A nyugati parton

2011 nyarát Los Angelesben, illetve az Egyesült Államok nyugati partján tölthettem. Rendkívüli klimatikus adottságok, az óceánpart közelsége, hatalmas távolságok, a könyvtár gazdagsága, barátságos ismerősök vendégszeretete – és egy megjelenés előtt álló regény ott írt első fele emlékeztet azokra a hónapokra, melyek naplófeljegyzéseiből válogattam. 

San Franciscot érintve utazunk Los Angelesbe. Iszonyatos a 24 órás repülőút, közte 4 órás várakozással NY-ban. Testet-lelket felőrlő az utazás, egyszer csak elfogy az energia, az életerő, miközben nem csinál semmit az ember, csak ül a repülő fedélzetén, és időzónák között repül.

A Fisherman’s Wharf kikötőben áll egy világháborús hadihajó és egy tengeralattjáró. A hajó részt vett a normandiai partraszállásban, tudjuk meg az információs feliratokból, s ez megindít, öregesen, szentimentálisan. Ez a hajó is hozzájárult, hogy a zsidók felszabaduljanak. Több közöm volna e hajó egykori legénységéhez, mint a nyelvközösséghez, melyben élek? Az enyéim életüket nagyrészt ezeknek köszönhetik, meg az oroszoknak, majdnem végzetüket meg a náciknak s a velük kollaboráló magyaroknak, akik kiközösítették őket, és végrehajtották vagy némán eltűrték a németek utasításait.

Amerika a zsidóknak még mindig menedék, száz év után is benne bízhatnak, Európa nemzetállamaiban kevésbé.

Haight Ashbury-ből, a hippi negyed

egykori szelleméből, mára legfeljebb az egyedi tervezésű ruhák maradtak, meg a pszichedelikus illusztrációk a kirakatban. A kapitalizmusnak, a tömegtermelésnek ellenálló közösség kézműves termékei mára nagyrészt éppúgy tömegessé és bazárivá lettek, mint mindaz, ami ellen harcoltak.

A Golden Gate garden szép, közepén a De Young múzeumban Picasso kiállítást nézünk. Telítve vagyok a modern képzőművészettel, nem igazán érint meg, amit látok. Másnap a San Fransisco-i MOMÁ-ban ugyanezt érzem, nem hat rám, nem tudok rá koncentrálni, sokkal jobban izgatnak a múlt század első harmadának párizsi művészvilágának részletei – melyről szövegek tájékoztatnak, a Stein család története, akik mecénásai voltak a párizsi művészeknek, s a City Lights könyvesbolt a Little Italy negyedben, Ferlinghetti birodalma, mely a beat-nemzedéknek volt a törzshelye. A tudat felszabadítása a represszív civilizáció alól – ez állt a mozgalom centrumában, s bár Ginsberg sokféle világnézetet összebékíteni próbáló krédójában ízlésemhez képest túl messzire ment, az öndestrukcióig menő alázat az alkotás iránt, a tudattalan ilyen fokú tisztelete tiszteletet ébreszt bennem is. A beat-nemzedék alkotói hasonlatosak Baudelaire, Rimbaud és Verlaine triászához, jelentőségükben is.

Contemporary Jewish Museum, Gertrude Stein kiállítás. Amerikai zsidónak született, de nem kötődött a zsidósághoz. Testvérével és annak gyerekeivel Párizsba költözött és a modern képzőművészet mecénása lett. Avantgárd elemekkel tarkított prózája mellett memoárja által vált népszerűvé, amit leszbikus szerelme autobiográfiájaként adott közre – érdekes perspektívát teremtve, hogy még a címlapra se írta ki a nevét az első kiadásnál. Írt színdarabot, librettót, számos regényt, és finom ízlése révén, testvérével együtt nagy gyűjteményre tett szert Picasso, Matisse és más modern festők műveiből. 1944-ben Dél-Franciaországba menekülnek, s tisztázatlan kapcsolatuk a korábban házukat látogató vezető Pétain-istával – antiszemitizmusa ellenére – menedékhez segíti őket.

Gazdag család, műveltség, nincs munkakényszer – a harmincas évek polgárságának behozhatatlan előnyei: szabad alkotás, társasélet, művészet és életművészet.

