Alvin Rosenfeld: A holokauszt vége

Részlet Alvin H. Rosenfeld A holokauszt vége c. könyvéből

A napokban jelent meg a bloomingtoni Indiana Egyetem tanárának könyve, amelyben a szerző provokatív módon az fejtegeti, hogy a holokauszttal kapcsolatos könyvek, filmek, tévé-műsorok, múzeumok és nyilvános megemlékezések elburjánzása éppen a tragédia jelentőségének csökkenéséhez, emlékének elhalványulásához vezet. Alvin Rosenfeld 2002 és 2007 között az Egyesült Államok Holokauszt Emlékbizottságának elnöke volt.

Alább egy Elie Wiesellel foglalkozó részletet olvashatunk a könyvből:

Elie Wiesel kulturális formálódása során, a háború utáni franciaországi éveitől kezdve egészen napjainkig magába szívott egyes hatásokat az európai irodalomból és filozófiából, valamint a hindu vallásos gondolkodás szent írásaiból is. Lelke legmélyén azonban alapvetően egy másik világ terméke – a magyar haszidizmusé és annak a tanultságban és áhítatos vallásosságban kifejezett hagyományaié –, így a holokauszt által támasztott kihívásokat radikálisan más előfeltevések keretében értelmezte, mint Jean Améry vagy Primo Levi. A személyes válság, amellyel szembesült, elsősorban nem is gondolati jellegű volt – legalábbis annak modern vagy karteziánus értelmében –, hanem hitbeli. Ami pedig nem annyira a németek, hanem isten némaságából fakadt. Könyveiben megpróbált ennek a némaságnak a mélyére hatolni, s hallhatóvá tenni az azt kísérő lelki gyötrelmet és dilemmákat. Az erre irányuló törekvései széles körű kutatáshoz vezettek zsidó vallásos szövegekben, aminek során olyan nyelvezetet fedezett föl ezekben, ami lehetővé tette számára, hogy szenvedélyes párbeszédbe, olykor vitába bocsátkozzon Istennel. Igényes és fáradságos volt a válaszok keresése, de a kutatás erőt és energiát kölcsönzött Wieselnek, és idestova hat évtizede ez vezérli írói munkásságában.

Közben azt is megtanulta, hogy nincs egyedül; ugyanis a kérdések, amelyeket föl kellett tennie, Wieselt az Isten-keresők és az Istennel birkózók hagyományába helyezi, ami egészen az Akeda történetéig és Jób kínjaihoz nyúlik vissza. „Mintha minden a zsidó emlékezethez vezetne vissza engem – vallja. – Mindenki, akivel találkozom, régi ismerős.”[i] Emiatt Wiesel íróként olyan lehetőségeket fedezett föl, amik jórészt rejtve maradtak Améry és Levi előtt; mint például a midrások tanulmányozása, ami lehetővé tette számára, hogy a később átélt tapasztalatokat a korábbiakkal szemben és azok figyelembevételével értelmezhesse. Kérdései továbbra is válasz nélkül maradnak, és talán még ma is arra a következtetésre jutna, hogy „ha Isten a válasz, akkor az helytelen válasz kell, hogy legyen”, de tudatában van, hogy már magával a kérdésfeltevéssel a kérdezés hagyományát tartja életben, egyszersmind saját érvényességét is leszögezi, mivel, ahogy mondja: „számomra a zsidó és a zsidó kérdezés egy és ugyanaz”.[ii]

Miként ebben az esetben is, Wiesel íróként bizonyos esztétikai választások mellett döntött, s ebben különbözött az eddig szemügyre vett íróktól. E választások olyan forrásokkal szolgáltak számára, amik amazoknál nem álltak rendelkezésre, számára viszont lehetővé tették, hogy megszakítás nélkül folytathassa munkásságát. Bár Améry és Levi például megpróbálkozott fikciós prózát is írni, fő műveik mégis a memoár és az esszéisztikus elmélkedés személyesebb formáit öltötték magukra. Kiválóan űzték ezeket a műfajokat, ugyanakkor használatuk nem nyújtott nekik lehetőséget arra, hogy távolságot tartsanak saját maguktól. Például ha traumáról írtak, saját egyéni traumájukról volt szó, és ennek bizonyos mértékben ismételten újra kellett traumatizálnia őket. Amikor Améry kijelenti, és Levi megismétli, hogy az, „akit megkínoztak, megkínzott marad” (Blaschtik Éva fordítása, Jean Améry: Túl bűnön és bűnhődésen, 56. o.),[iii] akkor a náci rémtettek áldozataként elszenvedett saját tapasztalataira utal, még ha a kínzás fenomenológiájával kapcsolatos mély meglátásai ki is terjednek – saját magán túl – mindenkire, aki ilyen kegyetlenségnek volt alávetve. Ami az ilyen irodalmat oly szemléletessé teszi az író szempontjából, aki ugyanakkor igen nagy árat is fizet érte, az éppen a benne megnyilvánuló alanyi, illetve önéletrajzi elem. Mivel közvetlenül a személyes tapasztalatban gyökerezik, az ilyen fajta irodalom a tanúságtétel olyan magas szintjére juthat, amit másfajta írásmű nem könnyen érhet el. Ezért azonban igen nagy árat kell fizetni. „Auschwitz után minden visszavezet minket Auschwitzba”, amint Wiesel mondta.[iv] És ez különösen igaz azokra, akik táborbeli tapasztalataikról személyes és feltűnően vallomásos jellegű írásokat alkotnak.

