„Az Álmok Városa” – Hová lett a régi Bagdad?

Sasson Somekh arabista professzor Izraelben él, ahol az arab nyelvtudást nagyra értékelik a hadseregben, a biztonsági erőknél és az elhárításnál egyaránt. Somekh legendás hírnévre tett szert abban az országban, ahol az arabokat többnyire ellenségnek tekintik. Az arab irodalom iránti rajongása mindenkit megérint. A katonai elhárítás embere csak annyit mondott: „Somekh egy igazi nagy tanító.”

Sasson Somekh 1934-ben született Bagdadban. Emlékiratai első kötetében (Baghdad, Yesterday: The Making of an Arab Jew) azt írja, hogy gyermekkora óta költő akart lenni. Az 1930-as években Bagdad a modern közel-keleti irodalom egyik fontos központja volt, ám az ifjú Samekh terveit keresztülhúzta a történelem.

Izrael kikiáltását követően megerősödött az arab nacionalizmus, melynek következtében az arab országokban élő keleti zsidók számára az élet egyre elviselhetetlenebbé vált. A legsúlyosabb pogromra (a farhudra) 1941-ben Bagdadban került sor, melyben 180 zsidó vesztette életét. A város zsidósága a következő évtized során szétszóródott a nagyvilágban.

Somekh 1951-ben, 17 évesen érkezett Izraelbe. Gyorsan megtanult héberül, ennek köszönhette első tudományos állását a Héber Nyelv Akadémiáján. Később Oxfordban, a híres egyiptomi tudós, Mustafa Badwi tanítványaként PhD fokozatot szerzett arab irodalomból. Somekh nevetve meséli, hogy amikor az első napon Badwival közölte, hogy ő izraeli, a professzor csak annyit mondott: „Téged ki kérdezett?”

Disszertációjában az egyetlen arab Nobel-díjas szerző, Nagib Mahfouz regényeivel foglalkozott. 1995-1998 között Somekh a Kairói Izraeli Kulturális Központ igazgatójaként szoros barátságot kötött a regényíróval. Somekh szerint „az egyiptomi kritikusok elutasítják Mahfouzt, mert az író azt hangoztatja, hogy az egyetlen, aki őt igazán megérti, az egy izraeli.”

 

– Milyen emlékeket őriz bagdadi ifjúságáról és az ottani zsidó közösségről?

– Bagdad nem volt nagyváros, talán félmillióan lakták, de tele volt élettel. A zsidók látványosan jelen voltak a pénzvilágban, a kereskedelemben és a vasútforgalomban – a legtöbb állomásfőnök zsidó volt. A zsidók jól beszéltek franciául és angolul, a britek jó hasznukat vették. A középosztály fontosabbnak tartotta az angol nyelvet, mint az arabot. Engem is lenyűgöztek az angol könyvesboltok kirakataiban lévő gyönyörű angol könyvek. Az angolok embereket kerestek a különböző munkahelyekre és megtalálták a zsidókat, de azt hiszem ez csak ritkán okozott problémát a muszlimoknak. Sosem hallottam olyasmit, hogy mi a britek szolgái lettünk volna.
A zsidókhoz sok szempontból a siítákhoz álltak a legközelebb. A siíták semmit sem érinthetnek meg, amihez egy nem-muszlim hozzáért, de a zsidók együtt dolgoztak velük, alkalmazták őket. Azok a siíták, akik pénteken nem tudtak a többi muzulmán hívővel együtt elmenni a mecsetbe imádkozni, mert a zsidóknak szükségük volt rájuk, inkább szombaton jártak a mecsetbe. Vagyis létezett egy modus vivendi a muzulmánok és nem muzulmán kisebbségek között. A dolgok akkor változtak meg, amikor az utcán nem azt mondták ránk, hogy „zsidó”, hanem azt, hogy „cionista”.
A cionizmus azonban nem volt erős Irakban. Voltak, akik a kommunizmus, mások a cionizmus felé sodródtak, de a „kezdjünk új életet a kibucban” jelszó engem nem lelkesített. A többség inkább Angliába vagy Amerikába vágyott.

– Akkor ön 1951-ben miért Izraelt választotta?

– Azért emigráltam Izraelbe, mert féltem, hogy elvisz a rendőrség. Nem voltam kommunista, csupán szimpatizáns, de a barátaim némelyikét már elvitték. Még csak 17 éves voltam, de azt mondtam, hogy 18 vagyok, és így kiengedtek Izraelbe. A szüleim három hónappal később érkeztek. Akkoriban Irak nagyon megváltozott.

– Ez ugye a farhud utáni évtized volt?