A MOMÁ-ban éppen Picasso és Matisse kiállítás zajlik a Stein gyűjteményből, ügyesen kapcsolódik ehhez a zsidó múzeum kiállítása, mely nem rejti véka alá Gertrude Stein leszbikusságát sem, bő információkkal szolgálva az Alice B. Toklassal folytatott kapcsolatról. Nyitott szellemiség, szabadság jellemzi Gertrude Steint éppúgy, mint a zsidó múzeumot.

Önálló sarokban oral history akció: minden látogató elmondhatja életútját és rögzítik az örökkévalóságnak. A hatalmas archívum ötlete, melyből senki nem vész el, talán maga a Biblia.

Los Angeles Marina del Rey

nevű negyedében, a Pacific Palisades-tól néhány mérföldre lakunk. Utóbbi volt a negyvenes években Horkheimer és Thomas Mann lakóhelye. Előbbi itt dolgozott Adorno-val közös könyvén: A felvilágosodás dialektikáján, mely a könyvhét előtt jelent meg magyarul, Mann itt írta a Doktor Faustust.

Nem volna jó LA-ben emigránsnak lenni. A hatalmas távolságok miatt a tömegközlekedés nem túl jól szervezett, az autók elterjedésével háttérbe szorult.

Franz Werfel, Alma Mahler-Werfel, Bertolt Brecht és Lion Feuchtwanger is itt vészelte át a negyvenes éveket. Brecht útját Feuchtwanger finanszírozta. Lenyűgöző a német, illetve főként német-zsidó emigráció egykori jelenléte a városban. Naplóikba, emigráns élettörténetükbe itt beleolvasni különösen izgalmas.

Egy szerencsésebb korban, lélekben néha szintén hontalanként, egy huszonöt négyzetméteres, amerikai konyhás, szőnyegpadlós szobában dolgozom egy apartman-házban, s egy tíz négyzetméteres hálószobában alszunk az óceánparttól kétszáz méterre. Egész nap kellemes hűvös, kint enyhe meleg, ideális feltételek az alkotáshoz, bár az egyetemi könyvtár elektronikus rendszere, a bonyolult számítógépes katalógus megkeseríti az életet: elsőre egyedül nem is boldogulok vele.

Délelőtt írok, délután a modern zsidó irodalmi kurzus következő félévére készülök. Szívesen dolgoznék egész nap, de nem tudok, figyelmem elkalandozik, hetente kétszer jó lesz bemennem az egyetemre. A. munkahelye, a Shoah Alapítvány, a University of Southern California része, az egyetem könyvtárához így én is hozzáférek. Hontalantáborokról olvasok és modern zsidó irodalomelméletet, kikapcsolódásképpen amerikai zsidó prózát, és az íróéletrajzokat. Borzongató a közelség a helyszínhez, ahol az emigránsok éltek és dolgoztak.

Napközben kikapcsolódásképpen úszom, mezítláb futok a homokban az óceánparton, vagy a konditeremben gyúrok. Az óceánparti futás, a zúgó fehér habok, a borús időben zöldes árnyalatú hullámok közelsége, a tenger folyamatosan zúgó moraja, mely lehunyt szemmel összeolvad a szüntelen belső áramlattal, különösen nagy élmény. Igaz, nem tudom elválasztani a fizikai örömöt, a napfény, a víz és a homok közelségét a romantikus amerikai filmeken látható tengerparti jelenetektől, a jólét, a felszabadultság, a szerelem jelképétől, s hogy itt lehetek.

Mint Párizsban, ahol a Rue Cujas sarkán ellenőriztem, tényleg lejt-e a járda, ahogy Radnóti írta.

Havonta egyszer koncertszerű istentiszteletet tart a LA-i Sinai Temple zsidó közössége: Friday Night Live címmel. Tizenhárom éve kezdte el a közösség rabbija, David Wolpe a vallástalan közönség visszahódítását. Aznap este, amikor ott járunk, a Ford Amphitheatre West Hollywood-i szabadtéri színházában tartanak szombatfogadást, mintegy 1400 ember előtt. A Hit Gyülekezete koncerttel egybekötött imádkozásaira emlékeztet a tizenkét zenész jelenléte a színpadon, aki rövid kommentárok, prédikáció és viccelődés, valamint dinamikus hangszeres zene mellett éneklik az imák részleteit, összefogódzásra, éneklésre biztatva a közönséget.

