Dalos György: A közgazdász bukása

Isten nemigen volt jelen a Szovjetben.

Kolozs öt év alatt egyetlenegy emberrel sem futott össze, aki vallásosnak mondta, vagy mutatta volna magát, kivéve a szerzeteseket, akiket egy szuzdali évfolyam-kiránduláson pillantott meg az ottani székesegyházban. Szovjet zsidót pedig végképp nem látott maga körül, noha ebben önmagát hibáztatta. Moszkvában egyszerűen csődöt mondott az otthoni ráismerő képessége. Otthon, a Gimnáziumban vagy a KISZ-ben egy hosszabb beszélgetés, néha egy váratlan összenézés is elég volt, hogy kiszúrja magának a vele azonos közösségből származókat. Innentől minden azon múlott, hogy a beszélgetőpartner visszaigazolja-e a felismerést, s bekövetkezik-e az a pillanat, amelyben mindketten átélik az összetartozás szinte testileg bizsergető élményét. Kolozs, mióta lelkes ifjúkommunista lett, egyszer és mindenkorra tisztázottnak vélte a korábbi hitsorsosokhoz való kötődésének kérdését. Az üldöztetést, a Fater tragédiáját mintegy beépítette az antifasizmus heroikus világnézetébe, és meg volt győződve arról, hogy a zsidóság mártíriuma, más népekével együtt, feloldódik a majdani boldog jövő harmóniájában. Ezért értetlenül figyelte magában a zsidóság iránti változatlan kíváncsiságot, és azon tűnődött, nincs-e ebben az érdeklődésben valami kóros, erkölcsileg elítélendő.

Miért kellett például neki tudni, hogy Levitan, a moszkvai rádió első számú bemondója, akinek dörgő hangját rendkívüli események, háborús győzelmek, világválságok és űrrepülések számára tartották fenn, éppúgy zsidó, mint Ehrenburg, az író, Bisztrickaja, a filmsztár vagy Landau, a nemrég autóbalesetben elhunyt magfizikus? Miért volt neki fontos, hogy belvárosi sétái közben útba ejtse a moszkvai zsinagóga épületét, és hevesen dobogó szívvel kerülgesse az imaházat, anélkül, hogy be merne menni az éppen kezdődő istentiszteletre? S vajon mi indította arra, hogy a Lenin könyvtárban leemelje a szabad polcról a Pravda 1953-as évfolyamát, és kikeresse a „fehérköpenyes gyilkosokként” aposztrofált zsidó orvosokról szóló, uszító cikkeket? S miért olvasta boldog elégtétellel ugyannak az újságnak későbbi számában, hogy a vádak teljesen megalapozatlanok voltak, a vallomásokat kínzással csikarták ki, és hogy a koholmány áldozatait máris szabadlábra helyezték? Mi köze volt neki mindehhez azon kívül, hogy ez a gyászos epizód is annak az országnak a történetéhez tartozott, amelyben ifjúságának legértékesebb öt évét töltötte?

Különös módon, miközben fokról-fokra megszabadult a szovjet valósággal kapcsolatos illúzióitól, bizonyos dolgokban továbbra is fenntartás nélkül hitt. Példának okáért nem vonta kétségbe, hogy az oroszok 1917 után maradéktalanul felszámolták az antiszemitizmust – az orvosok elleni eljárást Sztálin beteges, gyanakvó zsarnoktermészetével magyarázta, és voltaképpen nem sorolta ebbe a kategóriába. Úgy gondolta, hogy ebben az országban nyugodtan, minden elfogódottság nélkül beszélhet származásáról.

Szlávának egyszer elmagyarázta, hogy Magyarországon a zsidók, a Szovjetuniótól eltérően nem számítanak nemzetiségnek, a vallás magánügy, nem kerül bele a személyi igazolványba. – Például én is zsidó vagyok – jelentette ki –, és ennek semmi írásos nyoma nincs. – Zsidó? – kérdezte meglepetten Szláva, majd hozzátette: – Nekem mindegy, tőlem akár grúz vagy örmény is lehetsz. Vagy kirgiz. De azt ajánlom, ne nagyon mesélj róla… – Hogy-hogy? – lepődött meg Kolozs – nálatok vannak antiszemiták? – Szláva erre szélesre tárta a karját, és úgy mondta, mintha valami nagyvonalú ajánlatot tenne: – Amennyit akarsz!

