Zsilip vagy zsákutca?

Zsidó kultúra Európában: szerepe és értéke a zsidó azonosságtudatban*

1.

Ahol és amikor ma zsidó kultúráról ejtünk szót, ott és akkor általában nem a hagyományos értelemben vett zsidóságra gondolunk. Zsidó kultúrá­ról a hétköznapok valóságában akkor­tól beszélünk, amikor a tradicionális zsidó közösség felbomlik, amikor a vallás, a kultusz hanyatlani kezd, s a szekularizáció folyamatában a gettó, a zárt zsidó társadalom (amit a népiséget is magába foglaló vallási öntudat, a törvény iránti lojalitás keletkeztet) falai leomlanak. Természetesen isme­retes a tradicionális zsidó életvitel és gondolkodás mentén keletkezett, val­lási célzatú, ilyen érzésektől átitatott irodalom, az aggáda elbeszéléseinek világa, a pijjutköltészet, majd az attól lassan eloldozódó középkori héber lí­ra, a még későbbi haszid legendavi­lág, a liturgiához kapcsolódó, illetve a ma nagy népszerűségnek örvendő zsidó népzene, ám az európai zsidó kul­túra értékein napjainkban többnyire világi jellegű alkotásokat értünk, és gondolatmenetemnek ez utóbbi felfo­gás a kiindulópontja.

A XVIII-XIX. században világra éhes szellem áramlott ki a gettókból, és bár a zsidó társadalom következő nemze­dékeinek széles rétegei még rendelkez­tek bizonyos hagyományos műveltség­gel is, az gyakran már csak lendületből származott, a szüleik iránti lojalitás és a gyermekkori taníttatás következmé­nye volt. A felnövekvő új generációk figyelme mindinkább kifelé, a nem-zsidó világ felé fordult. Műveltségük egyre in­kább elszakad a tradicionális zsidó ta­noktól és eszményektől, s az „általános emberi” felé orientálódik, jóllehet világszemléletük, gondolkodásmódjuk, vi­selkedésük mozgatórugójaként még hosszasan érződik származásuk, olykor saját maguk, gyakran csupán környeze­tük számára.

Ebben a történelmi pillanatban, a nem-zsidó nyelvekre való áttérés, és a zsidóságtól mint életmódtól való elfor­dulás évtizedekre elnyúló pillanatában önállósult (és vált vitatottá) a zsidók ál­tal létrehozott szekuláris zsidó kultúra fogalma, s képezi vita tárgyát ma is, hi­szen a több ezer éves létforma és gon­dolkodás, a tiszta szellem kultúrává ol­vadása, fényből visszfénnyé válása nem is olyan könnyen és gyorsan lezá­ruló folyamat.

Ezen időszak elemeként, még a XIX. században a zsidóság tudománnyá lett, s a kinyilatkoztatott tan történeti kritika tárgyává. Amikor a Wissenschaft des Judentums megszületett, pártolóit a hagyományos zsidóság árulónak tekin­tette. Ma – s ez a fájdalmas változások emblematikus mutatója – néhol épp az ezzel foglalkozó intézmények jelentik a hagyományos, vallási bázison nyugvó zsidó tudás utolsó védőbástyáit: zsidó kultúrát, létező zsidóság helyett.

Az asszimilációs évtizedek, a vész­korszak s (Európa szerencsétlenebbik felén) a kommunista diktatúra egymás­utánja kiheverhetetlen csapást mért a zsidóságra. Szellemi értelemben a hagyományhű közép-kelet-európai zsidó­ság megszűnt létezni, utóvédjeik legké­sőbb a kommunista uralom első idő­szakában, a magyar forradalmat köve­tően, vagy a romániai diktatúra ember­kereskedelmi tranzakciói során eltá­voztak a régióból, a tengerentúlra, vagy Izraelbe települtek, maradékuk felmor­zsolódott. Az úgynevezett „népi demok­ráciák” bukása után, a rendszerválto­zás során kísérletek történnek az újjáé­lesztésre, ám e folyamat jelenlegi stádi­umában még semmiképpen nem kö­vetkeztethetünk, lehetséges-e a tényle­ges revitalizáció.

