Zuhé úr csodálatos utazása egy siksze karjaiba

Motti Zuhé eddig úgy élte életét, ahogyan ortodox anyja és a vallás törvényei azt megkövetelték. De most, amikor Mame meg akarja házasítani, és e célból ijesztőbbnél ijesztőbb nőket vonultat fel előtte, Motti a sarkára áll, és a saját kezébe veszi a sorsát. És miután beleszeret egy nem zsidó lányba – egy sikszébe -, már nincs megállás: leborotválja a szakállát, és megpróbálja a saját útját járni.

Részlet a regényből

A nevem Mordechaj Zuhé, röviden Motti. Anyám neve Judit. Óriási tuchese – feneke – van, és övé a világ legjobb maceszgombóc-receptje is. Mindkettőt az anyjától örökölte. Tate, az apám, neve Mojse. Ő is sovány és sápadt, mint én. Tőle örököltem a szakállam vöröses színét. Ősz szálakban és sűrűségben viszont megelőz engem. Ha Tatéra gondolok, látom, ahogy a szófán ül, fekete nadrágban, fehér ingben, szakálla eltakarja a gallérját, és a Tachelest olvassa, a zsidó hetilapot, vagy a Zsidó Újságot, és fején, a magas homloka felett kipa ül.

Két bátyám van, Salamon, azaz Slojme és Dávid. Mindketten anyánktól örökölték a nagy feneket, apánktól a sápadtságot, így erősen hasonlítanak egy hóemberre. Slojme, aki nem képes halkan beszélni – még egy tulajdonság, amit anyánktól kapott –, sebész, ezért apánk gyakran kóser hentesnek hívja. Dávid viszont, aki biológus, csöndes ember.

Én heti két napot a Zuhé Biztosítónál, apám cégénél dolgozom. A maradék időmet közgazdasági tanulmányoknak szentelem, amire anyám nagyon büszke. Minden családi összejövetelen bejelenti, hogy hamarosan doktor leszek, amit én mindig szégyenkezve helyesbítek: ”Mame, csak a mesterfokozatig még legalább egy év.” De ő csak nevet: „Mottele, te azt három hónap alatt elintézed, olyan okos jing – fiúcska – vagy; már kiskorodban is eszes voltál. És azután azonnal doktor leszel!” De ezt már nem nekem, hanem a hallgatóságnak mondja, hevesen bólogatva, így nem ellenkezem tovább.

Az ellenkezés anyám szemében súlyos kihágásnak számít, és a viszony azonnali befagyasztásával büntettetik. Üdvözléskor ölelés helyett csak arcát tartja oda csókra, amit én bűnbánóan megpuszilok. A büntetés alatt természetesen a nostichl-ellátás is szünetel.

Egyszer aztán anyám úgy dönt, hogy eleget vezekeltem a csúnya viselkedésem miatt, és újra felmelegíti viszonyunkat: ismét az imádott sininke leszek, megint a keblére ölel, és ha kabátom zsebébe nyúlok, újból ott találom a meghitt négyzet alakú vásznat.

 

Hagyományos vallásos életet élünk. Anyám főzi a knédlit, gondoskodik az általános fegyelemről, apám meg biztosításokat ad el a zürichi jideknek. Kedvenc érve az üzlet során: „Az ember sosem tudhatja.” Az érvelés nagyon meggyőző, hiszen olyanokkal üzletel, akiknek felmenői egyik napról a másikra nem utazhattak villamoson, később meg csak marhavagonban.

 

Mindennap megyünk schulba, azaz templomba. A szüleim háromszor, én néha csak egyszer. Péntek esténként – frajtik-uwnt – pedig Mame meggyújtja a szombati lángocskákat, a lichtlecht, és együtt eszünk-iszunk.

Slojme fivéremnek már van saját mispochéja, családja. Dávidnak szintén. Nekem még nincs. Ez Mamét – akinek kiházasítási cselei mindkét esetben már az első kísérletnél góllal végződtek –, rendkívül nyugtalanította, mert az én esetemben nem volt gól.

