A pogromért a kommunista zsidókat tették felelőssé

Egy holokauszt-túlélő számára mit jelentett hazatérni egy olyan országba, ahol a lakosság kővé dermedt a túlvilágról visszatért zsidók látványától?

 

A II. világháború után Lengyelországban mindig mindenki félt. Vajon mi hozta működésbe azokat a reflexeket, amelytől zsidókban, nem zsidókban, antiszemitákban, embermentőkben egyaránt megszólaltak a félelem pavlovi csengői? Egy holokauszt-túlélő számára mit jelentett hazatérni egy olyan országba, ahol a lakosság kővé dermedt a túlvilágról visszatért zsidók látványától? Miért rettegtek az embermentők a környezetüktől egy demoralizált világban?

Jan T. Gross Amerikában élő lengyel zsidó történész 2006-ban az USA-ban, 2008-ban Lengyelországban a katolikus Znak kiadó gondozásában, 2012-ben hazánkban megjelent új könyve, a Félelem ismét tabutémát feszeget, amely súlyos árnyékot vet a lengyel hazafiság és mártíromság mítoszára. Hátborzongató történeti-politológiai esszé a háború utáni lengyel társadalom intézményesült antiszemitizmusáról, melynek értelmében az országban szinte közmegegyezéssé vált, hogy zsidókat büntetlenül meg lehet ölni.

A lengyel lakosság nagymértékben segítette a németeket a „zsidókérdés végső megoldásában”. Az író szavaival: „Ha a nácik inkább egy megrémített és traumatizált, nem pedig a többnyire közömbös és részben cinkos lengyel szomszédok asszisztálása mellett semmisítették volna meg a zsidó létet, akkor a háború utáni antiszemita erőszak gyakorlatilag is és pszichológiailag is lehetetlen lett volna.”

Gross a könyv első részeiben részletesen foglalkozik azzal, hogy a háború alatti és utáni Lengyelország milyen zűrzavaros politikai és morális problémákkal küzdött. A kötet kulcsa az 1945 utáni pogromok története. A szerző részletesen elemzi az atrocitásokra adott válaszreakciókat: a munkásosztály döbbenetes antiszemitizmusát, a kommunista párt törekvését a kérdés bagatellizálására. Az értelmiség, elefántcsonttornyában ülve ápolta a hazafiság romantikus mítoszát, amelynek kollektív narratívájából sokszor kimaradt a holokauszt ténye. A pogrom hallatán megdöbbentek, és igyekeztek tollat ragadni az áldozatok érdekében.

A katolikus egyházi méltóságok közül sokan az állítólagos kommunista kötődésű zsidókat tették felelőssé a pogromért, és elhallgatták a vérengzés súlyát. Egyetlen püspök merte kimondani, hogy Kielcében és környékén katonák, rendőrök és a város lakói meggyilkoltak több tucat zsidót. Ám a püspöki kar óvakodott minden olyan állásfoglalástól, amelyet híveik a rendszer jóváhagyásaként értelmezhettek volna. A kommunista párt uralta közigazgatási apparátus és bírói testület is zsidóellenes magatartást tanúsított, amelyet ideológiailag megerősített Sztálin növekvő antiszemitizmusa is.

De a párbeszéd lehetetlensége ennél mélyebben gyökerezik. Ne felejtsük el, hogy a Holokauszt a lengyelek szeme előtt zajlott. A háborús pusztítás és nyomor egoistává tette az embereket, és a pogromok ürügyéül felhozott anakronisztikus vérvádak, és az író által elemzett „zsidókommunizmus” legendája arra voltak jók, hogy elfedjék a valóságot: a lengyel parasztok, polgárok kapzsiságból kirabolták és megölték zsidó szomszédaikat. A Holokausztból anyagilag és társadalmilag hasznot húzó rétegek és a kommunista rendszer közös platformja lett így az antiszemitizmus, amely több lépcsőben zsidómentessé tette Lengyelországot.

A könyvet sok kritika érte, vádolták egyoldalúsággal, s hogy szociológiailag alaposabban is elemezhetné a lengyel társadalmat. Egyes észrevételek jogosak, de hatalmas érdeme ennek a küldetéstudattal megírt műnek, hogy felhívja a lengyelek figyelmét a múlttal való szembenézés elodázhatatlanságára.

Jan T. Gross: Félelem – Antiszemitizmus Lengyelországban Auschwitz után. Gondolat Kiadó, Budapest, 2012. 297 oldal