A halál nyelvének költője

Írta: Kiss Noémi - 2014-04-20 Rovat: Kultúra-Művészetek

Paul Celan (1920-1970)

Paul Celan 1947

Celan a háború utáni költészet legismertebb alakja, németül, „a halál nyelvén” írt, ahogy Bukovinában tartják. Versei egyedi tónust ütnek meg, sűrű, tömör metaforákkal szólítják meg az olvasót, vagy épp az értetlenségbe, a nyelvi közlés nehézségeibe burkolóznak és az elbeszélés/elbeszélhetőség, a lírai átélés problémájával szembesítenek. Olvasásuk után nehéz megszólalni – s ez a szándék tudatos. E különös költői nyelv azonban nem egyedülálló, ahogy sokáig hitték, hanem nagyon is bele van ágyazva a kelet-európai irodalmi hagyományba, a román, az orosz és a bukovinai/galíciai modern, avantgárd és a hangköltészet is hatással volt rá.

Celan már a Romániához csatolt Bukovina tartomány fővárosában, a „Prut parti Jeruzsálemben”, Csernovicban született. Bizonyosan többen tartják őt bukovinai költőnek, de neve éppúgy benne van az emigráns román és a bevándorlók francia irodalmában. Beszélt oroszul, franciául, angolul, héberül, írt románul és németül. Verseinek topográfiája pedig rendkívül kiterjedt, Tübingen, Frankfurt, Zürich, Köln, Csernovic; Bukarest, Bécs, Budapest vagy Párizs Celan kelet- és nyugat-európai életrajzát író irodalom színhelyei. Csernovic a Monarchia legkeletibb provinciájaként igazi metropolisznak számított a kiegyezést követően és a századfordulón.

A Második Világháború kitörésével azonban véget ért e virágzó korszak. 1941 októberében létrejött a csernovici gettó és a fiatal egyetemistákat is kényszermunkára vitték. Ugyanezen év júniusában zajlott a városi zsidók második deportációja, melyet követően szülei nem tértek haza. Mindketten a michailovkai koncentrációs táborban haltak meg. Celan újból bujkálni kényszerült, 1944 februárjában térhetett csak vissza. Amikor áprilisban ismét elfoglalta a környéket a Vörös Hadsereg, folytatni tudta tanulmányait az egyetemen, ezúttal angol szakon.

Ingeborg Bachmann

A háború után végleg elhagyta Csernovicot, Bukarestben élt. Kezdetben Alfred Margul-Sperbernél, aki nagyban segített irodalmi indulását. Munkákat, főleg fordításokat bízott rá, majd lektorként dolgozott, s megjelentek első versei. Míg korábban Csernovicban a különböző antológiák német nyelvű lírát közöltek, itt Bukarestben románul publikált. A Halálfúga, leghíresebb verse a háború gyilkosairól és a német nyelvről így jelent meg nyomtatásban először románul, majd csak jóval később németül. Egy tangó dallamára írta költeményét, mely a szerelemtelenség érzését írja bele a sorokba. Az akkori folyóirat-publikációiban Paul Antschel nevével találkozhatunk. Amikor 1947 decemberében Antschel Bécsbe menekül, már Paul Celan néven érkezik meg.

Több monográfia említi, hogy Celant magyar parasztok segítették a román határon. Sőt lehetséges, hogy a költő egy egész hónapot Budapesten töltött december táján. (Szabolcsi Miklós személyes közlése alapján.) Felmerült az is, hogy más zsidó kivándorlókhoz csatlakozva sikerült kijutnia Bécsbe. Ebben az időben ismerkedett meg Ingeborg Bachmannal, a később ünnepelt osztrák költőnővel. Bachmann néhány forrás szerint egy bécsi nyilvántartó hivatalban dolgozott és Celan mint emigráns épp itt jelentkezett be. A 20. század német irodalmának egyik legérdekesebb poétikai és személyes kapcsolata veszi kezdetét találkozásukkal. Verseik, gondolataik szoros rokonságot mutatnak, idézik és követik egymást.

Celan ugyanitt, Bécsben ismerte meg Edgar Jenét, a híres szürrealista művészt. Grafikáiról később egy hosszabb prózaesszét írt. E munkája azért kivételes, hiszen tudvalévő, hogy Celan kevés prózai művet hagyott hátra, a Brémai beszéd, a Meridian mellett az Edgar Jané und der Traum vom Traume ezen kevés írások közé tartozik. 1948-ban már több verse megjelent a »Pan« irodalmi lapban. Ugyanezen év nyarán végleg Párizsba települt, germanisztikát és nyelvtudományt tanult a Sorbonne egyetemen, ahol később nyelvi lektor lett. Itt ismerkedett meg későbbi feleségével Gisele de Lestrange-val, a házasságból egy gyermekük született, Eric. Érdekesség, hogy Eric később hivatásos bohócként dolgozott, s Celan írásaiban is jelentős szerep jut a csavargódaloknak, bohócoknak, mutatványosoknak.