Ennek az az oka, hogy Mame önmaga másolataival hozott össze. Rachel, Dania, Sarah, Mazzal, Rifka, Joelle Raha, Schoschanna mind lyukat beszéltek a hasamba, mialatt a nappaliban ültek és kóser süteményt faltak, amit Mame a kóser cukrásztól hozott. Én minden alkalommal hallgattam, hallgattam – akkor is, amikor a kövér lányok távozása után Mame a véleményemet kérte.

Rachelről például megkérdezte:

– Hát nem helyes? – Én meg csak ültem, és nagy figyelemmel számoltam a morzsákat az üres süteményestálban. Ez történt negyvenkétszer, kisebb, alig komolyan vehető eseteket nem számítva.

Rachel helyes volt.

– És csinos!

Hát az kevésbé.

– Mordechaj, most azonnal felhívod!

De én csak hallgattam és a tányérra szegeztem a szemem, míg Mame fel nem állt és sóhajtozva ki nem ment a szobából, becsapva maga után az ajtót. A zsebkendő-utánpótlás megint el volt vágva.

 

Mivel Zürich zsidó hitközsége elég kicsi, Mame kénytelen volt más városok zsidó közösségeit is bevonni a keresésbe. Elküldött engem Bernbe, Baselbe, St. Gallenbe és Luganóba – és boszorkányos pontossággal ki tudta számítani, mikor isszuk (én és esetleges jövendőbelim) a második kávét. Mindig pontosan abban a pillanatban hívott, hogy érdeklődjön a tárgyalás állásáról.

– Na és, Mottele, hogy tetszik neked?

– Mame, épp csak megérkeztem!

– De mégis, hogy tetszik? Jó schidecht – háztűznézőt – kívánok neked!

– Mame, később felhívlak, jó?

– Nagyon helyes nő!

– Igen, igen, én…

– Mutattam neki a fényképeidet, és ő is helyesnek tart téged.

– Mame, mi még csak…

– A régebbi fényképeidet is. Tudod azt, amelyiken a Guggenheimék kertjében szaladgálsz. Nagyon édesnek találta.

– Mame, most le kell tennem.

– Motti, rácsapnád a telefont a tulajdon édesanyádra?

– Nem, de…

– Akkor hallgass ide. Nagyon helyes, hidd el nekem…

– Rendben van, akkor majd beszélünk.

– Nem teszed le a telefont! Érted? MORDECHAJ!

 

Egyszer, amikor egy ilyen útról hazatértem, Mame az ebédlőasztalnál várt, előtte két tábla csokoládé kiürült csomagolása.

– Nu, Motti? – kérdezte, szemei, mint két hanukagyertya.

– Hát, nem tudom… – feleltem kitérően.

– Mit nem tudsz? – emelkedett meg a keble.

Beletúrtam a szakállamba. Azt mégsem mondhatom a saját anyámnak, hogy a lány azért nem tetszik nekem, mert pont úgy néz ki, mint ő.

Hát azt feleltem:

– Semmi, egy szikra sem volt közöttünk. Egy szikra sem!

– Minek neked szikra? Neked feleség kell!

 

Hogy mennyire így gondolta, az a következő sábeszkor derült ki a Freigut utcában, a zsinagógában. Tate meg én beültünk a férfiak közé, Mame meg nyögdécselve felmászott az asszonyokhoz, és mielőtt levetette volna a kabátját, hangosan, hogy a teremben mindenki hallja, így szólt:

– Nu, találtatok végre valakit Mottinak?

A férfiak mind felém fordultak, nem sajnálakozva, inkább együttérzéssel. Nekik is volt maméjuk, és ez összekovácsolt bennünket.

Engem főleg a „végre” szó aggasztott – ez azt jelenti, hogy már egy éve hivatalos, az egész hitközségre kiterjedő kampány zajlik? Sok jel mutatott erre.