Mint egyes szám első személyben írt memoár, Wiesel eredetileg jiddisül írt első könyvét – Az éjszakát – ilyen stílusban alkotta, de későbbi műveiben gyakran fordult a fiktív prózaírás felé, és ezáltal rátalált egy olyan eszközre, amivel ugyanazokat a témákat fejleszthette tovább, amik először Az éjszakában jelentek meg, de más hangokon, mint a sajátja. A személytelenebb irodalmi műfajokból származó előnyök az ilyen helyzetben mentő jellegűek lehetnek. Az emberi fájdalom megjelenítése erőteljes maradhat, de immár valaki más fájdalmaként elképzelve; mint többek között például Elisáé a Hajnalban, Gregoré The Gates of the Forest (Az erdő kapui) vagy Elhanan Rosenbaumé a The Forgotten (Az elfelejtett) című műveiben. Mint Wiesel oly sok más könyve, ezek a regények is a szerző személyes történetének különböző összetevőiben gyökereznek, de a történetet fénytöréssel, inkább a fiktív, mint az önéletrajzi próza prizmáján keresztül tolmácsolják, és így irodalmi alakok kibontakozására építenek, ami azonban távolról sem jelenti azt, hogy elképzelt mivoltuk folytán kevésbé lennének igazak.

Wiesel főhősei gyakran cselekszenek azzal a feltett szándékkal, hogy megtalálják az útjukat vissza az életbe, miután huzamosan és kemény megpróbáltatások nyomán szembesültek a halállal. Valamiféle helyrehozatal elkötelezettjeiként követik egykori életük nyomait, azon igyekezve, hogy ha már csak a régi idők emlékére is, de mentsék, ami menthető, ami fennmaradt a gyengéd szeretettel övezett, de immár elpusztult múltból. Útközben gyakran találkoznak őrültekkel és misztikusokkal, koldusokkal és álmodozókkal, költőkkel és némákkal, gyerekekkel és sírásókkal, és néha hasonlítani is kezdenek rájuk. Szinte minden szereplőben közös, hogy nagyobbrészt olyan típusok, akik még nem vagy már nem képesek ésszerű, racionális gondolkodásra – „Isten hírnökei”, miként olykor Wiesel nevezi őket. Azzal, hogy elképzelt világait ilyen típusú irodalmi alakokkal népesítette be, akiket még mély intuitív meglátásokkal is felruházott, Wiesel nyitottá tette írásait egy sor heves érzelmi töltésű, elképzelt lelkiállapot tolmácsolására és az azoknak megfelelő irodalmi formák alkalmazására – legyen szó az őrültségről, a megszállottságról, a merengésről, az ábrándozásról, illetve a példabeszédről, a paradoxonról vagy az imáról –, amelyek mindegyike csak egy Améry vagy Levi számára eleve ismeretlen lelki és szellemi szókészlet használatával juthatott irodalmi kifejezésre. Nagyrabecsüljük ez utóbbi írókat világosan érthető és fegyelmezett írásmódjukért, amit Auschwitz megértésének kísérletére alkalmaztak, de a világos érthetőség csak egy bizonyos pontig volt képes eljuttatni őket, mert amikor elérték az értelem határát, nem tudtak onnan továbbhaladni. Tegyük hozzá ehhez a kognitív holtponthoz az elkedvetlenedést, amit éreztek azon vélekedésük alapján, hogy intellektuális és irodalmi fáradozásaik egyszerűen nem számítottak azok számára, akiknek leginkább fel kellett volna figyelni rájuk, így érthetővé válik, hogy miért és miként jutottak arra a megállapításra, hogy munkásságuk végső soron irrelevanciára ítéltetett. Mi persze tudjuk, hogy mi sem állt távolabb az igazságtól, és hogy rendkívül nagyra értékeljük őket az írásaikért, amik nélkül sokkal csekélyebbek és sekélyebbek lennének ismereteink Auschwitzról és annak utóhatásairól. Ennek ellenére azonban életük utolsó éveiben Améry és Levi egyaránt idegennek érezték magukat a fiatalabb európai nemzedékek körében, korszerűtlennek vélték magukat, a korszellem peremén elhelyezkedő alakoknak, akik ugyan minden tőlük telhetőt megtesznek, de a végén mégis nagyrészt meghallgatás nélkül maradnak.

