„Jeremiás mindig közel állt a szívemhez”

A Szombat egy korábbi interjú újraközlésével köszönti a 80 éves Komoróczy Gézát.

A professzorral  “A zsidók története Magyarországon” című könyvéről beszélgettünk.

– Könyvét olvasva egyértelműen kitűnik, hogy Ön nem csupán a témában járatos, hanem a zsidóság iránt elkötelezett ember is egyben. Honnan ez az elkötelezettség?
– Mindig is olvastam a Bibliát. 12–13 éves koromban egyik nagynéném megkérdezte, hogy a Károlyi-Bibliában miért vannak dőlt betűkkel írva bizonyos szavak. Ez engem elgondolkoztatott. Már pesti középiskolás koromban, nyaranta a debreceni Kollégiumi könyvtárban töltve minden délelőttöt, különböző nyelvű bibliafordításokat tanulmányoztam. Ott jöttem rá, hogy a református Bibliában – az 1908. évi revizió óta – azokat a szavakat szedik kurzívval, amelyek a fordító hozzáadásai, nincsenek benne az eredetiben. Megértettem, hogy egy könyvben minden számít: hogy milyen szavakat használnak, milyen betűvel szedik őket. Mindez a Bibliához kötődött. Ez, valamint Ady indított el, hogy a Bibliát kezdjem az egyetemen tanulni. Czeglédy Károlynál tanultam hébert. Ő a híres protestáns bibliafordító Czeglédy család sarja volt. Ékírást tanultam Dávid Antalnál és hébert Hahn Istvánnál, akit 1957-ben neveztek ki a bölcsészkarra. Hahn privatissimumként tartotta az órákat, egyedül nekem, szombatonként reggel 8 és 10 között. Sok évvel később rájöttem, hogy ez az ő lelkének vigasztalása is volt. Akkoriban némely egykori rabbiképzős orientalista professzor szombat reggel tüntetően az Akadémia Keleti könyvtárába ment, hogy lássák az illetékesek: ő nem imádkozik. Hahn azonban nem akarta ezt a feltűnést, örült, hogy a Tóra-olvasás időpontjában a héber Bibliával foglalkozhat, lélekben mindig ragaszkodott a rabbinikus múltjához. Egy héber Bibliánk volt, ez én előttem volt nyitva, Hahn felülről nézte, de így is olvasni tudta, tökéletesen eligazodott benne. Tőle kaptam az első kis Bibliámat is – azt, amit ő a munkaszolgálatra vitt magával. Ő adta nekem az első héber szótárat is, a nagy Geseniust, amelyet a mai napig a legszívesebben használok. Bele van írva a neve, érettségi után a tanulmányi verseny jutalmából vette magának. Ő tanított meg a szefárd kiejtésű bibliaolvasásra, amely szignifikánsan különbözik a magyarországi protestáns bibliaolvasástól. Ez a heti héber óra, az ő tanári szobájában, a Pesti Barnabás utcában 4–5 éven át tartott, és mindenre megtanított, amire egy diákot meg kell tanítani. Olvastunk Misnát és valamennyi talmudi szöveget is. A talmudi érvelés módját szintén tőle tanultam. Később az ő tanszékén voltam tanársegéd, adjunktus, majd docens. Egy szobában ültünk. A ’67-es háború idején politikai kérdésekről is beszélgettünk: ő kulcsra zárta mind a két ajtót, majd suttogva tárgyaltuk a híreket. A győzelem miatt nagyon boldog volt.

– A tudással együtt a zsidóság iránti érzelmi viszonyt is eltanulta tőle.

– Ez nekem magától értetődő volt. Mindig volt bennem vonzalom a másféleség iránt. Gyerekkori emlékeim a vidéki zsidó életről összeolvadtak a bibliai és orientalista tanulmányokkal. Mindig a sémi világ érdekelt. Az Eötvös Kollégiumban úgy gúnyoltak, hogy nem szemináriumra, hanem sémináriumra, és nem a Hanságba, hanem a Hahn-ságba járok. (Ez utóbbi a nyári munkát jelentette.) Holott olyan névvel, mint az enyém, nyilvánvaló, hogy nem vagyok zsidó. Mindig úgy éreztem, hogy egy vagyok ezzel a világgal. Amiben persze benne volt a bibliai világ, Izrael, Mezopotámia. Amióta az eszemet tudom, Egyiptomról úgy gondolkodtam, mint Jeremiás, aki gyűlölte Egyiptomot. Politikai okból gyűlölte: Egyiptom volt az általa elítélt és támadott jeruzsálemi dinasztia támasza. A templom pusztulása után ellenségei oda hurcolták, és ott halt meg. Tanultam egyiptológiát, jártam Egyiptomban, de soha nem vonzott. ’56 után nem akartam politikával foglalkozni, ez komoly és szilárd elhatározás volt. Jeremiás mindig közel állt a szívemhez, olyannyira, hogy az ő – szövegében valószínűleg fiktív – levele (29. fej.), amelyet a babylóni fogságban levőkhöz intézett, politikai tekintetben is irányadó volt számomra. Ebből van levezetve a dina de-malkhuta dina, vagyis, hogy tiszteld az ország törvényeit. (Noha én inkább csak betartottam, de nem mindig tiszteltem őket.)
Fotó: Tóth Csilla