 

Néhány nap múlva Mame valami ürüggyel Baselbe furikázott velem. Állítólag egy öreg hölgytől, aki elköltözik a lakásából, valamiféle szöveteket kellett elhozni, amiket Mame a heti varródélutánjain használ majd fel. A hölgy nem is volt olyan öreg, szó sem volt költözködésről, szövetek nem is léteztek, de volt egy lánya, akivel bedugtak egy fülledt szobába. Az ajtó nyitva maradt, ahogy illik.

A lány – Hannah volt a neve – figyelemreméltóan csúnya volt, csak egy pillanatra nézett rám, amikor bemutattak minket. Aztán az egész találkozó alatt csak a kezeit tanulmányozta. No meg igen halkan beszélt, úgyhogy mindig vissza kellett kérdeznem, mit mondott. Így lehetett régen a csúnya királylányokkal. Bezárták egy toronyszobába, aztán egyik herceget a másik után küldték fel hozzá, remélve hogy valamelyiknek csak gyengébb lesz a látása. Hannával nem sikerült a beszélgetést beindítani, úgyhogy amikor húsz perc múlva anyáink csatlakoztak hozzánk, és megpróbálták feldicsérni gyermekeiket egymás előtt, a hangulat egyenesen kibírhatatlanná vált. Aztán, mikor a két anyának is elfogyott a mondókája, akkor Mame és én elbúcsúztunk, és kocsiba ültünk.

 

Míg az utat kerestük a városból kifelé, felháborodásomnak adtam hangot, amiért ilyen szemérmetlenül csapdába ejtettek. De Mame túlkiabált, a valaha is látott legbolondabb zsidónak nevezett, és megtudakolta, hogy mi is a baj ezzel a Hannah-val.

Hát én felsoroltam.

– Ó, ó! – húzta el a száját Mame gúnyosan, és beletaposott a gázba. – Zuhé úrnak igényei vannak!

Ezt elismertem.

– Azonban Zuhé úr, maga nem épp a zsidók királya!

– Ezt hogy érted? – kérdeztem, és a hangom olyan lett, mintha tizenkét éves lennék, ami feldühített. Amikor fellázadtam Mame ellen, a hangom mindig elvékonyodott, mint egy kiskamaszé.

– Csak azt akartam mondani, gondold meg, megengedheted-e magadnak, hogy válogatós légy.

Érezhetően izzadt.

Kis szünet után feleltem:

– Boldog szeretnék lenni, nem válogatós.

– Haha! Boldog! – Ezt Mame igen szórakoztatónak találta. – Tudod te, kitől származol?

Ajvé, gondoltam, most jön a szöveg a szerencsétlen lengyel dédanyámról, aki heti hat napot dolgozott mosónőként, és akinek a legnagyobb boldogsága az volt, ha az öt gyereke jóllakottan feküdt le aludni.

Jobb, ha hallgatok.

– Tudod, kitől származol?!

Nem úgy hangzott, mintha Mame viccelne.

– Hát a lengyel Mimi Vasakarattól – válaszoltam.

– Drágaságom, boldogság csak a mesékben van, a gojok mesekönyveiben.

 

Elértük az autópályát. Mame túl gyorsan hajtott, szemét összehunyorította. Néha elvette a lábát a gázról, aztán megint gyorsított. Vagy öt percig nem szóltunk egy szót sem. Akkor azt kérdeztem:

– Mame, miért olyan fontos most megházasodnom? Nem várhat az még?

Semmi válasz. Hallgatás megint vagy öt percig, amit ismét én törtem meg:

– És egyáltalán, ezt magam is el tudom intézni.

Hallgatás.

– Mame? – szóltam félúton. Merev tekintet előre. – Mame!

Csak akkor szólalt meg, amikor Zürichben bekanyarodtunk a Hopfen utcába.

– Holnapután megint Baselbe utazunk.

Aztán leparkolta az autót, leállította a motort, testét kierőszakolta az autóból, és beviharzott a házba.

Aznap este elsózta a vacsorát.

Thomas Meyer: Zuhé úr csodálatos utazása egy siksze karjaiba, fordította: Tarján Mihály, K.u.K. Kiadó, 2015. 288 oldal, 2800 forint