A vászon

Részlet Benjamin Stein A vászon c. regényéből

Forgatható könyv, olvasható elölről, hátulról. Két címlap, két elbeszélő, két történet – középütt találkoznak. Az egyik történet az Izraelben ortodox-zsidóként nevelkedő Amnon Zichronié, aki aztán Zürichbe, majd az USA-ba kerül és pszichoanalitikus lesz, a másik a Kelet-Németországban született újságíróé, Jan Wechsleré, akinek a könyv kezdetén váratlanul hoznak egy csomagot, amelyikről a leghalványabb elképzelése sincs, kié lehet…

Mivel Eli teljesen belemerült annak tanulmányozásába, hogyan lehetséges a mikvékben az átváltozás az „élő” víz által, végül óhatatlanul kilyukadt oda, hogy az ő baját is csak egy tevilá orvosolhatja. Elhatározta, hogy először senkit se avat még be a terveibe. Olyan mikvét akart találni, amelyik minden kritikát elbír, s fölötte áll minden kifogásnak. Végül arra jutott, hogy egyetlen mikve jöhet számításba, az, amelyik már a szent templom idején is megvolt, s a kohaniták használták alámerüléskor. Hisz azok a papok, akik a templomban szolgáltak, s akiknek élete függött tőle, hogy mindig teljesen tisztán lépjenek az Örökkévaló színe elé, épp oly kevéssé engedhették volna meg maguknak, amiképpen ő, hogy a kérdéses építmény ne feleljen meg minden kívánnivalónak. Egy ember azért volt, akit Eli a titkos tervébe beavatott, amikor a mikvét kereste: a családnak az a régi barátja, aki folyton Majmonidész orvosi tanait bújta, s aki annak idején Eli beteg veséjének hibátlan diagnózisát felállította, s Elit orvoshoz irányította.

Azt persze Eli nem tudhatta, hogy jóakarója azóta is örökös szemrehányással illeti magát. Neki is meggyőződése volt ugyanis, hogy azok a betegségek, amelyek az embert belülről falják föl, a lélek antennáin, csatornáin át kerítik hatalmukba a testet. A lelke legmélyén tehát nem volt biztos benne, hogy Eli már valóban beteg volt akkor, amikor ő a diagnózist fölállította, vagy inkább a gyanú megfogalmazása volt az, ami a betegséget a fiú testébe plántálta.

A kétség nem tűnt el nyomtalanul. S tán épp ez volt a hozadéka az Elivel való találkozásának, akinek a szemében ott volt a megmagyarázhatatlan nyomás, a veséjében a tumor, ez a végzetes betegség, mely ennek a még férfivá sem serdült lénynek a testébe lopódzott, hogy Eli ezzel közelébe érjen a halálnak: ki tudja, tán ez volt a forrása a jóakaró tulajdon, legszemélyesebb táméjának, az önmagában való kétkedésnek, a kétségnek, mely belülről azóta is mardosta.

Rögtön készen állt segíteni Elinek, hogy megtalálják a megfelelő mikvét, s azt is megígérte, hogy elkíséri oda.

Mindketten lázasan keresgéltek, így csakhamar megtalálták a helyet, mely épp megfelelőnek látszott. Egy erdei mikvéről volt szó Jerusálájim közelében. Három terasszerűen elrendezett medence, természetes kőből, embermagasságú, a legfölsőt egy földből előszökő forrás táplálta, s amint kizúdult, összekötötte a medencéket egymással. Már több mint kétezer évvel ezelőtt is használták őket. A papoknak akkoriban több órányi járásra esett oda-vissza a templomtól. Ha mégis megérte nekik a fáradságot, hogy az alámerüléshez elzarándokoljanak odáig, holott Jerusálájim falain kívül egyik mikve érte a másikat, akkor ez csakis olyan hely lehet, amelyik különlegesnek s minden kétségen fölülinek számított már akkor.

Egykettőre elhatározták, hogy elmennek Jerusálájimba. A család belső barátja addig győzködte az orvosokat meg Eli szüleit, míg sikerült minden kétségüket eloszlatnia, mármint, hogy egy ilyen út sokat árthat Elinek a jelenlegi állapotában. Éppen ellenkezőleg, bizonygatta: majd meglátják, hogy makkegészségesen hozza vissza a fiút, úgy, hogy soha senki nem fogja megmondani, mit állt ki az utolsó évben, sőt, hogy egyáltalán bármi betegsége lett volna. Végül az orvosok meg Eli szülei is beadták a derekukat, még ha másodpercig se hitték, hogy Eli csakugyan jobban lesz az utazástól.