– Igen. 1941-ben igazi tömegmészárlás volt. A jeruzsálemi mufti, Hajj Amin al-Husseini abban az évben Bagdadba költözött, tőlünk nem messze lakott. Gyakran láttam őt és az embereit. A mufti a bagdadi zsidók ellen lázított, azok ellen, akik nem is voltak cionisták. Az egyszerű emberek pedig hittek neki. Akkoriban rengeteg palesztin tanító érkezett Irakba, ám ezek többnyire a mufti befolyása alatt álltak. Később ezek mérgezték meg a légkört. 1941-ben nagyjából százezer zsidó élt Bagdadban, és körülbelül 20 000 zsidó házat ért támadás. Később, a háborús években, a britek alatt az ország prosperált, a zsidók elfelejtették a pogromot. 1948-ban azonban, a palesztinai helyzet miatt minden megváltozott. A feszült helyzetben a zsidók visszaemlékeztek a farhud napjaira. A nácibarát al-Istiqlal (Függetlenség) párt egy újabb farhudra utalva azt hangoztatta, hogy a zsidók jobban tennék, ha időben távoznának. Nem ez volt a hivatalos politika, de mi meghallottuk.
1948-ban kivégeztek egy gazdag zsidót, Shafiq Adast, aki a kormányzó barátja volt. Baszrában akasztották fel, mert állítólag iratokat vásárolt az angoloktól, melyeket átadott Izraelnek. Ezután egyre több zsidó hagyta el az országot. Véget ért számunkra a jó világ. Szomszédjaink útra készültek, igyekeztek mindent eladni. A szüleim nem voltak oda az ötlettől, hogy Izraelbe költözzünk. Az apám elmúlt 50 éves és egyáltalán nem vágyott ilyen kalandra.

– Izraelben egy új nyelvet kellett elsajátítania. Ez törte ketté a költői karrierjét?

– Nem. Én tényleg költő akartam lenni, de amikor elolvastam Gershom Scholem Sabbatai Cviről szóló könyvét, már inkább a tudósi pálya érdekelt. A 17. századi messiástörténet is izgalmas volt, de a tudomány volt az, ami engem igazán lenyűgözött. Scholem a leglényegtelenebbnek látszó másodlagos forrásokat is összegyűjtve írta meg a legcsodálatosabb történetet, melyet valaha is olvastam. Miatta lettem tudós. Első munkahelyem a Héber Nyelv Akadémiája volt, ahol tudományos titkárként dolgoztam. Éppen megszereztem a héber nyelvészeti diplomámat, amikor megjelent az újságban az álláshirdetés. Ez volt életem legcsodálatosabb napja. Az állásinterjún arról faggattak, hogyan fogok boldogulni. Azt kérdezték: „Hogy tudta egy új bevándorló ilyen jól megtanulni a nyelvet?” Éppen 10 évvel érkezésem után megkaptam az állást. 10 évvel később Oxfordba küldtek, mert Izraelnek szüksége volt egy arabista professzorra, és engem választottak.

– Mi a véleménye a mai Irakról és Amerika kísérletéről, hogy demokratizálja a Közel-Keletet?

– Irakban mára minden megváltozott. Hajdan a siíta értelmiség túlnyomó része szekuláris vagy kommunista volt. Meggyőződésem szerint ezek a kritikusan gondolkodók ma is ott élnek, de azzal a dilemmával kell szembenézniük, hogy a történelem során első ízben siíták vezetik az országot, velük szemben állnak a szunniták, és ezen belül az Al-Kaida. Így aztán a siíták nem szállhatnak szembe az iraki kormánnyal, és folyton meg kell alkudniuk a vallási hatalommal.
Hogy az arabok akarják-e a demokráciát? Azt tudom, hogy az  Izraelbe látogatókat lenyűgözi az ország, és annak működése. Szadat jeruzsálemi útja során tárgyalt a Knesszet összes frakciójával, a kommunistákkal is. E frakciónak egy zsidó és egy arab képviselője volt, és mindketten Izraelre panaszkodtak.  Szadat csak annyit mondott: „Mily csodás a demokrácia!”
Szerintem az amerikaiak súlyos hibákat követnek el, de Irakban ez elkerülhetetlen. Amerikában és a világ számos más pontján iraki értelmiségiek igyekeznek jó lépéseket tenni, de ők már nem ismerik a mai társadalom struktúráját. Khaled Kishtainy barátom az al-Hayat című folyóiratban azt írta, hogy talán arra kéne biztatni a zsidókat, hogy térjenek vissza Irakba, mert Bagdad hanyatlásnak indult, miután elköltöztek, Izrael viszont előnyhöz jutott tehetségüknek köszönhetően. „Értékelem a szándékot – válaszoltam neki – de ki költözzön vissza? A gyermekeim, a legtöbb iraki zsidó gyermekéhez hasonlóan, már nem tudnak arabul. Akkor hát kik ők? Hol vannak a bagdadi zsidók?”

Lee Smith eredeti angol nyelvű interjúja Sasson Somekh-kel itt olvasható.

Margitta Nóra fordítása