A Richterek története

 Részlet Ari Shavit: Hazám, az ígéret földje c. könyvéből

…melynek bemutatóját november 20-án, szerdán, 17.00-kor tartják a Bálint Házban, a kiadó Atlantic Press igazgatója, Bokor Pál és a budapesti izraeli nagykövet, Ilan Mor jelenlétében.

A Richterek története is nagy reményekre jogosít. Kobi Richter 1945 karácsonyán született. Kalman, az apja Vlagyimir Zsabotyinszkijnak, az ismert revizionista cionista vezér tanítványa volt. A lengyelországi Lwówban született, 1935-ben emigrált Palesztinába, átigazolt a Munkapárthoz, Sdomban dolgozott egy vegyi üzemben, majd északra ment a Ramat Yohanan kibucba. Anyja, Mira egy lwówi ultra-ortodox családban született, nem emigrált időben és elpusztult a holokausztban. Kalman a kibucban hegesztő volt, de pénztáros és gazdasági vezető is. Mira a tehenészetben dolgozott és a közös ruharaktárnak is ő volt a vezetője. Kalman is és Mira is egyenes, következetes katonája volt a cionista forradalomnak.

Richter első emléke a háború. Míg 1948-ban a család a kibuc óvóhelyén tartózkodott, a kétéves fiú kis kezével a földimogyoró héját babrálta. A gyermekkora ezzel együtt békésen telt. Ramat Yohanan az ötvenes években felvirágzott. A holokausztról senki nem beszélhetett, maga a háború misztikus emlék volt – valódi veszélyt senki nem látott maga előtt. Az ő szemében a kibuc volt az izraeli társadalom elitgárdája, ez a társadalom meg a zsidó nép elitgárdája, utóbbi pedig az emberiség elitgárdája volt. Bárki, aki oly szerencsés volt, hogy a kibuc fia lehetett, a csúcsok csúcsának a csúcsára ért.

Kobi Richter tehetséges volt. Négyéves korában tanult meg olvasni, hétévesen hetente négy könyvet falt fel, és mire tízéves lett, már ismerte Dickens és Hermann Hesse könyveit. Nyolcéves korában megtanult úszni, tizenkét évesen a kibuc úszóbajnoka volt, tizenhat évesen országos második helyezett volt gyorsúszásban. Hétévesen a kibuc hegesztőműhelyében megtanulta megkülönböztetni egymástól a különböző csavarokat, tízévesen már hegeszteni is tudott, tizenöt évesen összeszerelt egy motorbiciklit. Ramat Yohanan a kamaszfiú számára paradicsom volt: úszómedence, fémmegmunkáló műhely, gabonamezők; traktorok, lovak és lányok: kacsavadászat, zárak bütykölése, gombaszedés, és nagy furikázások egy éjszakára kölcsönkapott autókkal. Minden lehetséges volt.

Kobi Richter jó felfogású fiú volt. Ahogy közeledett a bár micva, a felnőtté avatás, ráeszmélt, hogy belső ellentmondás van a kibucban ápoltak két legfőbb érték: az egyenlőség és a szabadság között. És noha felismerte, hogy a féltékenység, a hazugság és a kicsinyesség benne van a közösségi életben, ettől még elkötelezett maradt. A nagy szocialista, nemzeti és zsidó ünnepeken ő is énekelt és táncolt. Amikor a nők körtáncot lejtettek, a férfiak ekevasakkal a kezükben az aratást imitálták, a szülők pedig a fejük fölé emelték a gyerekeiket, Kobi szemében könnyek gyűltek. Teljesen azonosult az izraeli pionírmozgalom elbűvölő világi vallásával. Kitüntetettnek érezte magát, hogy egyike lehet a kevés kiválasztottnak, akik elvezetik ezt a népet a rabságból a szabadságba, a gyengeségből a hatalomba, a Soából az újjászületésbe.

