„A nyuszika kapedlit visel és kész…”

Beszélgetés Roskó Gáborral 

 A ’90-es években indult sorozata az ÉS-ben „Roskó Gábor állatkertje”címmel, ami 2001 körül lezárult, de állatos rajzai a mai napig születnek. Antropomorf, kosztümszerű ruhákba öltöztetett állatai valójában emberek és roppant talányosak. Figurái párhuzamaként az amerikai Art Spiegelman művészete és holokauszt tárgyú képregényeinek állatalakjai ötlenek az eszünkbe. Állatkái groteszken elrajzoltak, a tusrajzokhoz gunyoros feliratok íródtak, a képhez tartoznak, de tartalmilag árnyaltabbak. A két alkotó közti párhuzamról, állatfigurái ihletőiről és új rajzairól beszélgettünk.

 

– Hatott Rád Art Spiegelman és az egerek-macskák metafora?

– Biztosan, de ez nálam sokkal régebbi: nem az történt, hogy hatására elkezdtem állatokat rajzolni, hanem ez egy folyamatos dolog, de Spiegelman műve tudat alatt beépül, mert annyira fontos és unikális. Szükség volt megerősítésre, hogy nincs egyedül az ember a világban.

 – Az állatkává varázsolt embereid korábbiak Spiegelman alakjainál.

 – …mint ahogy én tudomást szereztem róluk. Nem voltak publikusak a munkáim, ez a különbség. Előtte csak magamnak csináltam, utána lett az ÉS-ben a rovat.

 – Mi a grafikáid mögöttes tartalma? Nyilván Nálad is jelent valamit, valakit a medve és a nyúl?

– Így van. de nem azokat a vonásokat hordozzák, amit gondolunk róluk. Folyamatosan ezzel az arkhéval játszom: az őzike, aki vad, a medve, aki rendkívül buta, vagy rendkívül okos, eldönthetetlenül, a malac, aki kedves és nem komisz, megesszük vagy nem: mindig a többértelműség vagy ellentmondásosság a legfontosabb. Spiegelmannak van egy nagyon erős mondanivalója vagy bárhogy is nevezzük a főirányt, ő ennek alárendeli a karaktereit, hogy el lehessen különíteni, hogy van a jó, a rossz, a közepes és a sodródó. Én ezt soha nem csinálom, nálam mindig eldönthetetlen, hogy ez az alak most komisz vagy nem. Engem pont ez érdekel. Vannak emberi elképzelések az állatokról, hogy ez aranyos, az meg nem az. De a mi elképzelésünk az állatvilágról totális tévedés. Ezért szoktam olyan mondatokat írni, hogy az őzek sokkal több embert öltek meg, mert így van. Ha egy háznál tartanak őzet, az őzbak egy idő után gyilkossá tud válni, megtámadja az embert, és mivel agancsa derékmagasságban van, ki tudja belezni gazdáját egy pillanat alatt. Sok ilyen baleset volt már, csak ez valahogy… mert az őzike kedves és ekkora szeme van!

 

– A nyári MODEM-beli retrospektív kiállításodon az egyik falat betöltötte a 81 rajzod, amely egy gyűjtő tulajdona. Ezekből 2001-ben könyv született. Van-e közös narratíva a képekben, összefüggés rajz és szöveg között? Felfedezhető-e bennük linearitás? Ez képregény, vagy összefüggő rajzok?

 – Vannak, amelyek fejezetekre oszthatók, de ezekből nem sok van. Ami nagyon fontos volt, az a fodrászbolt, borbélyüzlet.

 – Ez rendszerbe volt szedve a MODEM-ben.

– Biztos, hogy a figurák vagy a karakterek miatt ez így összerendezhető, de valójában nincs közös helyszín. A fejemben létezik egy-két hely, amit folyamatosan használtam, például a Nagycsarnok és a borbélyüzlet. Ezek gyerekkorom emlékei, ezeket tudom őszintén interpretálni, ezen nem kell gondolkodnom, nem kell kitalálnom, ezek a mondatok jönnek.

 – Ki a róka, a medve vagy a nyuszika a képen? Mindennapi szituációkat, hétköznapi bölcsességeket olvasunk itt? Kinek a valósága ez? Mit keres a medve, csak nem az identitását?