Miként már szó volt róla, Wiesel is megtapasztalta a hiábavalóság érzését a munkásságával kapcsolatban, és olykor kifejezést is adott lelkifurdalásának azzal kapcsolatban, hogy egyáltalán írásba bocsátkozott. „A túlélő… megpróbált tanúságot tenni; az egész teljesen hiábavaló volt” – vallja egy ponton. És egy másikon: „A szemtanú beszélne”, de „igyekvése hasztalan”.[v] Ilyenkor Wiesel úgy érzi, hogy kísérti a gondolat, hogy mindenestül abba kellene hagynia a beszédet és az írást. De a hallgatásba hátrálás a halottak iránti elkötelezettségének feladását jelentené, és ezzel azt is, hogy a hóhérnak hagyná az utolsó szót. Ez pedig egyszerre volna árulás és kétségbeesett tett, és „zsidónak lenni azt jelenti, hogy nem kétségbeesni még akkor sem, amikor az indokoltnak tűnne”.[vi] Ami tehát ösztönözte Wieselt, hogy ne adja fel magát, a zsidó önazonosság és az írás iránti sajátos lelki és szellemi irányulásával függött össze. „Végső soron írni a hit aktusa – mondta, és ennek a hitnek a gyakorlásán keresztül fenntartotta azt a meggyőződést, hogy a hallottakért szóló felszólítás meghallgattatik, ha nem ma, akkor holnap… Egy végrendelet soha nem vész el”[vii] (Elie Wisel: Minden folyó a tengerbe fut. Esély Kiadó: Budapest, Péter Éva fordítása, 495. o.). És ez a hit, amely mélyebben áramlik Wiesel munkásságában, mint a kétség, adta aztán meg neki írói-szemtanúi töltetét.

És mi a helyzet Wiesellel? Senki azok közül, aki ott volt a náci haláltáborokban, és túlélte, hogy beszámoljon az ott történtekről, nem mutatott több szívósságot vagy nagyobb írói termékenységet, mint ő. Rendkívül jelentékeny irodalmi teljesítményére tekintettel, amiért világszerte ünneplésben részesült, ő maga egyáltalán nem marginalizálódott vagy kényszerült arra, hogy haszontalannak érezze magát. És mégis, időnként könyvei csüggedtségről, sőt a kétségbeesés borongó érzéséről árulkodnak. Ez a levertség jellemzően akkor kerül előtérbe nála, amikor a beszédet a hallgatás, az emlékezetet pedig a feledés fenyegeti. A feszültségek ezek között az ellenkező húzóerők között pedig olyan irodalmi alakokat hoznak létre, akik az őket gyakran sújtó beszédzavaraik miatt válnak emlékezetesekké.

Vegyük például Elhanan Rosenbaumot, az 1992-ben megjelent The Forgotten (Az elfelejtett) főszereplőjét.[viii] A Kárpátokban dúló háború borzalmainak túlélője New Yorkban él mint nyugdíjazott professzor. A mély búskomorság és kóros levertség által sújtott Elhanan egy olyan múlt áldozata, ami továbbra is folyamatosan gyötri. Ugyanakkor egy furcsa agyi rendellenesség is sújtja, ami fokozatosan felmorzsolja az emlékezetét. „Mi egy emlékezetétől megfosztott ember?”, kérdi. „Még csak árnyék sem…” Rémtettek szemtanújaként – amiket nem képes összeegyeztetni zsidóságának erkölcsi tételeivel – Elhanan mélyen elkötelezett annak az eszmének, hogy „felejteni annyi, mint cserbenhagyni, felejteni annyi, mint megtagadni”¹; mindazonáltal folyamatosan felejt, és nem képes megakadályozni múltja emlékeinek egyre súlyosbodó felhígulását.

Arra irányuló törekvésével, hogy mentse, ami csak menthető előző élete emlékeiből, Elhanan arra sürgeti fiát, Malkielt, hogy térjen vissza Fehérfaluba, erdélyi szülőfalujába, és tudjon meg mindent, amit lehet az ott történt, háború alatti eseményekről. Azzal, hogy belemerül apja múltjába, Malkiel az emlékezet ügynökévé válik, miközben az emlékezet sebeinek gyógyítójává is szeretne válni. Alapjában véve azonban rájön, hogy az „emlékezet átömlesztése” apáról fiúra kész lehetetlenség: Malkiel ugyanúgy nem tudja apja múltját a sajátjává tenni, mint megmenteni apját a kórtól, ami elméjét pusztítja. Azt azonban meg tudja tenni, hogy kapcsolatot létesítsen maga és felmenői kiindulópontja között azon keresztül, amit felfedez az apja és a nagyapja által átélt háborús tapasztalatokról. Ahogy fokozatosan napvilágra hoz addig soha nem ismert tényeket családja történetéről, Malkiel egyre markánsabban lép fel az idősebb Rosenbaum fiaként – tehát nem apja emlékezetének megtestesüléseként, hanem saját jogán, azoknak a szemtanúknak szemtanújaként, akik vagy már eltávoztak az élők sorából, vagy mind gyorsabban némává kezdenek válni.