Ramat Yohanan nemcsak egy kommuna volt, mely megvalósította a szocialista-cionista álmot, hanem sikeres biznisz is. A modern tehenészetben a tehenek kétszer annyi tejet adtak, mint az amerikai közép-nyugaton. Műanyagüzemük az elsők egyike volt a kibuc mozgalomban. A kibucnak avokádó ültetvénye is volt, ahol a 16 esztendős Richter bevezetett egy új öntözőrendszert. Gyapotföldjein a tizenhét esztendős Richter saját tervezésű gyapotszedőgépét használták. Ramat Yohananban gépesített mezőgazdálkodás folyt és ipari létesítményei is fejlettek voltak. A kommuna nemcsak a romantikus cionista szocializmus melegháza volt, hanem melegágya a „meg tudjuk csinálni” szellemnek és a komoly műszaki teljesítménynek is.

Amikor 1964-ben Richter bevonult az izraeli légierőhöz, ott azokat a dolgokat találta, amiket a legtöbbre becsült: minőséget, versenyszellemet, fejlett technikát. Kedvelte a kihívást, amit a repülőgépek feletti ellenőrzés jelentett, hiszen azok nagyobb magasságokra és sebességekre voltak képesek az embernél. Richter számára a pilóta volt a modernkori lovag, a magányos harcos, aki képes megölni más magányos harcosokat. Richter szerette a légi harcot. Hitt a saját képességeiben és örült neki, hogy naponta próbára teheti azokat. Felsőbbségérzete miatt nem volt valami népszerű sem a bajtársai, sem a felettesei körében, de senki nem tagadhatta le rendkívüli tehetségét. A kitűnő diák, a hegesztő, az úszóbajnok, a vadász, a táncos és technikai zseni kitűnő pilóta lett. Richter volt az Izraeli Légierő plakátfiúja a hatvanas években.

1967. június 5-én Kobi Richter felszállt a lyddai repülőtérről egy francia gyártmányú Ouragan bombázógéppel. A 107-es repülőszázadhoz tartozó repülő más gépekkel együtt délnek tartott, alacsony repülésben és teljes rádiócsendben, mielőtt délkeletnek fordult volna, Egyiptom felé. A Moked hadműveletet az Izraeli Légierő éveken keresztül gyakorolta. Richter maga is egy tucat gyakorlaton vett részt. A stratégia az volt, hogy csaknem az egész izraeli légierőt egyszerre kell felvinni a levegőbe és abszolút meglepetésszerű csapást mérni velük Egyiptom, Szíria, Jordánia és Irak harminc repülőterére. Most azonban, ahogy a 107-es repülőszázad a Negev nyugati része felett repült, Richter izgalomba jött a gondolatra, hogy a terv megvalósul. Több tucat repülőgép volt a levegőben, útban Luxor, Amman és Damaszkusz felé. Az ég szinte elsötétült, ahogy a sasszárnyak lecsapni készültek. Richter úgy érezte, mintha hatalmas erők szabadultak volna fel a parányi Izraelből, melyektől hamarosan megremeg az egész Közel-Kelet. Egy misztikus erő részének érezte magát, mely váratlanul emelkedett fel az ígéret földjéről. Minden egyes bombázó a megfelelő helyen, a megfelelő magasságban volt, a megfelelő irányba tartott. Mindez abszolút csöndben, tökéletes irányítással, mint valami különleges szentség. Ilyen esemény még soha nem történt és nem is fog történni többé.

Reggel 7 óra 45 perckor Richter százról ezer méter magasba vitte fel a gépét. Amikor El-Arish repülőterét meglátta, az pontosan úgy nézett ki, ahogy a képeken: az irányítótorony, a felszállópályák, a MIG vadászgépek. Richter hetvenhat francia gyártmányú rakétát lőtt ki a légvédelmi ütegre, mely mintegy harminc másodperc alatt megszűnt létezni. Aztán még háromszor visszafordult, hogy három precíz csapással megsemmisítsen három MIG-17-es vadászgépet. Az A 107-es repülőszázad tizenöt perc alatt harcképtelenné tette az El Arish-i repülőteret. Három óra leforgása alatt az Izraeli Légierő négy arab légierőt semmisített meg. Miközben Richter hazafelé tartott és megkezdte a leszállást a rehovoti narancsültetvények felett a lyddai repülőtér felé, tudta, hogy a háborút már megnyerték, Izrael pedig mostantól regionális hatalom, a legerősebb ország a Közel-Keleten.