– Mivel ennyire elkötelezett, Önt sokan zsidónak tartják.

– Bécsben, péntek este, amikor orthodoxokkal találkoztam a Taborstrassén, szembejövet örvendezve üdvözöltek, aztán amikor elmentek mellettem és látták, hogy nincs rajtam kipa, nemegyszer utánam köptek. Zsidónak néztek tehát. Rólam ez a közfelfogás. A Népszabadságban nemrég megjelent interjúm után többen csodálkozva mondták, hogy csak most tudták meg az ellenkezőjét. De nekem ezzel nincs bajom.

– Aki judaisztikai tanszéket vezet és ilyen nagy szakálla van, az mi lenne más? – gondolják az emberek.

– Van egy olyan megfogalmazatlan közfelfogás, hogy zsidó dolgokkal csak zsidók tudnak foglalkozni, és ha valaki nem zsidóként teszi ezt, az már gyanús, igazán nem érthet hozzá, esetleg valamilyen ellenséges szándékot jelez. Ez határozott tendenciaként élt a XIX. században. Én ezzel a könyvvel azt üzenem, hogy itt nem nemzeti történelemről van szó, hanem olyan történelemről, amely egyaránt be van ágyazva az egyetemes zsidó és ugyanígy a magyar történelembe. És a kettő nem választható el és nincs ellentmondásban. Nemcsak lengyel tud lengyel történelmet írni, és nemcsak zsidó írhat zsidó történelmet. Nem explicit módon, de azért benne van a könyvben, hogy a történetírás felette áll a nemzeti illetve népi öntudatnak. Nacionalista elfogultságból nem jöhet létre hiteles történetírás.

– Szokás ma még az, hogy ekkora terjedelmű opust egyetlen ember ír? Az ilyesmi nem inkább csapatmunka?

– Mind a kettő szokás. A Héber Egyetem kiadásában kiadott zsidó történelem kollektív mű: a hatalmas köteteket egyenként is több szerző írta. A sorozat pár kötet után el is halt. De vannak egy szerzőtől való történetek a zsidó nép történetéről: magyarul is legalább 5–6 hozzáférhető. És ott van legutóbb Norman Davies hatalmas könyve Lengyelország történetéről, majd Európa történetéről. Én, A zsidó Budapest esetében, természetemet meghaladva próbáltam ki az együttműködést. Szerzőtársaim – akkor – mindhárman diáklányok voltak, ma mindhárman önálló kutatók, egyikük az utódom lett, az MTA Judaisztikai Kutatócsoport vezetője. Egyedül azt a könyvet biztosan nem lehetett volna megcsinálni. A Héber kútforrásokat sem. Ez a mostani könyv rövidnek indult. Egész életemben kis, vékony könyveket szerettem volna csinálni. Például, egy 150 oldalas zsidó történetet, amely esetleg, angolul, Amerikában egyetemi tankönyv lesz. De amikor a középkori szövegekre gondoltam, a Magyar Zsidó Oklevéltárra, vagy a Holocaust jelentőségére, akkor rájöttem, hogy ezt a vállalkozást komolyan kell venni. A Holocaust története a történettudományi kutatásnak módszertanilag is nagy iskolája. Nem időrendben írtam a szöveget, hanem hol ezt, hol azt a részét vettem elő. A forrásgyűjtemény egy fázissal előbb lett kész, mint a történelem. De a Kalligram úgy döntött, hogy fordított sorrendben jelenjenek meg.

– A magyarországi zsidó történelemről szóló művek száma hatalmas. Ilyen tömegű információból hogyan tudja kiválasztani a saját maga számára relevánsat?