Párizs 1970, Paul Celan halálának évében

Első verseskötete 1948-ban jelent meg Der Sand aus den Urnen címmel, s ezt még életében az alábbiak követtek: Mohn und Gedächtnis 1952; Von Schwelle zu Schwelle 1955; Sprachgitter 1959; Die Niemandsrose 1963; Atemkristall 1966; Atemwende 1967; Fadensonnen 1968; posztumusz: Lichtzwang 1970; Schneepart 1971; Zeitgehöft 1976; prózai írásai: Edgar Jené und der Traum vom Traume 1948; Gespräch im Gebirg 1960; beszédek: Ansprache anläßlich der Entgegennahme des Literaturpreises der Freien Hansestadt Bremen 1958; Der Meridian 1960.

Egyik döntő irodalmi fellépése az ún. Gruppe ’47 irodalmi csoport meghívására történt 1952-ben Niendorf/Ostsee-ben. Hosszú évek óta először jelent meg a nyilvánosság előtt Németországban. A felolvasók között volt Ingeborg Bachmann is. Párizsban ugyanebben az időben fontos ismeretségeket kötött Celan Yvan Gollal és René Charral. Goll megbízza versei németre fordításával. Ez az ismeretség és szoros baráti kapcsolat azonban elég keserű véget ért: 1953-ban, az akkor már halott Goll felesége Celan ellen plágium-pert indított. A vita Goll-affér néven vonult be a német irodalom történetébe. Az özvegy majd egy évtizeden keresztül plagizálással vádolta Celant és kérte a német irodalmi közvéleményt, hogy álljon az ő oldalára és lehetetlenítsék el Celan költői munkáinak megjelenését. Az újságok kultúrarovatai folyamatosan hírt adtak Claire Goll támadásairól, az érvek és a vélemények azonban megoszlottak, nem ritkán antiszemita felhangot kaptak. A vita Celan irányában jóvátétellel zárult, verseiben mégis keserű nyomot hagyott a támadás.

Érdekesség, hogy Celan olvasott magyar szerzőket és ő magának is komoly recepciója van a magyar irodalomban. Eljutott hozzá a Századunk osztrák lírája című fordításantológia 1963-ban, itt jelentek meg versei először. A versfordításokat Lator László készítette, csupán egy vers, a Nyárfa című jelent meg Hajnal Gábor fordításában. A versben Celan a következő sorokkal emlékezik szülőföldjére: “Gyermekláncfű, mily zöld is Ukrajna. / Szőke anyám nem jön már haza.” Ekkor jelent meg magyarul a Halálfúga Simon István és Rozgonyi István fordításában (Német költők antológiája, Móra, Bp., 1963). Hagyatékának könyvtárában két magyar szerző kötete található: Németh László és Déry Tibor, ezenkívül egy francia nyelvű magyar költészeti válogatás: Anthologie de la Poésie hongroise, Éditions du Seuil, 1962. Bár a jelentős és intenzív magyar fordítása a rendszerváltás utánra tehető, fontos Celan fordítók lettek: Oravecz Imre, Marno János és Schein Gábor is.

Nyelv- és fogalomközpontú költészete kapcsán még érdemes megemlítenünk a német filozófiához való szoros kötődését. Heideggert 1967-ben meghallgatta Freiburgban, és a filozófus todtnaubergi nyaralójában személyesen is találkoztak. A találkozás nagy hatással volt mindkettőjükre, a Todtnauberg című vers örökíti meg megismerkedésüket. (Hans-Georg Gadamer külön kötetet szentelt költészetének.) Nem sokkal halála előtt Nyugat-Berlinben Peter Szondival közös fordítói szemináriumot vezetett. A 68-as párizsi alakulások utóhatásaiban is részt vállal, a »L’Éphémère« irodalmi folyóirat egyik megújító szerkesztője lesz. Celan komoly betegségekkel küzd, melyek idegi és pszichés természetűek. Többször pszichiátriai kezelésre kényszerül. Életében egyszer ellátogatott Izraelbe 1969-ben és átveszi a Héber Írószövetség irodalmi díját. Még vállal egy németországi felolvasó körutat, utolsó napjairól nem sokat tudni. 1970 áprilisban Párizsban tragikus körülmények között öngyilkosságot követett el, a Szajnába vetette magát.

Paul Celan[1]

TEKERGŐ- ÉS CSAVARGÓNÓTA

ÉNEKLI A PÁRIZSI EMPRÈS PONTOISE-ON

A ZADAGORA MELLETTI

CSERNOVICBÓL VALÓ PAUL CELAN

“Olykor csak, sötét korokban”

(Heinrich Heine, Edomhoz)

Hajdan, mikor álltak még az akasztófák,

hajdan, bizony, volt még

fenn.

Hol a szakállam, szél, hol

a zsidóbélyeg, hol