1968-ban Kobi Richter vadászpilóta lett. 1969 és 1973 között részt vett egy sor légicsatában és tizenegy ellenséges gépet lőtt le. Az egyik vezető vadászpilótája volt annak a légierőnek, mely Izrael légifölényét biztosította. De miközben a hadseregben szolgált, biológiai és biokémiai doktorátust is szerzett, 1979 és 1982 között pedig a Massachussetts Institute of Technology padjaiban a mesterséges intelligencia tárgykörében végzett mesterkurzust.

Pár évvel később Richter ezredes elhagyta a légierőt és a biztonsági erők és a hadsereg négy más tisztjével együtt megalapította első high-tech cégét, az Orbot vállalkozást. Az Orbot kidolgozott egy újító jellegű optikai megfigyelő rendszert, melyet a nyomtatott áramkörök gyártásánál használnak, s amelynek sebessége és felbontása korábban ismeretlen értékeket mutatott. Az Orbot 1986-ban vitte ki termékét a piacra és 1989-re ebben a szegmensben a világpiac 60 százalékát uralta. Miután izraeli versenytársával, az Oprotech-el egyesült, létrejött az Orbotech, mely ma már ennek a piacnak közel 80 százalékát uralja. A 21. század második évtizedében az Orbotech több mint ezerötszáz embert foglalkoztat és mintegy félmilliárd dollár bevétele van évente. 1992-ben maga Richter visszavonult a társaságtól, készen arra, hogy új vállalkozásokba fogjon, bár továbbra is az Orbotech legnagyobb részvényese.

A Medinolt Richter 1993 decemberében alapította. Rájött arra, hogy a szívgyógyászatban a következő korszakos dolog a feszítőkeret lesz, egy parányi kis műszer, melyet drótháló-csőben helyeznek el az artériában. Utóbbi nyitva tartása lehetővé teszi a normális vérkeringés fenntartását. A kilencvenes években ezek a műtétek még problematikusak voltak, mert a behelyezett műszer vagy túl merev volt és így nehéz volt a helyére tenni, vagy túl rugalmas, és akkor behelyezés után behorpadt. Szükség volt egy olyan újfajta értágító alkalmatosságra, amely kellőképpen rugalmas a behelyezéskor, és kellőképpen merev a behelyezés után. Richter kifejlesztette ezt a merev-flexibilis értágítót, igaz nem egyedül, hanem Grisa Pinchasikkal, egy orosz harckocsi-tervező mérnökkel, aki akkoriban vándorolt be Izraelbe. Richterék Ramat Hasharonban lévő lakásának konyhájában a forradalmi újítás első kísérleti modelljei üres túrós dobozokból készültek. Öt évvel később, miután partnerségi megállapodást írtak alá a Boston Scientific nevű amerikai céggel a termék forgalmazásáról, a Medinol százezer értágítót értékesített havonta, és évi bevételei meghaladták a 200 millió dollárt. 1999 közepére a parányi jeruzsálemi cég a nemzetközi értágító piac 35 százalékát uralta.

Ami a Medinol sikerét még látványosabbá tette, az Kobi eredeti gyártási megoldása volt. Ennek eredményeként a Medinol adózás utáni nyeresége dolláronként 86 cent volt. A kilencvenes évek végén Kobi és Yehudit Richter a világ egyik legprofitábilisabb társaságának a tulajdonosa volt.

2000-ben keserves jogi konfliktus zajlott le a Richter és a Boston Scientific között, és mind a gyártást, mind az értékesítést le kellett állítani. De hét év bírósági marakodás után Richterék megnyerték a pert. A nekik megítélt 700 millió dollár által a Bizaron lakótelepen felnőtt Yehudit, a Mengele-ikrek egyike, és a cionizmus katonáinak gyermekeként Ramat Yohanan kibucban felnőtt férje a leggazdagabb izraeli házaspárok közé emelkedtek.