– Randolph Braham három kötetben adta ki a magyar Holokausztról szóló művek bibliográfiáját. De még közismert nagy művének megjelenése előtt, első e tárgyú munkájaként, két kötetben kiadta Amerikában a magyar Holocaust dokumentumait. Én – ebben a témában – e két kötet gyenge minőségű fotokópiáinak áttanulmányozásával kezdtem a munkát. Később Amerikában az egyik egyetem könyvtárában a polcról le tudtam venni az Eichmann-per teljes dokumentációját. Hasonlóképpen a nürnbergi per jegyzőkönyvét. A Holocaust – több állványt betöltő – külföldi irodalmát. A törekvésem mindig az volt, hogy valamilyen forrásból induljak ki.

– Volt kialakult koncepciója, hogy az egyes korszakok történetét hogyan kívánja bemutatni?

– Az alapkoncepció az volt, hogy – bár nagyon nehéz – az egész mégsem üldözés- és szenvedéstörténet legyen, hanem a fennmaradás története. Hogy – kicsit vulgárisan mondva – ne a zsidók vigyék el a balhét a történelmükért. A zsidók megtették, amit meg tudtak tenni, de mit tehettek – mondjuk – olyan helyzetben, amikor Thököly huszárjai 1683. július 14-én odarontottak a magyarbrodi zsidók közé, és 113-at lóhátról lekaszaboltak? Mit tehettek Tiszaeszlár esetében? Nota bene: az orthodoxok nemzetközi segítséget hívtak: nagy tekintéllyel rendelkező külföldi – nem zsidó – hebraistákat kértek fel állásfoglalásra. Ezek a tudósok már korábban is osztrák és német vérvádperekben szerepeltek a zsidók védelmében.
Ahol lehetett valamit látni a belső zsidó életből, azt próbáltam a szövegekből kihámozni. Schulhof Izsák leírja például, hogy az 1680-as évek elején hetente többször összegyűltek, éjfélig tanultak, énekeltek; én azonosítom, hogy mit tanultak, mit énekeltek: ezek kabbalista szövegek voltak. Kiderül tehát, hogy a 17. század végén egy prágai eredetű kabbalista tanuló– vagy önképzőkör volt Budán. A koncepcióm alapjában ilyen egyszerű volt.
Ugyanakkor Tiszaeszlár esetében szerettem volna illusztrálni, hogy ez az alaptalan és rettenetesen felfújt vád arra a középkori hagyományra megy vissza, hogy húsvét táján a zsidókat meg kell verni. Szerettem volna bemutatni, hogy Tisza Kálmán, jó politikai érzékkel, azonnal tudta, hogy Istóczyékat a parlamentben köntörfalazás nélkül vissza kell utasítani, miniszterelnöki szinten. Ami a zsidó politika, a zsidó magatartás kritikáját illeti: például a Trianon utáni és a numerus clausus körüli magyar neológ szereplésről – legalább az idézetekben – elég sok bírálat van az akkori hitközségi állásponttal szemben.

– Miként lehet ma bírálni egészen más történelmi körülmények között felnőtt embereket? Akik 1920-ban elutasították, hogy a Népszövetséghez forduljanak, azok mózesvallású magyarnak tartották magukat, ebből nem tudhattak egy csapásra kiábrándulni.

– Nem tudtak és nem akartak kiábrándulni, ez tény. De a külföldi segítség passzív elfogadása lehetséges lett volna. A népszövetségi eljárást a numerus clausus miatt az angolok és franciák indították, Vázsonyi Vilmos meg Székely Ferenc pedig nyilatkozatot fogalmaztak, hogy nem kérnek ebből. Az akkori helyzet egyébként kisértetiesen hasonlít a maira: az akkori kormány is mindenféle trükkökkel akart kibújni a népszövetségi eljárás alól. Klebelsberg Kunó kultuszminiszter mondott Genfben egy mentegetőző beszédet, majd hazajött és a parlamentben elkezdte támadni a zsidókat.
Leírtam azt is, hogy az 1919-es szegedi ellenkormányt erősen támogatta a város hitközsége. A hitközségi elnök fia benne volt abban a szabadcsapatban, amely kikergette a vörös helyőrséget Szegedről.

– Szó van arról, hogy angol fordítása készül a könyvének?

– Én biztos nem tudom lefordítani. Nem sokkal kisebb munka lenne, mint megírni. Megmondom, mi lesz a sorsa ennek a könyvnek: pár év múlva ketten vagy hárman, külön-külön, írnak ennek az anyagnak a laza felhasználásával rövidebb vagy népszerűbb könyveket. Ahogy A zsidó Budapestnek is született ilyen mutációja. Derűsen gondolok rá. Az a fontos, hogy a tényanyag forgalomban maradjon, a szemlélet hasson az emberek – zsidók és nem zsidók – gondolkodására.