„A kultúrák: kisebbségi lét-tapasztalatok”

Körkérdés női irodalomról és identitásról, kisebbségi helyzetről, előítéletekről

Mitől más egy női író, milyen pluszt ad az irodalomhoz? Hiszen Tatjánától Anna Karenináig, Bovarynétől Lady Chatterley-ig és Akszinjától Édes Annáig férfiak ábrázoltak regényhősnőket. Az írónők viszont, majdnem kizárólagosan, nőalakokat teremtenek, ellentétben az „írókkal”, akik megalkották Julien Sorelt, Rastignacot, Pierre Bezuhovot, Leopold Blumot, Zsivágót.

Radics Viktoria, esszéíró, műfordító úgy látja, hogy „a klasszikus irodalom nagy nőalakjai

férfi-ésszel vannak ábrázolva…

Van egy csomó olyan téma is, testtel, lélekkel egyaránt kapcsolatosak, melyeket férfi író egyszerűen nem tudhat úgy ábrázolni, mint a nő.” Egy nő „szenvedéllyel képes írni meddőségről, a nő testi-lelki érzéseiről, szülésről, a férfihoz, anyasághoz való egyértelműen női ragaszkodásról.”

Borgos Anna, pszichológus, nőtörténész a múltból indul ki. Egy írói kibontakozáshoz nem elég a tehetség és az inspiráció, véli. Ezen túl „szükségesek olyan körülmények is, mint „idő, jövedelem… ’saját szoba’ (Virginia Woolf), a női alkotókat nem korlátozó ideológiai környezet, tapasztalat.” Találóan idézi Móriczot: „A múltban nyilván azok a nők az igazi írónők, akiknek a nevét nem ismerjük, s akik nem írtak.” „Sokáig valóban férfiak írtak (sokszor nagyszerűen) nőkről is” – ismeri el Anna. Mégis – a 19. század jeles angol írónőihez képest nagy késéssel – „Magyarországon igazán csak a huszadik század elején mutatkozott igény és lehetőség arra, hogy nők beszéljenek saját magukról, hogy a tekintet iránya megváltozzon.” Mivel Anna behatóan foglalkozott 20. századi írófeleségekkel (akik közül többen maguk is írtak), erről is megkérdeztem. Szerinte „Az említett írófeleségek valamiféle átmeneti szerepet képeznek, melyben saját kiváltságos helyzetüket is őrzik, sokszor a férjek képviseletében is rivalizálnak.”

Bódis Kriszta író, dokumentumfilmes, gender-aktivista elégedetlen azokkal az eredményekkel, amelyeket művésztársaival elért a közéletben: irodalmi Centrifuga estek, Éjszakai állatkert (irodalmi antológia, Forgács Zsuzsa Bruriával és Gordon Agátával), interjúk, stb. Kriszta úgy érzi, hogy ha sikerült is felkavarniuk az állóvizet az irodalom, művészet és közélet eddig elhanyagolt területén, mégsem tudtak gyökeret ereszteni. „A hatalomféltés, a megélhetés kérdése, a presztízs elvesztéstől való rettegés ellehetetleníti az új szempontok, a bátor, elgondolkodtató, szokatlan felrázó teremtő erő működését. Kicsinyes érdekek mozgatta beszűkülés tapasztalható… éppen ott, ahol szabadságról, nyitottságról, a másság iránti toleranciáról prédikálnak.” Ami az irodalom szerepét, helyét illeti, Kriszta úgy látja, hogy még a legmegbecsültebb irodalmi körök is elutasítanak mindent, ami idegen az ő értékrendjüktől. Az is nagy baj, hogy „hiányzik a progresszivitás és túl sok a politika.”

S ez kihat a művészeti életre, a társadalomra és a kultúrára egyaránt. Kriszta a kultúrákat „kisebbségi lét-tapasztalatként” definiálja, azaz olyan „interkulturalitásnak”, amelyben sokféle, egymással kapcsolatban lévő, egymást értékelő és megbecsülő kultúra létezik. A hagyományos irodalom viszont nem viseli el a különbözőséget és sokszínűséget.

Az identitás, a kisebbségi helyzet, a másság

volt körkérdésünk másik témája. Annát arról kérdeztem, hogy nőként, zsidóként és szexuális preferenciája folytán nem érzi-e magát hátrányos helyzetűnek?