*

Zsidó szellemi folytonosságról nem beszélhetünk tehát, különösképpen az Elbától Keletre, a zsidó kultúra – a zsi­dó téma, a zsidó problematika – sokar­cú jelenlétét azonban a szovjet típusú rendszer cenzurális évtizedeitől elte­kintve megerősíthetjük, még akkor is, ha e kultúra helyenként és részben passzív alkotók és aktív befogadók dia­lógusából keletkezik is.

A századfordulótól kezdve lengyel és orosz közegben virágzó világi zsidó kul­túra bontakozott ki, részben jiddisül, részben azonban már helyi nyelveken, ám például a Monarchia Magyarorszá­gán, s hasonlóképpen Nyugat-Európa országaiban a zsidóságnak ez a népi-kisebbségi válfaja legfeljebb a fősodorral szemben, búvópatakszerű ellenkultúra­ként létezhetett. Az eltérő társadalomfejlődés, a polgári ideá­lok, liberális eszmények térnyerése következmé­nyeként Európa nyugati felén a beolvadás során az etnikus öntudat egy­idejűleg, vagy még gyorsabb ütemben hanyatlott, mint a vallásosság.

Amikor az 1989-es politikai fordulat bekövetkezett, a szabadság egy olyan közép)- és kelet-európai zsidó közösség maradványának ölébe hullott, mely a soá, s talán még inkább az ateista dik­tatúra és szocializáció következtében a vallásos eszmékre és gyakorlatra alap­vetően süketen és tudatlanul állt.

Számos baloldali múlttal rendelkező, vagy egykor ilyen eszmében hívő hitsorsos régi-új mozgalomra, közösségi élményre, „nagy narratívára” bukkant az egykor megtagadott hagyományban. Akadt, aki nyugati mintára, kerülő úton, eredetileg a multikulturalitás zászlaja alatt, a gyökérkeresés jelszavával vá­lasztotta éppen ősei világát.

Sokakat a demokratikus átalakulás során felszabaduló, antiszemita fráziso­kat használó, szélsőjobboldali politikai erők döbbentettek rá arra, hogy az asszimiláció „befejezhetetlen”, mindig akad, aki felismeri, vagy felismerni véli bennük a zsidót, még ha ők meg is feledkeztek volna mivoltukról, vagy leg­szívesebben megfeledkeznének erről.

A sokkolt (s olykor paranoiás reflexe­ket mutató) magyarországi zsidóság széles rétegeiben például, a kétségbe vont magyarság helyébe nem épült ugyan egészséges zsidó tudat, és sokakat béklyóz a társadalomtudósok által „negatív identitás”-ként definiált, „se nem zsidó, se nem magyar” önkép, il­letve irritál a kívülről provokált önmeg­határozási kihívás, ám azok, akik az el­múlt nyolc év során mégis visszatalál­tak a talán már nagyszüleik által elha­gyott közösséghez, alapvetően nem vallási alapon határozzák meg kapcso­lódásukat. A vonatkozó vizsgálódások szerint öntudatuk, s esetenként bátor­ságuk függvényében kulturális vagy etnikus csoportközösség köti őket az új­ra felfedezett zsidósághoz. Ők azok, akik érdeklődő fogyasztóként, vagy tu­datosabb, önismeretet mélyítő célzat­tal, egyben az újjáépítésre váró közös­séget támogatandó, erjesztői a zsidó kultúra létrejöttének vagy újrafelfede­zésének.