Szláva nyilvánvalóan túloz, vagy egyes esetekből általánosít, nyugtatta meg magát Kolozs. Hogyan is gyűlölhetnék az oroszok a zsidókat, amikor húsz millió embert veszítettek a Nagy Honvédő Háborúban, a közös ellenség, a német fasizmus elleni harcban? Persze, lehet, hogy van egy speciális nemzeti érzékenységük, ahogy a lengyeleknek is, ha arról van szó, hogy ki szenvedett többet a náciktól. Hruscsov például azért támadta Jevtusenko „Babij Jar” című költeményét, mert a költő csak a zsidó áldozatokról emlékszik meg benne, holott a háború a Szovjetunió valamennyi nemzetisége ellen irányult, és itt a főtitkár hosszan sorolta a népeket az oroszoktól az ukránokon át egészen az azerbajdzsániakig.

Elvben igaza is volt, ismerte be, de miért ne beszélhetne a költő külön a zsidóságról, amelynek emberáldozata lélekszámához viszonyítva közismerten a legmagasabb? Az ukránokról pedig szólhatna egy azerbajdzsáni vers, míg az ő szenvedésüknek egy ukrán poéta állíthatna méltó emléket, és így tovább, egyik nép tisztelné meg a másikat, mint igazi internacionalistákhoz illik, ahogyan Jevtusenko, aki nem-zsidó létére emlékművet követel Babij Jar áldozatainak.

Ha már költészetről van szó, szőtte tovább gondolatait Kolozs, épp ezzel kapcsolatban történt egy meggondolkodtató eset. 1964 elején kizárták a Komszomolból Misa Mejerszont, és miért? Azért, mert a sovány, sápadt, szemüveges közgazdász-hallgató egy összejövetelen vénasszonynak öltözve, hisztérikus, rikácsoló, sipítozó hangon adta elő Lermontov „A költő halála” című versét. Kolozs szerette ezt a költeményt, amelyben a fiatal Lermontov leleplezte a cári udvar szerepét Puskin végzetes párbajában. „Meghalt a költő, porba lökte / a rágalom szennyes szele” – Misa Mejerszon ezt a költői vádiratot figurázta elég alacsony színvonalon, valahogy úgy, ahogyan Pesten, a napköziben a legnagyobb magyar poétából űztek csúfot: „Petőfi Sándor / gatyába táncol, / felesége bugyiba, / úgy mennek a moziba.” Kolozs tehát elítélte Misa Mejerszon ízléstelen fellépését és elvben elfogadta, hogy ilyen embernek nincs keresnivalója a Komszomolban.

Csakhogy ugyanazok a diákok, akik egyhangúan megszavazták a legsúlyosabb, és Misa egész pályájára kiható fegyelmi büntetést, alig valamivel korábban az évfolyam Moszkva környéki autóbusz-kirándulásán azzal szórakoztatták magukat, hogy kórusban dalolták Tatjana levelét Anyeginhez – a Bicska Maxi-song dallamára. Közben valósággal átgázoltak a klasszikus orosz versforma rím- és ritmusszerkezetén: „Én írok leve / letmagának… / Kell több? Nem mond ez / eleget? / Méltán tarthat / jajogának, / hogy megvessen engemet…”. Kolozs ezt legalább olyan megbotránkoztatónak találta, mint a Lermontov-vers ordenáré előadását. Csakhogy a diákoknak haja szála sem görbült meg. Talán mert sokan voltak? Vagy, mert a Komszomol-titkár is velük énekelt? Amikor erről kérdezte Szlávát, az csak vállat vont: – Amit szabad Ivánnak, azt nem szabad Mejerszonnak.” Szóval a világ nincs rendben, kettős mércével mér, szűrte le a következtetést Kolozs, s talán igaza van Szlávának, hogy nem érdemes szétkürtölnöm a származásomat.

 

(Részlet az Ünnepi Könyvhétre a Kalligram kiadónál megjelenő regényből)