De azok ketten percnyi időt se akartak vesztegetni, így aztán a Tel Aviv-i repülőtérről egyenesen a Jerusálájim melletti Mozába hajtottak. Nem maradtak soká. A szürkületben a medencék úgy festettek, mint víz alatti mély, fekete gödrök. Eli szótlanul meztelenre vetkőzött és beugrott a mikvébe. Kétszer is alámerült, gondosan ügyelve, hogy kezén, lábán szétfeszítse az ujjait, szemét tágra nyissa, amíg perceken át lebeg a vízben anélkül, hogy bármihez hozzáérne. Mikor kimászott a vízből, csak úgy lángolt az arca. Fogta a törölközőt, gyorsan megtörölközött, pedig nem is fázott. Úgy érezte, már nem ugyanaz többé, mint aki idejött.

 

Persze senki sem tudta, hogy Eli Rothstein csakugyan meggyógyult-e. S még ha meggyógyult is, ki tudta volna megmondani, hogy a gyógyulása a különféle kezeléseknek, avagy valóban annak a bizonyos tevilának köszönhető-e a mozai vízben. De az egészen biztos, hogy Eli maga tökéletesen meg volt győződve róla, hogy a mikvéből kilépve az élete újrakezdődött, mindenféle pusztító gyógyszer meg betegség nélkül, s ami a legfőbb, mindennemű halálfélelem nélkül. Márpedig ez számított egyedül.

Másfél évig nem járt iskolába, de ez alatt az idő alatt többet tanult, mint a világ bármely másik iskolájában tanulhatott volna. Hogy így a hosszú hónapokat egyáltalán nem gondolta elvesztegetett időnek, igazán nem csoda.

Pikesville-be a szemeszter közepén érkezett meg. Mikor szüleivel bemutatkozott a ros jesivánál, annyi akaraterőt sugárzott, hogy az igazgatónak szemernyi kétsége sem lehetett, hogy a lemaradást Eli egykettőre behozza.

A kiállt félelmek meg küzdelmek szemlátomást érettebbé tették az évfolyam minden más diákjánál. S mivel Eli Rothstein, föltehetően az Örökkévaló szeszélyéből, sokat szenvedett, mivel kénytelen-kelletlen fölvette a kesztyűt a halállal szemben, tehát másfél évet veszített, s így hozzám hasonlóan jóval idősebb volt a többieknél – nos, mindezen okoknál fogva a ros jesiva úgy döntött, hogy innentől minket kettőnket rak párba chávrutá partnerekként.

Danival ellentétben Eli nemcsak arra volt hajlandó, hogy a leckéket a legapróbb részletekig ízeikre szedjük, de láthatóan örömét is lelte benne. Holtbiztos, hogy a rabbiknak fogalmuk sem volt, mi a véleménye a tanmenetünkről. Különben legott veszélyesnek kiáltották volna ki, s ki tudja, tán kiutasítják az iskolából is, nehogy hatással legyen másokra.

Gondolatai azon mag köré épültek – amibe csakhamar beavatott –, hogy minket igazából nem azért küldtek Pikesville-be, hogy a Torát tanulmányozzuk. A képzés voltaképpeni célját abban látta, hogy befolyásoljon minket, csordultig telítsen ideológiával, méghozzá olyan úton-módon, hogy azt a világ legtermészetesebb dolgának tartsuk, s hogy mindazt, amit belénk akarnak sulykolni, úgy fogadjuk, olyan érzéssel, mintha egyenest az isteni forrásból innánk, s hogy a tiszta, hamisítatlan igazságon kívül semmi mást ne erőltessünk bele a fejünkbe.

Eli persze nem akarta lebecsülni az egészet. Valamire egyszer még biztos jó lesz. Csak az nem volt ínyére, hogy önként vesse alá magát egy agymosásnak.

Ha tényleg fontos neked a Tóra, mondta, ha csakugyan érdekel az igazság, akkor muszáj megértened, s az agyadba vésned, hogy az nem az, amit itt tanítanak.