– Magától értetődik, hogy rólunk szól ez a dolog, napjainkról van szó: megpróbálok olyan mondatokat a szájukba adni, amit egyrészt nem biztos, hogy ők mondanának, másrészt nagyon természetes is, hogy ők mondják – ebben is van valamilyen ellentmondás. Volt olyan, amikor mondatokat hallottam az utcán és fel tudtam csipegetni. Az élőbeszéd az, ami inspirál abban, hogy az alkotás hihető legyen. Reményeim szerint az történik, hogy nem ismerjük fel, hogy ez nem így természetes. A nyuszika kapedlit visel és kész. De ez így nem kérdés…

 – …hanem magától értetődő dolog?

– Igen, és a medve is nyakkendős, a róka meg mit tudom én, mit csinál. Nekik is vannak tevékenységeik, ahogy nekünk, ezek mi vagyunk. Nagyon régi, sok évszázados dolog az emberi történelemben, hogy állatfigurákat használunk. Már az egyiptomiak is rajzoltak ilyen kisillusztrációkat. De az, hogy az állatok napjaink utcai fordulatait használják, nagyon is ironikus, mindig van benne egy erős távolságtartás, hiszen erőltetettek azok a klisék, amiken fel szoktuk kapni a fejünket.

 

 – A naiv ábrázolásmód és kalligráfia álarcában úgy tűnik, van némi gúny és keserűség. Ezek egy önvizsgálat pillanatképei?

– Egészen biztos, hogy az, erre kellett rájönnöm, amikor végignéztem a kiállítást. Az ember nem szabadulhat meg önmagától. Bizonyos értelemben ez is szomorúsággal tölt el, de hát erre sok tanmese van, ahogy Csehov is arról beszél, hogy gyűlöli már magát, mert bármire ránéz, rögtön egy novella jut eszébe, nem bírja elviselni magát, van erről a témáról külön egy novellája.

– Ironikus tálalás ez csupán, vagy mást is hordoz a melankóliájuk? Kifejezhetik-e emberszerű állatok burkoltan azt a hiányt, amit például Minjan című kerámia installációd (Szombat, 2005 február) kifejez az elpusztított emberekkel kapcsolatosan?

– Abszolút, a legutóbbi sorozat már kifejezetten erről szól. A főszereplők Roth és Blau, akik nem ilyesmiről beszélgetnek, de folyamatosan jelen van. Ezek a legutóbbi rajzok színesek. Ezekből pont egy ilyen tematikájú könyv lesz: egy riportkönyv.  Mindig jelen van ez a dolog, ahogy a figurákban ott van, ami gyerekkoromból, meg innen is, onnan is felmerülnek: a nénik a piacon, a bácsik a boltban, a bácsik a fodrásznál – és nemcsak a zsidóság, hanem az elmúlt világ…

 …emlékképei?

– Nem csak emlék ez, hanem ellentmondásos viszony. Nagyon fontos nekem ez a kötéltánc, ami nem egy romantikus feeling, hiszen ez egyrészt elmúlt, másrészt nagyon rossz dolgok is szerepeltek abban a visszavágyott világban. Együtt van a kettő, szeretjük is, mert szeretnénk, ha újra lenne, közben meg tudjuk jól, hogy nem volt jó annyira, amit szeretnénk, hogy újra legyen. Az egész emberi történelemben táncolok, nincsenek időhatárok, de a szereplők, a gyerekkoromból, vagy a két háború közti időszakból vannak kiemelve a környezetükből…

 – Fontos számodra a zsidóság.  Részt vettél a Botlatókövek és a Waldsee 1944 levelezőlap projektben, valamint Turán Tamás Képfogyatkozás címűkönyvét inspiráltad és az 50. születésnapi ajándékkönyvedben a zsidó történelmet jelenítetted meg.

