind a disszimiláció sikertelennek bizonyult, valami köztes álláspontot javasol. Mi lenne az?

– A kérdés, hogy mi lenne a kivezető út, már a múlt század tízes éveiben felmerült, majd a húszas évek faji támadásaival folytatódott. A 19. század hatvanas éveitől a zsidók jogilag magyaroknak számítottak, egy időben mózeshitű magyaroknak. A kérdés mégis kérdés maradt. A holokauszt, egy extrém szituáció, ellehetetlenítette az asszimiláció megoldási kísérleteit. De ez nem lehet mérvadó a kevésbé extrém helyzetekre nézve. Ma természetesen egészen más viszonyok vannak. Az asszimiláció és disszimiláció között van egy köztes pálya, és a magyar zsidóság többsége, szándéka szerint általában ezt követi. Míg közjogilag a zsidók magyaroknak számítanak, érzelmileg, kulturálisan és vallásilag zsidóknak tartják magukat. Tehát én magyar állampolgár, magyar lakos vagyok, nyelvem, kultúrám magyar. Magánéletemben viszont, bár engem megkereszteltek – keresztapám Radnóti Miklós volt –, nagyon hevesen zsidónak tartom magam.

– Könyvében érinti az áldozat tematikáját. Csapdahelyzet az, amikor elvárjuk, hogy az elpusztult zsidókat a magyar veszteségek közé sorolják, holott zsidóságuk miatt ölték meg őket. Hasonló a helyzet a tudományban, művészetben, stb. kiemelkedő magyar zsidók esetében is. Az ország joggal büszke a világhírű magyar tudósokra, művészekre, de a zsidók külön büszkék sokuk zsidó származására is. Ez feloldhatatlan ellentmondás.

– Amikor arról beszéltem, hogy a magyar zsidó igenis legyen a magánéletében zsidó, akkor ez problematikus lesz, amint a magánélete közérdekűvé válik. Ha például egy író zsidó szempontból óhajtja ábrázolni a világot, akkor az ő privát zsidósága közüggyé válik. Ugyanez a helyzet a Nobel-díjas fizikusokkal is, akiknek a tevékenysége közüggyé lesz. Én fontosnak tartom azt is, hogy elkülönítsük a magyar irodalomnak egy zsidó vonulatát, melybe számos író tartozik. Akik ezt a zsidó szempontot megjelenítik, a zsidó problematika közüggyé tételével tulajdonképpen gettóba kerülnek. Ezzel viszont a mű átkerül a zsidó irodalomba, egy olyan rekeszbe, amely már nem szerves része a magyar irodalmi kánonnak. És az, hogy a magyar zsidó irodalom nem lehet része a magyar irodalomnak, csupán tükrözése annak, hogy a magyar zsidó nem lehet igazán része a magyar társadalomnak.

– Valóban. Amikor megjelentek Ember Mária és Gera György vészkorszakkal foglalkozó regényei, egy, a hivatalosságot képviselő ismerősöm ezt így kommentálta: „nem jegyzik”. Evezzünk egy másik témára. Könyvében, a zsidó jellemmel kapcsolatban idéz huszadik század eleji írókat, tudósokat, így például Lesznai Annát, aki a zsidók labilis identitásáról, „izgatott lelkiállapotáról” beszél.

– Lesznai a társadalmi elhelyezetlenségről szólt, arról, hogy a zsidóságnak nincs megfelelő helye a társadalomban. Nagy különbség van persze a tízes-húszas évek és a hatvanas-hetvenes évek között, de megállapítása, hogy a gazdag zsidó még pénzzel sem tudja megvásárolni a helyét a keresztény magyar társadalomban, valamennyire ma is érvényes. Ez nagy probléma, amely visszahat a zsidó lélekre.

– Egyik írásában elemzi, hogyan viszonyultak a magyar, illetve a magyar zsidó kommunisták a holokauszthoz, annak tabusításához. Arról is beszél, hogy ellentétben a korábbi időszakokkal, ma a magyar zsidó írók (és nemcsak az írók) jelentős része sokkal nyíltabban ír zsidó neveltetéséről, sorsáról.

