David Grossman: A világ végére

David Grossmant nem kell bemutatni az izraeli irodalom iránt érdeklődő magyar olvasóknak. Részint azért, mert A villámkölyök című regénye és az Oroszlánméz című esszékötetete után A világ végére a harmadik könyve, ami magyarul megjelenik, másrészt mert műveit harminc országban adták ki, hazájában és a nemzetközi nyilvánosságban is gyakran megszólaló közíró, az izraeli-palesztin megbékélés szószólója. Grossman új regénye, melyből részletet közlünk, az április 18-án kezdődő könyvfesztiválra jelenik meg a Scolar Kiadónál, s a szerző is jelen lesz a rendezvényen.

Avram, miután Ora lefeküdt vele tel-avivi lakásában, napok alatt újra hanyatlásnak indult. Állt az ablaknál, vagy nézte az üres falat, elhanyagolta magát, nem fürdött, nem borotválkozott, nem vette föl a telefont, és Orát távol tartotta magától. Eleinte csak ilyen-olyan ürüggyel, aztán egyértelműen megkérte, ne jöjjön. Ha Ora mégis elment hozzá, elküldte. Félt kettesben maradni vele a lakásban. Ora megrémült. Minduntalan Avram járt az eszében, meg az, ami aznap este történt. Hetekig képtelen volt bármire. S Avram minél inkább menekült, Ora annál erősebb kényszert érzett, hogy üldözze. Újra meg újra megpróbálta megnyugtatni, és elmagyarázni neki, hogy csak azt szeretné, ha visszazökkennének a régi kerékvágásba. Avram elhúzódott, lerázta Orát, s arról az estéről egy szót se volt hajlandó beszélni.

Aztán Ora észrevette, hogy terhes. Egy hónap után végül Avramnak is meg tudta mondani. Avram először megdermedt. Arca megkövült, s egy pillanat alatt a vitalitás maradéka is eltűnt róla. Aztán azt kérdezte, Ora szerint hol lehet elvétetni. Kifizeti, szerez kölcsönt a Védelmi Minisztériumtól, senki nem tudja meg. Abortuszról Ora hallani sem akart. – Különben is késő – motyogta megbántva és összetörten, mire Avram azt mondta, akkor az ő részéről Orával mindennek vége. Ora érvelt, megpróbálta fölidézni Avramnak, mi mindent jelentenek egymásnak, de Avram sziklakemény arccal állt, s valahová Ora feje fölé meredt, nehogy véletlenül a hasát lássa. Orának szédült a feje. Alig tudott állva maradni. Úgy érezte, ha ez még egy pillanatig folytatódik, teste kilöki a magzatot. Megpróbálta elkapni Avram kezét, és rátenni a hasára, de erre Avram valami iszonyú ordítást hallatott. Szeméből sütött a feneketlen düh és a nyers gyűlölet. Aztán kinyitotta az ajtót, gyakorlatilag kirúgta Orát, s hagyta odakint állni – ő így érezte – tizenhárom évig. Aztán, éppen Ofer bár-micvája  előtt, bár látszólag e dátumtól függetlenül, egy este minden magyarázat vagy bocsánatkérés nélkül felhívta Orát, és rekedtes hangján azt ajánlotta, találkozzanak Tel-Avivban.

Amikor találkoztak, hallani sem akart sem Oferről, sem Adamról, sem Ilanról. A fényképalbum, amit Ora heteken át készített az Ofer meg a család tizenhárom évét tükröző, válogatott képekből, a retiküljében maradt. Avram hosszasan beszélt a halászokról és a csavargókról, akikkel a tel-avivi tengerparton ismerkedett meg, a kiskocsmáról, ahol egy ideje dolgozik, egy akciófilmről, amit négyszer látott, és az altatószedésről, amiről leszokni próbál. Előadást tartott különféle számítógépes játékok társadalmi következményeiről és katolikus vonatkozásairól. Ora ült, nézte Avram száját, ahogy szünet nélkül dőlnek belőle a szavak, melyek rég elvesztették tartalmukat. Időnként arra gondolt, Avram minden erejével azon igyekszik, hogy bebizonyítsa, Ora már nem várhat tőle semmit. Csaknem két órát ültek egy zajos, ronda kávézó asztalának két oldalán. Ora újra meg újra mintha kiröppent volna önmagából: kívülről látta kettejüket. Mint az 1984 Winstonja és Juliája, amikor az agymosás után találkoznak, és kénytelenek elárulni egymást. Egy bizonyos pillanatban Avram, minden látható ok nélkül fölállt, szertartásosan elbúcsúzott, és elment. Ora arra gondolt, most újabb tizenhárom évig nem látja, de Avram nagyjából félévente meghívta egy újabb üres és nyomasztó találkozóra, egészen addig, míg Ofer be nem vonult. Ekkor tájékoztatta Orát, hogy Ofer leszereléséig nem tud találkozni vele.