Mint sok más könyvében, Wiesel Az elfelejtettben is a zsidó történetmesélés sürgető mivoltát és erkölcsi hatásosságát igyekszik behatóan vizsgálni. Célja, hogy hangot adjon a hangtalanoknak, elmondja a halottak történetét, és rábírjon másokat is arra, hogy meghallgassák. Nem világos azonban, hogy ő maga is hisz-e abban, hogy ez teljesíteni érdemes cél lenne. Van-e az ereje hangot adni a holtaknak, és ha igen, vannak-e egyáltalán emberek, akik igazán hallani akarnák ezt? Ez a kérdés korán, már első könyvében, Az éjszakában is megjelenik, de az évek során egyre sürgetőbbé válik. Az elfelejtettben a kérdést a könyv két legemlékezetesebb alakján keresztül dolgozza fel. Az egyikük Hershel, Fehérfalu utolsó zsidó sírásója, akinek elbeszélőkészsége a halottakhoz való közelségének az eredménye. Hershel semmit nem felejtett a múltból. Valójában a halottak alkotják a tágabb családját, a velük való meghitt közelsége felélénkíti az emlékezetét, és megeleveníti a hangját. Ezzel szemben Elhanan a holokauszt utáni zsidó tudat legsötétebb oldalát képviseli – a gondterhelt, szorongó kedélyállapotú elbeszélőt, aki megakadt az elbeszélés képtelenségének szélén. Elhanan kétségbeesettebb figura, aki képtelen áthidalni a szakadékot az emlékezet követelményei és nyelvi kifejezőképességének leromlása között. A benne lakozó holtak fokozatosan elerőtlenítik, miközben azon tűnődik, vajon „a felejtés rosszabb lenne-e a halálnál?”.

Vannak erényei a felejtésnek, amint azt Nietzsche is tudta, és amint csúcspillanataiban ez a regény is világossá teszi, de nem valószínű, hogy Az elfelejtett szerzője, akinek egész irodalmi munkássága hitvallás volt az emlékezet mellett, most hirtelen nietzscheiánussá vált volna, aki az ilyenfajta erényeket kívánná magáévá tenni. Ehelyett inkább azokat a vonatkozásokat ismerhetjük fel Wiesel munkájában, amiknek Primo Levi az Akik odavesztek és akik megmenekültek lapjain adott kifejezést, amikor a történelem érzetének lassú romlásáról  írt, és arról, ritka az az emlék, „amely képes ellenállni a mondhatni fiziológiai feledésnek”. Elhanan imádkozik, hogy saját emlékei ne merüljenek feledésbe, de a könyv végére nyilvánvaló, hogy imája nem talál meghallgatásra, és hogy története, ha egyáltalán, csak a fia szellemi és lelki fáradozásai révén marad fenn. De ez a felelősség rendkívül súlyos terhet ró a fiak nemzedékére, és amint Az elfelejtett felfedi a már a címéből is kihallható elkerülhetetlenség hangján, egyáltalán nem biztos, hogy az utódok nemzedéke képes vagy hajlandó lesz-e majd megőrizni egy olyan múltnak az emlékét, amelyet már nem szükségszerűen érez a magáénak.

Mi lesz tehát végül is a zsidó emlékezettel? Úgy tűnik, hogy ez minden más kérdésnél jobban foglalkoztatja és tölti el szorongással írásaiban Elie Wieselt. És valóban, ha egyetlen, kiterjedt és sokszínű munkásságán végigvonuló gondolatot keresnénk, akkor ez az emlékezet jellegének elemzése lenne – történelmi ereje és szükségessége, morális és etikai elkötelezettségei, de a törékeny oldalai is, a gyengeségei és sebezhetősége a torzítás és a tisztességtelen kihasználás által. Wiesel minden más írónál inkább feladatának látta, hogy életben tartsa a múltat, a halottaknak nyújtott tiszteletadásként és az élőknek szóló figyelmeztetésként egyaránt. „Ha van téma, ami minden írásomat, minden megszállottságomat uralja – jegyezte meg –, az az emlékezeté – mert a felejtéstől éppen annyira félek, mint a gyűlölettől és a haláltól.”[ix]

---