A bohózattól a Holokausztig

Zsidó témák a Torontói Filmfesztiválon

Jobban sültek el a zsidó humort felvillantó alkotások, mint a vérkomoly opuszok a gigantikus, közel négyszáz filmet felvonultató kanadai filmmustrán, ahol minden színész és rendező nyíltan az Oscar-jelölésekre hajt.

Nagy várakozások előzték meg Philip Roth 2009-es, sorrendben harmincadik regényének (The Humbling – Düh) filmváltozatát. A várakozásokat többé-kevésbé be is váltotta Barry Levinson (Jó reggelt, Vietnam, Bugsy, Amikor a farok csóválja). Potom két millió dollárból – ami Amerikában nem a low budget, hanem “no budget” kategória –, saját connecticuti házában, öt-öt napos adagokban, olykor hónapokra leállva forgatta le a regénybeli Broadway-sztár művészi és emberi válságának történetét.

A Shakespeare-en edzett színész a hetvenen túl elveszti tálentumát. Depresszióba esik. Meg a zenekari árokba. Oda veti magát szánt szándékkal. Az incidens után kényszerpihenőre vonul, szanatóriumba. Őrült alakok ragadnak rá (a sztárság velejárója). Majd összeszűri a levet régi szeretője lányával. És ahogy hősünk végigcsetlik-botlik a midlife crisis kései reprízén, a közönség gyakran dől a röhögéstől. Ehhez persze kell Pacino is, akiről már-már elfelejtettük, hogy milyen jó komikus tud lenni. Rogyott térdű járásával, púpos hátával, kótyagos bambulásaival a célt tévesztettség szobrát lehetne róla mintázni. Remekel szerepében. Levinson pompás érzékkel teremti meg azt a fanyar, keserédes hangulatot és tálalja a groteszk szituációkat, amiktől a film maga is megáll a lábán, nemcsak mint Pacino jutalomjátéka.

Titkokkal terhes múlt

A 75 éves Israel Horovitz – akit mi A napfény íze társírójaként tartunk számon, a nagyvilág viszont inkább a Szerző! Szerző! című ’83-as Pacino-vígjáték írójaként – saját színművét vitte filmre a My Old Lady-ben. A történet hőse, Matthias Gold (Kevin Kline) igazi kétes egzisztencia. Elvált, ötvenhét évesen egy petákja sincs, nagy nehezen leszokott az alkoholról, és nem tud mit kezdeni magával. Nemrég elhunyt apja – aki világéletében hanyagolta őt – ráhagyott egy több millió eurót érő belvárosi lakóházat Párizsban. Csakhogy az ingatlannal egy lakó is jár. Pontosabban kettő. A 93 éves dáma (Maggie Smith), meg az undok lánya (Kristin Scott Thomas). És a kötelezettség, hogy havonta 2400 eurót pengessen nekik. A franciáknál úgy látszik ez az eltartási szerződés burzsoá változata. Amint a néni meghal, Matthiasé lehet a ház. Előbb nem.

A kölcsönös utálkozást és összeveszéseket csakhamar felváltja egymás fokozatos megismerése. A cselekmény épp úgy ível, ahogy a nagy könyvben meg van írva, minden drámai szabálynak megfelelően, a filmnek sincs semmi baja, de sokáig régimódi, mérsékelten középszerű mozinak érződik, s csak az utolsó fél órájában tesz szert igazán drámai töltésre, amikor mindhárom főszereplő megrázó családi titkokkal szembesül.

Kline a The Extra Man (2010) című filmben játszott már hasonlóan züllött, komolytalan figurát. Akkor is remekül. A zárójelenetben Matthias felhelyezi a követ apja sírjára, aki persze a ház kertjében van eltemetve – hol másutt? – és rájön, hogy a legjobb dolog, amit a családfő tehetett vele, az, hogy ide vezette e két nőhöz. Elegáns, kellemes értelmiségi film ez, amit akár Woody Allen is rendezhetett volna. (Hiszen az elmúlt húsz évben ő is ilyen, nem igazán átütő erejű filmekkel bombáz minket.)

A Labyrinth of Lies című német film a háború utáni történelem fontos mozzanatát eleveníti fel: egy fiatal államügyész néhány elszólásból gyanítani kezdi, hogy Auschwitz mégsem csak egyszerű korrekciós tábor volt (mint ahogy azt mindenki hinni véli). Az oknyomozó újságíró, Thomas Gnielka hiába hoz tanúkat időről-időre, az ügyészek nem mernek belekezdeni a vizsgálatba. A politikai elit még mindig tele van (ex?)nácikkal. Akárcsak Gnielka, a pályakezdő főhős főnöke is valós figura, Fritz Bauer (1903-1968) főügyész, aki végül jóváhagyja a tettesek felelősségre vonásában mérföldkőnek számító Auschwitz-per elindítását. (Alkalmazottai a filmben azt pusmogják róla, hogy Bauer maga is megjárta az egyik tábort 1933-ban, amikor a Gestapo letartóztatta.)

