Az emlékek jéghegye – Patrick Modiano Stockholmban

A friss irodalmi Nobel-díjas életének és műveinek vészkorszakkal és zsidóságával kapcsolatos egyes motívumairól novemberi számunkban írtunk. Az alábbiakban a díj átvételekor mondott beszédének egy részletét közöljük magyar fordítója, Rőhrig Eszter bevezetőjével.

Per Wästberg író, akadémikus, a Nobel-bizottság elnöke a 2014. évi irodalmi Nobel-díj kihirdetésének napján így nyilatkozott: „Úgy gondoljuk, hogy ő a legnagyobb kortárs francia író.” A Nobel-díjat az év utolsó hónapjában osztják ki, de már februárban megkezdődik az előkészítő munka. A néhány fős Nobel-bizottság akadémikusai végül öt jelölt közül választják ki a díjazottat. Bár a szavazás titkos, és a voksokat csak ötven év múltán lehet nyilvánosságra hozni, Jesper Svenbro akadémikus, az irodalmi Nobel-díj Bizottság tagja elárulta, hogy szinte egyhangúan döntöttek Patrick Modiano mellett.

Modiano a hírt alig akarta elhinni, majdhogynem tévedésnek vélte. Mit volt mit tenni, elutazott Stockholmba, részt vett a hagyománytisztelő ország egész hetes Nobel-ünnepségén, amely december 11-én a királyi palotában rendezett fogadással ért véget. A díjazottnak dedikálnia kell a Nobel Bistro egy székét, csak utána foglalhat helyet rajta, és kezdődhet a sajtókonferencia. Modiano ezt írta az ülőke belső részére: „Örülök, hogy kedvenc városomban, Stockholmban, és a Nobel Házban lehetek.” Talán nem a kötelező udvariasság szólt belőle, hiszen a svédek fordították le elsőként idegen nyelvre a regényeit, a veje svéd, és svéd unokájának, Orsonnak ajánlotta az Éjfű című regényét, sőt, a Nobel-díjjal járó nyolcmillió svéd koronát is neki ajándékozta.

A számos protokolláris program közül az egyik során Modiano szinte zavarba ejtő, személyes feltárulkozását tapasztalhatjuk: a kitüntetettek látogatást tesznek a Nobel Múzeumban, és egy számukra fontos, személyes tárgyat ajándékoznak az intézménynek. Modiano egy íróasztalán őrzött fényképet hozott erre az alkalomra. Mint mondta, e fénykép nézegetése közben sokszor merített ihletet az íráshoz. Willy Ronis ötvenes években készült párizsi fotójáról van szó, amelyen egy macskát simogató kisfiú látható. A második világháború utáni gyermek minden magánya, szomorúsága és szeretetigénye kifejeződik ezen a képen, pedig a kisfiú napfényben, nyitott ablakban áll, vagyis előtte van még az egész élet.

Az alábbiakban a 2014. december hetedikén Patrick Modianónak a Svéd Királyi Akadémia meleg kék falakkal és aranyozott oszlopokkal díszített Nagytermében elhangzott, harmincöt perces beszédéből közlünk részleteket. A felolvasás ideje alatt az író végig a pulpitusra s papírlapjaira szegezte a tekintetét, mint az a gyerek, aki ha eltakarja az arcát, azt hiszi, mások sem látják őt. A teremben ötszáz ember hallgatta pisszenés nélkül Modianót. Az utolsó percekben alig hallható motyogássá olvadtak össze a szavai, valószínűleg elfáradt a beszédben. Amikor az utolsó mondat végéhez ért, felnézett a hallgatóságra, félénken fellélegzett, elmosolyodott, felemelte két karját, mintha elnézést kérne, hogy csak ennyi telt tőle. Talán tévedett önmaga megítélésében, mert hosszas tapssal ünnepelték, a Gallimard Kiadó pedig valószínűleg külön kiadványban jelenteti meg Patrick Modiano előadását.

Rőhrig Eszter

 

Patrick Modiano

„A felejtés nagy fehér papírlapja”

„Képtelenség, gondoltam, amikor meghallottam, hogy én vagyok a díjazott, és rögtön az érdekelt, hogy miért éppen rám esett a választás. Korábban sohasem éreztem olyan erősen, mint most, hogy a regényíró vak, ha a saját könyveiről van szó, és az olvasók őnála sokkal jobban értik az írásait. A regényíró soha nem lehet önmaga olvasója, legfeljebb kijavítja a kéziratán a mondattani hibákat, a szóismétléseket, vagy kitörli a fölösleges bekezdéseket. A könyveiről csak homályos, részleges képet alkot, mint ahogyan a mennyezeti freskó egy éppen előtte álló részletén dolgozó festő sem látja a kész festményt.

Az írás különös, magányos tevékenység. Amikor belefogunk egy regénybe, folyton elakadunk az első oldalaknál. Nap, mint nap azt érezzük, hogy rossz úton járunk. Már-már meghátrálunk, és inkább másfelé indulnánk el. De nem szabad engedni a kísértésnek, menni kell tovább, ugyanazon az úton. Kicsit olyan ez, mint amikor ülünk az autóban egy téli éjszakán, semmit nem látunk, mégis kénytelenek vagyunk a befagyott, jeges úton kormányozni. Nincs választásunk, hátratolatni nem lehet, csak előremehetünk, és azt mondjuk magunkban, hogy előbb-utóbb elérünk a biztos útig és majd a köd is fölszáll.

A teljes szöveg a Szombat januári számában lesz olvasható.