 Évek óta ismerem Kobit, a barátom. Mint mindig, most is a gazdag Észak Tel Aviv-i Arsuf kertvárosban lévő tengerparti villájában találkozunk. A nappalijában állva egy láthatatlan gomb megnyomásával egy hidraulikus ételliftet varázsol elő egy kis hordóval, benne 1964-es évjáratú burgundi. Előbb egy palackot tölt meg a borral, majd a palackból csurgatja az italt a borospoharakba. Megkérdezi, hogy mit gondolok erről, de már mondja is, hogy mit kell gondolnom. Hosszú előadást tart a burgundi borról és a különleges szőlőről, amelyből ez a bor készül, továbbá arról, hogy a helyi örökösödési jog milyen hatással volt a burgundi borhagyományra. Ezután megkóstolja a bort, és következik a végső ítélet: remek. Emeli poharát a jó borokra és a jó könyvekre és minden jól elvégzett munkára.

Ugyanazt kérdezem Kobitól, amit Michael Strausstól: Mivel járult hozzá Izrael az ő sikeréhez? Mi az, ami az Orbotech és a Medinol cégekben izraeli? Richter azt válaszolja, hogy a titok „a kard ekevassá kovácsolása. Nemcsak amiatt, mert ez jó a béke szempontjából, hanem – mondja nevetve – azért is, mert ez a jó az ekevasnak. Ez nem csupán Ézsaiás és Mikeás nagyszerű próféciája volt, hanem kiváló üzleti terv is egyben. Ami az Orbotechet és a Medinolt világra segítette, és ami az izraeli high-tech fellendülést hozta, az a rengeteg erőforrás, amit az évtizedek folyamán az állam a fejlett hadiiparba invesztált. Izrael számára a hadiipari program ugyanazt jelentette, amit az Egyesült Államok számára az űrkutatás. Meghökkentően nagy humán tőke keletkezik belőle, a legfejlettebb technológiák jönnek létre általa, melyek később leszivárognak a high-tech iparba és előrelendítik azt. Az nem véletlen, hogy az Orbot alapítója három pilóta és két kitüntetett biztonsági tiszt volt. Az sem véletlen, hogy a Medinol áttörését az izraeli lézer és rakéta technológia tette lehetővé. Amit az ország fél évszázadon keresztül a biztonságába befektetett, az a high-tech fellendülés formájában busásan megtérült.

Van azonban egy második tényező is, mondja Richter. Az Orbotnak volt egy kiváló személyekből álló kis szakmaközi csapata. „Mi voltunk a legjobbak a mesterséges intelligenciában, a hardware-ben és a finommechanikában. Ez a csapat bármire képes lett volna. Ez is nagyon izraeli dolog, hogy van egy kis elitcsapat, melyben magasan képzett szakemberek nap, mint nap együtt dolgoznak a közös cél érdekében. A Medinol ugyanennek a témának egy variációja volt; ez esetben egy személyben volt meg minden, amiről ez a társaság szól: biológia, orvostudomány, mérnöki ismeret, komputertudomány és finommechanika. A nagy amerikai korporációknál szinte lehetetlen olyan programozót találni, aki megérti a véredények biológiáját, vagy egy olyan doktort, aki ért valamit a műanyagokhoz. Így a döntések konszenzussal születnek, ami nehézkes és sok hibalehetőséget rejtő folyamat. A Medinolnál azonban minden együtt volt, s ugyanígy az Orbotechnél is minden szakmaközi volt. Időt lehetett megtakarítani, a hatékonyság megháromszorozódott. Az üzleti vállalkozás is kohéziv organizmusként működött: célirányos, erős, egészséges volt, képes volt a legjobb eredményeket produkálni. Különféle formákban és alakzatokban, de ugyanez történik sok kezdő izraeli vállalkozással. Kicsiny, de egységes csapatok ezek, megvan bennük az egységes gondolkodás és kreatív hajtóerő, ami az amerikai és európai üzleti életben is ritkaság.”