Mint az sokszor megesik, a téma fontos, a film – a színész Giulio Ricciarelli rendezői bemutatkozása – viszont nem. A lelkiismereti felébredés hasonló útján vezet végig a rendező, mint – más politikai kontextusban – A mások élete, s a hangvétel is hasonló. Mégis kisszerű, tévéfilmes nívón marad alkotása. A vetítés utáni kérdezz-felelekből kiderült, hogy Frankfurt legnagyobb hozzájárulása a produkcióhoz az volt, hogy a rendező rendelkezésére bocsátott egy ódon házat. Innen hát a kamaradrámás íz. Margaretha von Trotta biztosan acélosabb drámát hozott volna ki a témából.

Gyerekszáj

Átlagos ifjúsági filmként indul a holland Secrets of War, a zambiai születésű Dennis Bots filmje, melyben a zsidó leányzó, Tamar Katz egy vidéki faluban húzódik meg álnéven, ahol összehaverkodik két sráccal. Egyikük a náci-kollaboráns polgármester fia. Az idilli helyszíneken játszódó sztori a harmadik felvonásra tud csak felemelkedni oda, hogy igazán megindító legyen, de végül sikerül. A történet hozzájárulása a Soá-tematika filmes ábrázolásához, hogy rámutat arra, amit filmekben viszonylag ritkán lát(t)unk: a túlélés és megmenekülés mennyire nemcsak a felnőtteken múlott, hanem a gyerekeken is. És azon a bizonyos gyerekszájon, amely hajlamos akaratlanul is kikotyogni dolgokat. Vagyis a zsidóság sorsát fejlődésben lévő egyéniségek, nem egészen kiforrott egyéni erkölcsi érzékek is nagyban befolyásolták. Mennyire tud a kölyök titkot tartani? Ha lázad a szülei ellen, beárulja-e a földalatti ellenállókat a náciknak? A sorsdöntő pillanatokban hova, kihez húz a szíve, merre gravitál a lojalitása?

Tipikus egyszemélyes dokumentumfilm a This Is My Land. Tamara Erde megvizsgálja, hogyan kezeli az izraeli-palesztin konfliktust a probléma helyszínén az oktatási rendszer. Ahogy ez az egymásnak feszülő, ellentétes érdekű nemzeteknél lenni szokott, radikálisan eltérően tanítják a történelmet és a jelen politikáját a fal mindkét oldalán. Egy palesztin iskolában az az órai feladat, hogy írjanak levelet egy zsidónak. Az egyik kölyök olyan levelet ír (és olvas fel), ami Európában simán gyűlöletbeszédnek minősülne. De a tanár csak megmosolyogja. (Ne feledjük, kisiskolásokról van szó.) Még a Neve Shalomban arabokat és zsidókat együtt oktató, összevont iskolában is összekülönbözik történelem órán a két eltérő származású tanár. Amikor pedig megszólal a sziréna a Holokauszt Emléknapon, az arab tanárnő tüntetőleg leül.

Az egyik tanár az auschwitzi osztálykiránduláson hiába bizonygatja a nebulóknak, hogy gyilkolni förtelmes bűntett, a kamaszok leintik, mondván, ha a hadsereg megköveteli, hogy arabokat öljenek, akkor miről is beszélünk? Tamara Erde nem szolgál szájbarágós narrációval, de a film nyilvánvalóan kritizálja mindkét oldalt, az összes érintettet.

Utolsó lélegzetek

A The Farewell Party (Mita Tova) izraeli film egyik főszereplője hatvanas évei végén járó férfi, aki még mindig titkolja homoszexualitását – diszkréten folytat viszonyt egy nős pasassal –, nehogy az anyja megtudja. Hogy a megcsalt feleség mit szól(na) ehhez, az másodlagos.

Mindenfajta prekoncepció nélkül estem be e film vetítésére és lenyűgözve jöttem ki. Csak később tudtam meg, hogy néhány nappal korábban elnyerte a közönségdíjat Velencében – a kvalitást és az eredetiséget felismeri az ember. Nincs ebből hiány Tal Granit és Sharon Maymon alkotásában, melynek nyugdíjas hősei masinát eszkábálnak, hogy az halálos dózisú gyógyszert adagoljon az agonizáló betegnek. Híre terjed a dolognak – elvégre egy kibucban nem igazán lehet titkot tartani –, és jönnek a könyörgések. Az én rákbeteg hitvesem is tessék eltenni láb alól, az enyémet is, stb.

Viharvert, sokat átélt arcok a történet főszereplői. Minden arckifejezésük, rezdülésük mögött egész élettörténetek bújnak meg. Aki Kaurismaki filmjeire hajazó abszurd helyzeteket és poénokat kap a néző. Hogy valaki fergetegesen vicces, ugyanakkor szomorú pillanatokkal is megtűzdelt, üdítően tragikomikus dolgozatot kerekítsen az asszisztált öngyilkosság témájáról – még ha ügyetlenül asszisztált is az –, ahhoz nem csupán rendezői tehetség kell, de csalhatatlan ízlés, humorérzék és emberi bölcsesség is. Az izraeli rendezőpáros megérdemelten vitte haza Velencéből a közönségdíjat és a Premio Brian díjat. Remélhetőleg nálunk is hamarosan bemutatják e filmet.