– Ez nagyon furcsa, mert vérvonal szerint ez egy vékonyka csörgedező patak, de ahogy telt az idő, ez a dolog megtalált magának, én meg ezt a dolgot. Nem tudok máshogy élni, egyre fontosabbá válik, ebben találtam meg az identitásomat: a barátaim, a környezetem, amit csinálok. Furcsa és el is szomorított, hogy akik ebből a kultúrkörből valók, azok értik igazán, amit csinálok. Arra kellett rádöbbennem, hogy ezek a nagyon mély arkhék valahogy – bocsánat, hogy ilyen hívságos dolgot mondok – bennem öltöttek testet. Az az elképzelésem, hogy ehhez a dologhoz – amit nagyon ritkán vizualizáltak a zsidó kultúrában – van képességem, mert annyira érdekel. Kicsit pironkodok, de 55 évesen már hadd lehessen mondani bizonyos dolgokat. A Minjant 10 éven át csináltam, ez több mint érdeklődés, ebben találom meg azt, amit szeretek a világban, ha ez nem lenne, nem tudnám a világot szeretni se. A képzőművészetben tíz éven át dolgozni egy projekten viszonylag ritka, az embernek forog az elméje, új dolgok jutnak az eszébe, de nekem ma se jut más az eszembe, mint ez. Látod, most kapedlis férfiak fognak az Alpokban mászkálni. Ebből volt a „Galícia, mon amour” kiállításom tavaly Lengyelországban, Nowi Sacz-ban. Egy izraeli kurátor csinálta, tetszettek neki a rajzok, én pedig kitaláltam ezt a két figurát, akiket meg is akarok tartani, azt gondolom, hogy ők válnak egyre konkrétabbá. Nem rébuszokban beszélek, hanem a Blau bácsiról. Tudod, most nincs ilyen, hogy majd a macika mondja azt, hogy… Blau bácsi az egyik róka, vagy farkas: nem emberi lény.

 – Blau bácsinak volt konkrét előképe?

– Nem, sok emberből összeálló alak, utólag esett le, hogy például a házban, ahol laktunk, gyakorlatilag mindenki az Ecserire járt, mint kereskedő.

 – Hol laktatok?

– A Teleki téren, anyukám most is ott lakik, az egy védett ház volt a háborúban. Csupa olyan ember, akik már nincsenek ott. Amikor jött a hitközségi pénzbeszedő, nem értettem, mi történik. Az is utólag esett le, hogy mikor kimentem a Cserkóra, mindenki ismert valahonnan, tudták, hogy én vagyok a Gabika az elsőről. De ezek a lények nemcsak onnan, hanem a nagypapának a kávéházi elbeszéléseiből, vagy az ő bátyjának a sztorijaiból, a Savoyból jönnek elő. Ezeket őrületesen szerettem, meg azt is, ahogy a Karinthy asztaltársaság beszélt, ezek tudnak lekötni, a mai napig a kávéház alapvető dolog a számomra.

 – Hasonló mikrovilágot próbálsz kialakítani az életedben?

– Muszáj, mert különben nem tudok túlélni.

 – Beszéljünk még a legújabb rajzaidról…

– Folytatni kell ezt a két karaktert, a Roth és Blau bácsit, a két rókát: ők kirándulók, ez egy békebeli Spaziergang, ami elfogyott a világból, pedig valaha minden hétvégén mentünk. Nagyon érdekes, hogy mikor kimentem régebben Ausztriába, ott a hétvégén kimegy a család a hegyekbe, erdőbe, mert azt ott vallásos szeretettel szeretik. Ez anyai ágon volt bennünk: hétvégén menni a zöldbe, nem kizárni magunkat. A világ egy és ez benne van az Ótestamentumban, amit megint csak el szoktak felejteni. ezért nem szeretem azt, hogy inkább a cica, mint a kutya… és a legyek nincsenek benne? Ugyanúgy benne vannak, mint a mikrobák, vagy „minden teremtett lélek” – mondja a Könyv.

 – A MODEM-beli retrospektív kiállításodnak milyen volt a visszhangja?

– Úgy tűnik, jól sikerült. Nem szeretek reflektálni a saját melómra, nem fogom soha azt mondani, hogy jó volt. Azzal, hogy megcsináltam, az én dolgom véget ért, a visszhangok meg jók voltak. Ami miatt letargikus állapotba kerültem: nem sokszor történik meg az ember életében, hogy végignézi a saját műveit, és akkor jön az első benyomás, hogy csak ennyit tudtam csinálni. Azt gondoltam, hogy ennél többet kéne, de ez jó is, mert ez azt jelenti, hogy sok mindent szeretnék csinálni. A kifejezetten zsidó tematikájú könyvben – ami talán néhány hónap múlva megjelenik – Roth és Blau mellett lehet, hogy lesz egy Schwarz is…