Zsidó zenészek csatlakoznak a rabbihoz, kántorhoz, és a maguk stílusát, a maguk dalait teszik hozzá a liturgiához.

E. feszeng, szokatlan neki a rockzenés imádkozás. Nem vagyok meglepve: én is nehezen viselem a megszokott formák és dallamok hiányát, még inkább a neoprotestáns gyülekezetek világát idéző gesztusokat, viselkedést, a lélekhez szóló, kissé édeskés üzeneteket, melyek kitartó erejében és hatásában nem hiszek. Meglehet, mindez inkább rólam szól. Mégis, tudom értékelni a sokszínű zsidóságot, az életörömöt, a modern élet integrációját a vallásba, mely egyben a vallás integrációját is jelenti a modern életbe.

A Pico Boulevard Robertson sarki, Beverly Hills felé eső környéke afféle ortodox falu, kóser városnegyed. Modern ortodox fiúk és lányok tűnnek fel, a fiúk pólóban, baseball sapkában, vagy kipában és farmerben, kilógó cicesszel, a lányok változó, de többnyire a cöniutra (szeméremre) ügyelő ruhában. Látni öltönyös ortodox férfiakat is, de a kóser gyorsétteremben, ahol remek burgert eszem Western szósszal, látni hozzám hasonlóan, fedetlen fővel érkező zsidó vendégeket is, lengén öltözött nőikkel.

Sok az árnyalat, nincs szigorú normarendszer, s különösebb meglepődés sincs, ha a mainstream-től eltérő ruházatban tér be valaki. A szomszédban perzsa zsidók étterme, boltja. Árujuk nem túl vonzó, kisvárosi mészárszék kínálatára emlékeztet, de nyelvük, beszédük, külsejük orientális jellege imponáló. A kóser szupermarketben a héber nyelvű lapok inkább azt jelzik, hogy izraeliek is vannak szép számmal a környéken, mint hogy evidens a környék lakói között a héber tudás.

Plakát a falon: ortodox rabbi Beethoven-zongorakoncertet ad, mellette kipás fiú hegedűvel. Sajnos, épp akkor kezdődik a koncert, amikor a plakát előtt állunk, nem érnénk már oda.

Az árak jók, a kínálat széles. Kicsit lejjebb, kóser grillcsirkét mérnek, a gyorsétteremben lehet füstölt árut kapni, a szupermarketben felvágottak, sajtok, borok, sütemények, szárazeledelek sokasága. Természetesebb itt a zsidóság, vagy éppen a zsidóság természetesebb, a közönség nagyobb, ez hozza magával a piac, a kínálat bővülését.

Sebald Kivándoroltak-ja

döbbenetes erejű, kissé túlírt könyv. Lenyűgözően részlet-gazdag információk történelemről, természetről, városképről, bármiféle kézzelfogható ismeretanyagról, s a mélyén a pusztulás, a visszavonhatatlan veszteség miatti gyógyíthatatlan melankólia.

Tobzódom a modern zsidó irodalomról szóló könyvekben. Nemcsak a kánon által magától értetődően befogadott írókat elemzik így, hanem zsidó szempontból kevésbé értékelt, analizált életműveket is, kevésbé ismert, de izgalmas jiddis írókat, vagy eddig ebből az aspektusból nem feldolgozott életműveket, mint például Salingerét. Regényét és kisregényeit én is régóta szeretném kurzusom egyik témájává tenni, mert az explicit utalásokon kívül az elbeszélések hangulatában, miliőjében, a családtagok egymáshoz fűződő viszonyában is megragadhatók a zsidó vonatkozások.

Hasonlóképpen izgalmas a zsidó írók természetábrázolását (nem-ábrázolását, viszolygását, a természettel szembeni averzióját és csetlés-botlását) feldolgozó elemzés.

Jonathan Rosen arról ír a Ruth Wisse-t köszöntő Festschrift jó két kilós kötetében, hogy miért nem hivatkoznak neves zsidó elődeikre a modern zsidó irodalom Nobel díjas mesterei: miért, hogy Bellow, aki angolul írt, vagy a jiddisül alkotó Singer csupán európai íróelődökre utalt, amikor hatásokról kérdezték. S miért gondolta Agnon, hogy Bellow művei csak úgy maradnak fenn, ha lefordítják őket héberre, illetve miért gondolta ezzel épp ellenkezőleg Singer, aki Agnonhoz hasonlóan tanácsot adott – ő épp Agnonnak, amikor NY-ban, a 92nd street Y-ban olvasott fel a héber író –, hogy találnia kell egy jó angol fordítót.