– Ezt behatóan elemzem könyvem Csak diszkréten! című fejezetében. Egy „hallgatási felhatalmazás” értelmében a zsidó szót szinte ki se lehetett ejteni. Több tucat kommunista zsidó író betartotta ezt a „közmegegyezést”, főleg a Rákosi korszakban. De voltak azért kivételek is, pl. Karinthy Ferenc, vagy a kommunista Illés Béla, aki beszámolt a budapesti gettó felszabadításáról. Én vitatom, hogy a holokauszt és a zsidó jelenlét elhallgatása jót tett volna a magyar zsidóságnak. A hatalom ezt azért tette, hogy jobban be tudjon rendezkedni, és ne kelljen foglalkoznia a holokausztban betöltött dicstelen szerepével. Tudjuk, hogy a kommunisták nem akartak zsidókat menteni, és a Moszkvából hazatért négyesfogat a háború után gyorsan hidegre tette az illegális zsidó kommunistákat. Az üldöztetés nem számított dicsőségnek, sőt, szégyellnivaló volt. A kommunista vezetés üldözte a zsidó vallást, a cionistákat, így a zsidóság elsorvadása folytatódott a kommunizmus alatt. Ez a helyzet kezdett megváltozni a hatvanas-hetvenes években. A fordulópont Kertész Imre regénye volt, a Sorstalanság ütötte be az utolsó szeget a hallgatási kötelezettség koporsójába.

– Hozzátenném még, hogy jelen voltak, ha „ideiglenesen” is, a szovjet csapatok, és az országra rákényszerítettek egy a magyarok (és a magyar zsidók) számára idegen rendszert, és más sem hiányzott, mint hogy a hatalom elkezdjen a holokauszttal és a magyar felelősséggel foglalkozni. E nélkül is eléggé nagy volt a rendszerrel szembeni gyűlölet.

– Maguk a zsidó politikusok is amellett voltak, hogy – Aczél György szavaival – ha a zsidók itt akarnak élni, akkor békét kell teremteniük azokkal is, akik talán a bútoraikat vagy ruháikat elhordták. Ez a hozzáállás is önérdek volt, azért, hogy a kommunista hatalom minél akadálytalanabbul érvényesüljön.

– Az is érdekes, hogy azok az írók, akiket ’56 miatt lecsuktak, szinte egytől egyik zsidók voltak.

– Igen, ezt még nem kutatta fel a jelenkori történetírás. Az is igaz, hogy őket nem kötötték fel, mint a melósokat. A népi írók közül viszont, érdekes módon, senkit nem börtönöztek be.

– Van-e zsidó művészet? Erről szól a könyv egyik írása. Nemrég egyik ismerősöm megkérdezte a barátját, hogy kicsoda Ország Lili. „Zsidó festő”, hangzott a válasz. Indokolt-e itt a zsidó jelzőt használni? Ez volna az ő lényegük?

– Ennek a jelzőnek többféle értelme is lehet. Nem a festészet zsidó itt, hanem a személy. Ebben az értelemben én ezt teljesen elfogadhatónak tartom. Úgy érzem, hogy aki a zsidóság érdekében emel szót, mert azt kirekesztik, annak joga van megemlíteni, hogy valaki zsidó. (Talán kötelessége is.) A zsidó jelző magyarázza meg ugyanis, hogy miért ér valakit kirekesztés. Ezzel szemben, ha náci vagy antiszemita oldalról címkéznek valakit, ez elfogadhatatlan, mert ebben a kontextusban ez a kitétel becsmérlő és végső soron a likvidálást célozza. Mindig a szándék a fontos.

– De akkor van-e zsidó művészet? Mondjuk Chagall vagy Ámos művészete?

– Chagallnál és Ámosnál ez feltűnő, mert képeiknek bőségesen vannak zsidó (vallási) motívumaik. Másoknál a „zsidó” jelző inkább személyi attribútum, mintsem művészeti.

– Befejezésül: könyvének egyik méltatója a könyv „kétfrontos” harcát említi. Egyetért ezzel?

–  Nem, én nem vagyok kétfrontos harcban. Talán könyvem interpretátorai, bármelyik oldalra húznak is, lehetnek harcban egymással. Én hiszek abban, hogy valaki lehet száz százalékig magyar és száz százalékig zsidó. És hogy abban, amit csinálok, ez elfogadható megoldása a problémának – legalábbis számomra feltétlenül.