Bálványi anyagból csipkét
Az arab országok zsinagógái
Az iszlám szó magyarul alávetést, alávetettséget jelent, és kifejezi a teljes önfeladást egy láthatatlan, hatalmas Isten akaratával szemben, amit jól szervezett papság értelmez, fordít le az emberek, illetve az építészet és városépítés nyelvére. A szigorú törvény, a sárijá – szó szerint a forráshoz vezető út – az élet minden aspektusát pontosan meghatározza, homogén társadalmat és emberi környezetet eredményezve. Az önfeladás valójában „énfeladás” is, az egyéniség, az individualizmus feladása az emberek öltözködésétől a házaikig, az utcáikig, városaikig. Az egyén, mint „egy-én” nem létezik, csak az „ének” tömege létezik, melyek már nem egy-ének a szó európai értelmében, hanem szerves részei az ummának, az összes muszlimok, az „igaz hitűek” elképzelt közösségének. Fontos hogy „Igaz hit” csak egy van, az iszlám, a többieket, a más vallásúakat, akik nem az „igazat” hiszik – azaz nem vetik alá magukat a teokráciának és az iszlám értékrendjének, szokásainak – a legjobb esetben megtűrik. A máshitűek helyzete tehát szabályszerűen mindig még alávetettebb. Más felekezetek templomai, ha egyáltalán létezhetnek, elmerülnek a városszövet szövevényében, nem emelkednek ki, nem dominálnak, nem hirdethetik (más) Isten dicsőségét.
Az iszlám országokban nem volt reneszánsz,
hiszen ókor sem volt. Nincs, ami újjászülessék. A Földközi-tenger körül az iszlám világ az antik kultúra elpusztításával jött létre. Az első muzulmán épületek görög-római, illetve bizánci paloták és templomok, azaz idegen istenek, illetve bálványok jelképeinek vandalizálásával jöttek létre. Saját formavilág híján tehát rombolással kezdődött az iszlám építészet – az előző korok pilléreit, oszlopait, tagozatait kiszakították eredeti építészeti kontextusukból és új kontextust hoztak belőlük létre, melyek már az új világkép és a teljes önfeladás szellemében működtek. Ám hamarosan ez sem volt elég. Az iszlám szellemiség pár évszázad alatt megteremtette a saját építészetét, mely mentes volt a „faragott képtől”, aminek helyébe a geometriai síkdíszítmény került, és először az európai-mediterrán kultúrkörben a testiséget jelképező építészeti elemek dominanciáját felváltotta a tér dominanciája. Allahnak, a végtelen szellemnek megfelelő teres építészetet hozott létre e civilizáció, ahol a bálványi anyagot csipkévé faragják, hogy a végtelen tér, isten szelleme uralkodjék. Valójában az iszlámnak azt sikerült megvalósítani, amit a judaizmus tett volna, ha alkalma nyílik rá, illetve ha lett volna jelentős képi-építészeti-anyagi érdeklődése.
Az iszlám civilizációt nem rázta meg a felvilágosodás sem, a polgári forradalom szintén elmaradt. Így lassú, organikus történelmi fejlődés alakította az emberi viszonyokat, építészeti és városi tereket egészen a gyarmatosítás koráig. Az emberi individualizmus hiánya az iszlám városban is megmutatkozik: a házak nem egyediek, egyéniek, melyek ablakaikkal néznek az utcára, és melyeknek ezen ablakok a szemei, kifejezői. Magas kerítés rejti el az otthonokat, melyek udvarok köré szerveződnek a többnejűség – de legtöbb négy feleség – szellemében. Az iszlám város felfogható úgy is, mint egy hatalmas massza, „kő-tészta” vagy óriási lapos „kő-sajt”, melyből keskeny, labirintus-szerű utcákat, tereket és udvarokat faragtak ki. Ezek hálózata Isten irgalmából jött létre, nem emberi geometria – a föld megmérése, a világ és az ember helyének meghatározása – alapján. Az iszlám város organikus, zegzugos, alá van vetve a topográfiának, melyből csak Allah nagyságát hirdető mecsetek minaretjei bukkannak elő, de nem úgy, mint Bábel tornya, a kihívás eleme, hanem csak pusztán helykijelölés eszköze, akusztikai szükségesség, mely a müezzin hangját hivatott erősíteni, a próféta kedvenc heréltje énekének emlékét idézve.