Hogy miért kell angol fordítás a zsidó irodalom számára, nem kétséges. Ám hogy miért tartózkodnak a zsidó hatások említésétől a zsidó írók, és miért érzik szükségét, hogy művüket a klasszikus európai irodalomhoz kapcsolják, fontos adalék a zsidó irodalom önrespektálásának hiányához. Vajon mi húzódik emögött? Howard Bloom szavát kölcsönvéve: félelem a hatástól, a gettó bélyegétől, vágy az emancipációra? Netán a keresztények szemüvegén át látott negatív önkép, melyből csak a nyugati irodalmi kapcsolatrendszere emel fel? Az univerzalista nyugati kultúra tapasztalata, melyben a zsidó háttér partikularitása mindig szegényes, hátsó udvari marad, s melyre a legnagyobbak se akarnak hivatkozni, hiába igazolja vissza életművüket a legszélesebb szakmai és olvasói nyilvánosság? Vagy egyszerűen az európai irodalom felszabadító tapasztalata, hogy az ember személy, lázadó intellektus, szemben a családdal, a törzzsel, a világgal, s ez az, ami az egyaránt kelet-európai, jiddis nyelvű háttérből az irodalomba érkező Bellow-ra, Singerre, sőt Agnonra is alapvető hatást gyakorolt?

Nemzedéki élmények eltérése: nekik a klasszikus európai irodalom segített megtalálni önmagukat, nekem a modern amerikai zsidó irodalom.

Különös információkra bukkanok. A 280.000 angol zsidó az ezredfordulón egyetlen komoly hetilappal és egyetlen komoly – 2000 példányos – folyóirattal rendelkezett, írja egy elemzés. Nem volt igazi kritikai nyilvánosságuk. Miért, hogy nincs önkritika, nincs intenzív közélet, alig van zsidó önreflexió Európában? Ne legyünk álnaivak: az európai zsidóság helyzete kevésbé autonóm, mint az amerikaié, a kelet-európai közösségek pedig kimondottan államfüggők, s így önreflexiójuk is szerényebb. Ehhez képest a magyar zsidó közélet és folyóirat-kultúra jelentős, habár kevesebb embert ér el, mint a nyugati közösségeké.

Vacsora a kóser városnegyedben,

a Milky Way tejes kóser étteremben. Vendéglátónk férje segített annak idején az étterem nyitásában. Nájntég van, a Szentély lerombolásának emléknapja előtti kilenc napos tejes böjt, ezért is kézenfekvő, hogy ezt az éttermet választjuk, s az sem érdektelen, hogy a vendéglő tulajdonosa Steven Spielberg kilencven fölött járó mamája, Leah Adler, aki ma is mindennap az étteremben tevékenykedik.

Finom modorú, picike asszony jön elénk s ültet le bennünket. Sötétkék farmert, világoskék inget, vállán megkötött szürke gyapjúpulóvert visel, fehér haja fiúsan rövidre nyírt. A hely elegáns, az előtérben könyvespolcok könyvekkel, szalonszerű berendezés, bárpult a rendezőről és más családtagokról készült fényképekkel. Leah kedvesen vezet a helyünkre, pillanatokon belül kiszolgálnak. Remek burgonya krémlevest, vegetáriánus töltött káposztát fogyasztunk latkesz-körettel és túrós palacsintát. A konyhának tagadhatatlanul van valami kelet-európai beütése.

Házigazdánk később is többször odajön, ellenőrzi, jól érezzük-e magunkat, pár szót ejt a fiáról, és azt sem veszi zokon, hogy A. lefényképezi. Liszt Magyar rapszódiáját teszi be a cd-be, majd Schubert zongoraszonátáját hallgathatjuk. Elmeséli, hogy fiatal korában ő is zongorázott, majd megmutatja fia összes filmjének plakátját. Finomság és elegancia van a mozdulataiban, ahogy a vendéglő utcai ruhát viselő felszolgálóiban is.

Az Oscar díjas, Hollywood-i sztárrendező mamájának kóser tejes éttermében Schubert muzsikája – ez lehetne a posztmodern zsidóság jelképe. Valami Amerika.

Az írás a Szombat Los Angeles összeállításában jelent meg.