Teszem azt, kérdezte, vajon mért a Vájikrával kezdik a kisgyerekeknek a Tórát tanítani, Mózes harmadik könyvével, miért nem az elsővel? A gyerekeket minden incifinci részletre megtanítják, hogyan mutatták be a templomi áldozatot, ezt a véres hókuszpókuszt, amit öt-hatévesek jóformán föl se fognak. Mért nem kezdik a tanítást a teremtéstörténettel meg az ősatyák életével, mennyivel érthetőbb lenne.

Igen ám, mondta Eli, csak akkor rögtön hallanának Káin testvérgyilkosságáról, Noé megrészegedéséről, arról, hogyan átkozta el fiát, Hámot minden ivadékával, hallanának a vérfertőző Lótról, hogyan hált a tulajdon lányaival, aztán meg arról, hogyan szerezte meg Jákob Ézsau helyett csellel az áldást, s hogy hogyan méne be a tisztátalan személyhez Júda, aki pedig nem más, mint a zsidó királyok őse. Így aztán igencsak nehezükre esnék vakon hinni a valóság egysíkú magyarázatában, hisz első pillanattól kezdve rákérdeznének mindenre.

Hajlottam rá, hogy elfogadjam Eli állításait. Akár a kétely magvait is elültethette volna bennem, a legkomolyabban megingathatott volna minden addigi ítéletemben. Mégsem tette. Az illúziók helyébe, melyektől megfosztott, valami összehasonlíthatatlanul értékesebbet adott. Eli Rothsteint ugyanis a krízishelyzet meg a mozai tapasztalat valóságos fegyverhordozóvá avatta, hogy azt ne mondjam, az Örökkévaló lovagjává ütötte. Szilárdan hitte, hogy az igazi Tóra-tudás ott veszi kezdetét, ahol megszűnik az ideológia, ahol már nem hatalomról, a különféle érdekek összeütközéséből származó előnyökről van szó, hanem csak az Örökkévalóról és az egyes emberről, s köztük a világi valóság egy kicsiny részéről.

Valósággal lelkesedtem azért a nézőpontért, ahogy Eli a dolgokat látta. Habozás nélkül, tökéletesen elhittem neki, hogy az „élő” víz misztériumában sokkal több az igazság, mint a papok minden véres mesterkedésében, meg abban a számlálhatatlan, bonyolult törvényben, amit a bölcsek a Tóra legutolsó betűjéből is levezetnek.

Tőle vettem át a bizalmatlanságot minden ideológiával szemben. Amit akkor még nem értettem, s később, sok év múltával is csak alig-alig fogtam föl, az az volt, hogy mégis épp ezek az ideológiák lesznek a hangadók a külső világban, s hogy nem a misztikusok, hanem az ideológusok írják a történelmet is, s végső soron ők döntik el, hogy mit tartsunk igaznak és mit ne.

Eli Rothstein New Jersey-ből jött. De nagy szerencséjére anyja egyik nővére Baltimore-ban lakott. Így megkapta az engedélyt, hogy a szabad hétvégét, mely havonta egyszer járt, a jesiván kívül töltse a nagynénje családjánál. S mivel Eli nagynénje szívesen látott vendégül ezeken a hétvégéken rajta kívül engem is, még az is fűszerezte az Elivel való barátságomat, hogy legalább havonta egyszer én is magam mögött hagyhattam a campus-t.

Nemcsak azért tartottam ezeken a hétvégeken örömmel Elivel, mert így két napra kiszabadultam végre az iskolából. Nyilván az is számított, hogy ezeken a vasárnapokon mindig azt tettük, amire épp kedvünk szottyant: úsztunk, olvastunk, sakkoztunk, moziba mentünk, ami épp eszünkbe jutott. De legelébb is Eli unokahúgán, Rivkán múlott a dolog, akibe azon melegében fülig beleszerettem.

Ha ma visszagondolok arra az időre, úgy érzem, mintha az életem nagyjából tizenöt éves koromtól az Örökkévaló hajszálra kidolgozott terve szerint mozogna, amelyben minden apró részlet úgy illeszkedett a másikához, hogy lépésről lépésre, találkozástól találkozásig közelebb jussak ahhoz, amire el voltam rendelve. Nyílegyenesen találtam rá az emlékező érzékemre. Eli meg segített benne, neki köszönhettem, hogy végül hinni kezdtem ebben az érzékben, miként azt is, hogy az Örökkévaló ajándékának tekintsem.

Benjamin Stein: A vászon, fordította: Makai Tóth Mária, Napvilág Kiadó, 2014, 3800 Ft. 

A kötet 2014. március közepén jelenik meg.