Ebben a masszában illetve labirintus-hálóban
futunk rá a zsinagógákra. Nem jelöli őket nagy kupola, széles utca, vagy akár tér sem. Egyedüli indikátor a városszövetben elfoglalt hely, a melach, szó szerint só, a zsidó negyed, melyen belül található a zsinagóga. A melach a kereskedelmi negyedhez áll közel, királyvárosokban nem messze a palotához.
Az utcák és az iszlám tér organikus jellege kiterjed a zsinagóga belsejére is. Míg az ókori izraeli és az európai zsinagógák a román kortól máig jól meghatározott geometriai sémához igazodnak – az elsőknél háromhajós, az utóbbiaknál kéthajós, majd kilenc boltmezős, majd ismét háromhajós elrendezés – addig az arab országokban a zsinagógabelső „talált tárgy” egészen a gyarmatosítás koráig. Így megtaláljuk a négyszög szabályos, illetve szabálytalan verzióit, de előfordul a „T” és „L” alaprajz is. Ami mégis általánosan jellemzi a zsinagógabelsőt, az a bima és a frigyszekrény kettőssége, illetve a női karzat és az örökmécs. Gyakran a bima nincs is a tér közepe táján, hanem a nyugati oldalon, szemben a közel keleti tájolású frigyszekrénnyel. A bejáratot illetően nincs olyan kikristályosodott megoldás, mint az ókori, askenázi, vagy egyáltalán az európai zsinagógáknál, egyedül a nők kommunikációjának szigorú elválasztását tartják be. Gyakran találni oszlopokat, nem ritkán fából, melyek szabálytalanabbul tagolják a teret, mint nyugati megfelelőik. A jiddis kultúra stenderei ( imakönyvtartó – a szerk.) és székei ismeretlenek – ez is az individualizmus jele – hosszú padokat találunk, melyek az oszlopok között, falak előtt meándereznek, hasonlóan a mecsetek előtereiben található padokhoz. A zsinagógaépítészetnek itt sincs korszakokon átívelő építészeti formanyelve, átveszi az iszlám építészet formai és szerkezeti megoldásait. Ám, mivel az iszlám építészet elég folyamatos, itt valósul meg talán a leginkább a zsinagógák formai kontinuitása is.
Ebben a szellemben épült Fezben az Ibn Danan zsinagóga is a 17. században. Szűk sikátor végén kis kiteresedésnél van bejárata. A padló egyik kerámialapjának felemelésével lelátni a mélyen fekvő mikvébe, melyben mindig van valamennyi esővíz. A fülkében elhelyezett bima farkasszemet néz a frigyszekrénnyel – mindkettő a téglány (elnyújtott négyszög – a szerk.) alaprajz hosszabbik oldalán, a délnyugati női karzatról is láthatóan. A női karzatra vezető lépcsőházból kijutni a tetőre, ahol a híres és igen sajátságos zsidó temetőre nyílik rálátás. A zsinagógát ma már csak 56 család látogatja.
Az isten-ember-természet harmóniájának a gyarmatosítás vetett véget, és ebben a zsidóságnak fontos szerep jutott: számos országban a zsidók a kulturális és kereskedelmi közvetítők a franciák és a helyi iszlám között. A zegzugos melach utcáiban zsidó kereskedők cégtábláin jelennek meg a kibontott hajú, karcsú derekú, szőke nők, akik például Bally cipőt viselnek, szemben a helyi, inkább teltkarcsú és „szemérmesen felöltözött” társaikkal, akiket a divat még nem hozott tűzbe.
A gyarmatosítással kezdődően a zsinagógák már európai előképek alapján épülnek, ál-keleti stílusban. Európai rend alapján jön létre térszervezésük, tömegkompozíciójuk és természetesen elhelyezésük is. A legszembeötlőbb az építészeti nyelv, mely az orientalizmust importálja vissza az orientbe. A Kelet immár nem rendező elv, hanem csak fűszer, azaz megfosztatott lényegétől. E kulturális fordulat jellemzi az orientalizmus – a Nyugat Kelet-képe – és a „valódi orient” konfliktusát, magyarázza az iszlám történelem további alakulását, feszültségeit, jelenét is beleértve.
Címkék:2013-01