„Személyesen nem”, válaszolja, „ellenkezőleg, sok szempontból kiváltságos a helyzetem, éppen ezért érzem úgy, hogy a személyes érintettségeken túl is foglalkoznom kell ezekkel az ügyekkel. A társadalomban még mindig, és megint egyre inkább erősen működnek a nemiszerep-normák.” Anna a homoszexualitást különösen érzékeny területnek tartja. „Nagy az ellenállás nemcsak a melegséggel, hanem azzal a szemlélettel is, hogy nemi identitásunk és szexuális irányultságunk nem feltétlenül rögzített, biológiailag egyszer és mindenkorra meghatározott.” A társadalom különösen „fenyegetőnek” gondolja az azonos neműek gyerekvállalását, hiszen a család már nem „magánügy”, hanem a nyilvánosságot, a társadalmi intézményeket is érinti. „Zsidó, zsidó nő, zsidó leszbikus nő: ezeknek a fogalmaknak egymáshoz képest is mozog a jelentésük, és többféle előítélet – szexizmus, antiszemitizmus, homofóbia – vetülhet egymásra velük kapcsolatban”. Lehet az önazonosság említett formáit hátránynak is tekinteni, „ugyanakkor többszörös lehetőség és igény is önmeghatározásra, közösség-találásra, kritikai szemléletre. Sokat kap tőle az ember.”

Az identitás, illetve a kisebbségi lét problémáját máshogy közelítette meg Radics Viktória. Megkockáztattam azt a felvetést, hogy valamiféle affinitás is köti őt Danilo Kiš íróhoz, akit fordított, és akivel behatóan foglalkozott. Viktória úgy látja, hogy Kiš a nacionális identitás helyett a közép-kelet-európai karaktert hangsúlyozta, „a szellem emberének érezte magát, és joggal”. Kiš „életművének fókuszában magyar zsidó apjának a sorsa áll”, akitől, többek között, a kozmopolitizmust, a többnyelvűséget és „a szorongásos neurózist” is örökölte. „A zsidó ember sorsa nála paradigmatikussá vált”, életének jó részében küszködött az „Auschwitz- trauma” feldolgozásával. Kiš szerbhorvát nyelven írt, magát pedig Jugoszlávia írójának tartotta, „amely az ő életében valóban nem nemzeti állam volt, hanem tarka, nacionálisan toleráns közösség”. Kiš apját Magyarországról deportálták Auschwitzba, s ezért meglehetősen ambivalens módon viszonyult a magyar kultúrához – magyarázza Viktória, de mégis sokat fordította, többek között, Ady és Petri költészetét. Viktória magát kisebbségi magyarnak, Magyarországon pedig vajdasági magyarnak, még közelebbről – Zomborban született – balkáni magyarnak mondja. A hontalansággal járó frusztrációt – folytatja – úgy oldotta meg, hogy sokat fordított a szerbhorvát nyelvből, és mindig követte ezeknek a kultúráknak a sorsát. Szülővárosában a nagy többség szerb, horvát és bunyevác volt, és így „a túlélés feltétele volt ezeknek a nyelveknek és kultúráknak az ismerete”, amelyeket meg is szeretett.

Bódis Kriszta 1998-ban fogott hozzá a rosszhírű és ledózerolásra szánt ózdi Hétes telep átalakításához. A Van Helyed elnevezésű alapítvány tevékenységét „alkotásközpontú programnak” hívja, mert a romboló folyamatokat megfordítva jelentős sikereket tudtak itt elérni. Alapelvük az, hogy „aki alkot, értéket teremt, vigyáz rá és megőrzi a mások által teremtett értékeket is.” A telepen több mint száz roma és nem roma önkéntes dolgozik. Az életkörülmények javulásával egyidejűleg létesülnek alkotó csoportok, folyamatban vannak gyermek-fejlesztési programok és egyéb rehabilitációs tevékenységek. Kriszta jogos büszkeséggel mondhatja, hogy „a Hétes telepet, mint a roma közösséget, egyre inkább befogadja a város… ez a kirekesztett, szegénységben küzdő romák számára is reményt ad.”

A kudarcok és a „mérhetetlen szenvedés” sem lehet akadálya annak, hogy feladják ezt a küzdelmet, zárja mondandóját.