A harmadik tényező a bevándorlás – mondja Richter. Egymillió orosz érkezett Izraelbe a kilencvenes években, köztük többszázezer fantasztikus képességű ember – mérnökök, műszakiak, programozók. Ebből nagy hasznunk származott mind az Orbotech, mind a Medinol esetében. Volt egy időszak, amikor az alkalmazottaink 85 százaléka volt orosz. A merev-flexibilis értágító társfelfedezője és a társaság társtulajdonosa egy orosz bevándorló. Ez a bevándorlási hullám az egész izraeli iparnak hasznára volt. Az izraeli kreativitás és az orosz alaposság kivételesen produktív volt. Tehát ha azt kérdezi, mi volt az én sikerem és az izraeli high-tech forradalom sikerének a titka, akkor a válaszom négy dologból áll: a védelmi ipar infrastruktúrája, az izraeli innováció és improvizációs készség, az orosz szakértelem, és a különféle tudásterületek tehetséges kis csoportokba tömörülése. A különleges kombináció, mely sikerre vitte a cégeimet, ugyanaz a kombináció, mely megmentette Izraelt azáltal, hogy tettre kész nemzetté változtatta”.

Borát szürcsölgetve Richter megpróbálja összefoglalni a dolgokat. „Abban a húsz évben, amikor Izrael a kibucról szólt, én egy kibucban voltam. Abban a húsz évben, amelyben Izrael a hadseregről szólt, én a hadseregnél szolgáltam. Most, hogy húsz éve Izrael a high-tech-ről szól, én is a high-techben vagyok. Úgy alakult, hogy Izrael fejlődésének minden szakaszához volt közöm. Az életem az egyik izraeli mítoszból a másikba repített.

A kibucban isten gyermekeinek éreztük magunkat. Atlétatermetű, jóképű, lebarnult fiúk voltunk, valamiféle büszke zsidó beduinok, akik mezítláb jártak, traktort vezettek és hajtották a lányokat. Mi voltunk az új, erős zsidók, akik a régi, gyenge zsidók halálából emelkedtek ki. Megvetettük a diaszpórát és lenéztük a dekadens Tel Aviv-i urbánusokat. Mi voltunk az igazi, a cionista álom megvalósulása, Izrael létének gyökere. 1960-ban mi voltunk a mítosz és a mítosz rólunk szólt. Pontosan az voltam, amit Bruno Bettelheim írt rólam, amikor a hatvanas években a kibucunkat tanulmányozta: az álom gyermeke.

A légierőnél én voltam a Top Gun. Az 1969-70-es arab-izraeli légi összecsapásokban voltaképpen az Egyesült Államok és a Szovjetunió mérte össze az erejét idegen kezek által. Az én elfogó vadászgépeimen a legeslegjobb technológia volt, amit az amerikaiak gyártani tudtak. Egyszer csak azon vettem észre magam, hogy amerikai vadászpilótákat és a tengerészeti légierő pilótáit tanítom. Tényleg Top Gun voltam. Nem úgy értve, hogy Tom Cruise-t játszottam; Tom Cruise játszott engem. Tíz évvel azután, hogy a légierő pilótája lettem, én voltam a legjobbak egyike Nyugaton. Világbajnok voltam. Megint egyszer egy mítosz megtestesítője. Amikor a kibucok kezdtek elavulni, a légierő lett az izraeli kiválóság kulcsszava. A feletteseim és én voltunk az izraeli képességek és felsőbbrendűség hús és vér megtestesülése.

A nyolcvanas évek végére azonban a katonai mítosz is halványulni kezdett – mondja Kobi. – Az Izraeli Légierő megőrizte ugyan erejét, de rájöttem, hogy az a korszak, amikor Izrael abszolút fölényben volt az égben, befejeződött. Ekkor értettem meg, hogy Izrael fundamentális problémáit semmilyen katonai erő és semmilyen katonai fölény nem oldhatja meg. De ahogy a második legenda szertefoszlott, jött a harmadik: a high-tech. Először volt a Scitex, aztán az Orbotech, aztán sok száz új vállalkozás indult. Befektetési alapok, kutató és fejlesztő központok, telekommunikációs, biotechnikai, orvosi műszeripari, tisztítószereket gyártó cégek keletkeztek. Mintha az innováció hatalmas gejzíre tört volna a magasba ebből a csupasz földből. Ezért van az, hogy Izraelben ma tízszer annyi találmányt szabadalmaztatnak, mint Kaliforniában.

Bokor Pál fordítása

Ari Shavit: Hazám, az ígéret földje. Atlantic Press, 2013. 558 oldal. 5000 forint.