Másnap, miután megmondta Avramnak, hogy terhes, másnap, miután Avram kidobta a lakásából és az életéből, Ora egy libegő fehér lenvászon ruhában kiállt a Cur Hadassza-i ház tornácára. Állt ott teljes dicsfényében, amelyről még senki se tudott, nem vette észre még tulajdon anyja sem. Ora nem tudta, Ilan ott van-e a fészerben, de úgy érezte, figyelik onnan.

Este kilenckor, miután Adamot lefektette, bekopogott a fészerbe, s Ilan rögtön ajtót nyitott. Az a zöld póló volt rajta, amit Ora szeretett, és egy olyan fakó farmer, amit valaha ő vett neki. Mezítelen, inas lábfejéből mintha szikrák pattannának Orára. Háta mögött spártai szoba: priccs, íróasztal, szék, lámpa. A falakon mindenütt könyvespolc. Ilan Ora szemébe nézett, aztán le, még ártatlannak tetsző hasára, s fejbőre megfeszült.

– Avramtól van – mondta Ora. Arra gondolt, ez úgy hangzik, mintha ajándékot adna át neki, és megmondaná, ki küldte. Aztán rájött, hogy talán tényleg erről van szó. Ilan meglepődve és zavartan állt ott, s Ora, új hatalma erejétől hajtva félretolta, és bement.

– Mikor történt ez? – Ilan lehuppant az ágyra.

– Így laksz? – Ora végighúzta ujjait az egyik könyvsoron. Szerződésen kívüli károkozás joga és általános elmélete, biztosítéki jog – olvasta, s közben tekintete az asztalon lévő, nagyalakú spirálfüzetekre tévedt: ingatlanjog, családjog. – Ilan, a diák – mondta kissé fájdalmasan, mert mindig arról álmodott, hogy együtt diákoskodnak majd, tulajdonképp hárman, és reménykedett, hogy órákat, napokat tölt majd velük a Givat-Ram kampuszon, az előadótermekben, a könyvtárban, a gyepen, a menzán. De mihelyt Avram hazajött, Ora abbahagyta a tanulást, s ki tudja, folytatja-e valaha. Egyáltalán: mit tanulna most? Szociális munkát nem, nincs ereje hónapokat-éveket küzdeni a hatóságokkal és a hivatalnokokkal. Nem bírná a találkozást a merevséggel, az önkényeskedéssel, a kegyetlenséggel, most, a háború után és Avram után semmiképp sem, s egyéves projektje tapasztalataiból pontosan tudja, mindez mennyire áthatna minden megbeszélést a Katemonim kerület helyettes szociális ügyintézőjével. Másrészt meg nem vonzza semmi, ami elméleti és elvont. Csak amit kézzel lehet csinálni. Olyat akar. Vagy testtel. Valami egyszerűt, kézzelfoghatót és egyértelműt, amihez nem kell sok szó – ez a legfontosabb: a szónélküliség. Talán föleleveníthetné a gyerekkori sportolást, ezúttal tanárként. Vagy embereket ápolhatna, enyhíthetné a fájdalmukat. Igen, miért is ne, ahogy Avramét, mikor kórházban feküdt. De ezt most alighanem el kell halasztania egy időre. – Ami a kérdésedet illeti – mondta Ilannak különös vidámsággal –, majdnem három hónapja történt.

 

– Biztos, hogy tőle van?

– Ilan!

Ilan a tenyerébe temette az arcát, és emésztette a dolgot. Ora hirtelen fontosnak érezte magát. Döntő jelentőségűnek. Még el is tudott lazulni. Tanulmányozta Ilant, s most először szinte hálás volt neki, amiért elhagyta. Szórakoztatta, hogy figyeli az Ilan homloka mögött száguldozó megfontolásokat. Ilannak mindig voltak megfontolásai és ellen-megfontolásai, gondolta. Főleg ellenmegfontolásai.

– Ő mit szól?

– Látni sem akar. – Ora odahúzta a szobában lévő egyetlen széket, és leült; lenyugodott az agya, lenyugodott a teste. Két lába tudta, mennyire nyílhat szét az ő állapotában. – És azt akarja, hogy vetessem el.

– Ne! – kiáltotta Ilan, és felugrott az ágyról. Két kezébe fogta Ora kezét.

– Hahó, Ilan – szólalt meg Ora halkan, Ilan szemébe nézve: megriadt a forgószéltől, amelyet benne látott. Semmi megfontolás vagy okoskodás, csak puszta, elkínzott sötétség.

– Tartsd meg ezt a gyereket – suttogta Ilan hadarva. – Kérlek, Ora, ne csinálj semmit, ne bántsd.