*

Míg az írók és művészek – s általában a közszereplők – legtöbbje elutasítja, ha őt (vagy művét) nyilvánosan zsidó­ként aposztrofálják, vagy legalábbis feszélyezi őket e megközelítés, kialakult egy Európa keleti felén kisebb, nyugati felén minden bizonnyal na­gyobb, állandó fogyasztói tábora a zsi­dó tárgyú (témájú, vonatkozású, stb.) kiadványoknak és produkcióknak. Passzív alkotók – aktív befogadók, je­gyeztem meg az imént, s e gondolatme­net szerint nem leiterjakabról van szó. Nem ritka, hogy bár a szerző nem zsi­dóként tekint önmagára és opuszára, közönsége ekként, pont ilyenként kere­si és appercipiálja. S bár érthető és természetes, hogy előbbi az egyes szám első személy kétségbevonhatatlan el­sőségére esküszik bármiféle kollektívummal szemben, mindazonáltal el kell viselje, hogy keze alól kiadott munkáját, önálló életre kelt művét minden­ki úgy értelmezze, ahogy akarja, ahogy saját életélményeivel egybeveti, és olyan kérdésekre adott válaszként könyvelje el, amiket a művész expressis verbis akár fel se tett önmagának. Az alig körülhatárolható, igazi kikristályosodott vonzáspontokat nélkülöző, csupán intellektuális érdeklődésében azonos „kulturális közösség” ott keres kapaszkodót és prófétákat, ahol tud, másrészt az etnikus azonosságtudattal bíró csoport számára magától értető­dő, hogy a vele azonos ívású hozzátartozik.

Kiadói szakemberek tapasztalata sze­rint a kilencvenes évek Magyarországán nincs olyan zsidó tárgyú kötet, amit akár a belső nyilvánosság piacán ne le­hetne eladni legalább ezer-ezerötszáz példányban. Ez az adat – ismerve az át­lagos példányszámokat és a terjesztés általános helyzetét – nem is olyan rossz forgalmazási arány, másrészt bizonyos moderált optimizmusra jogosít. Vannak zsidók.

Észlelhető tehát bizonyos fogékony­ság a zsidó kulturális termékek és ren­dezvények iránt, s ez az érdeklődés nem szorítkozik csupán a posztkom­munista országokra, a tiltott gyümölcs­ből szabadon fogyaszthatóvá vált judaicára. Nyilván egészen más okokból, és jelentős részben a nem-zsidó piac fel­hajtóerejére, Németországban is ki­emelten kelendő a zsidó szellemi produktum. A németek bűntudatból és fantomfájdalomból eredő felelősségtel­jes magatartása azért is figyelmet érdemel, mert példával szolgálhat, hogy a könyveken, tévésorozatokon túl, akár még közösségek is születhetnek – zsi­dó kultúra mellett hús-vér emberek: majdani kultúrateremtők -, gondolok itt az egyébiránt újabb kérdéseket fel­vető, sokak által vitatott, posztszovjet zsidó betelepülés felkarolására.

*

Könyvet, folyóiratot vásárolni, hang­lemezt vagy CD-t, jegyet váltani egy színházi vagy mozielőadásra feltétlenül egyszerűbb, mint elsajátítani a liturgiát, vagy akár a héber nyelvtan alapjait.

Valljuk meg, egy-egy izraeli út után hányán és hányszor fogadkoztunk, hogy jövőre már biztosan, de egészen biztosan megtanuljuk a nyelvet, vagy legalábbis beiratkozunk egy tanfolyam­ra. S ha valaki volt már egyszer tizedik egy minjanban, egy apró súlban, ahová „véletlenül” tévedt, és érezte az öreg templomjárók háláját és szeretetét, ne­tán megkísértette annak merész gondo­lata is, hogy megtanul davenolni, és legalább sabeszkor, de péntek este biz­tosan jelen lesz, hogy kisegítsen. Aztán a legtöbben megfeledkeznek az el­szántságról, vagy később feltámadó bűntudatukat zsidó kultúrával enyhítik.

A közönség része lenni azonban ano­nim kapcsolat a kultúrával, felelősség nélküli, személytelen, fogyasztói vi­szony, ami lényegét tekintve ellent­mond a hagyományos zsidó gondolko­dásnak, mely az egyiptomi kivonulás és a szináji törvényadás élményét is – mint a két legfontosabb momentumot – nemzedékről nemzedékre tovább­adandó, organikus viszonyként rendeli őrizni. Zsidó kultúra után érdeklődni mégis, ha felemás módon is, valamifé­le dialógus fenntartása, ha nem is köz­vetlenül a kinyilatkoztatással, még csak nem is a hagyománnyal, a közösséggel, ám legalább énünk ama regiszterével, ahol oly különösen visszhangzik min­den mondat, dallam, ami bármikor, bárhol, zsidósággal összefüggésben elhangzott.

2.

Mi lehet a zsidó kultúra szerepe és értéke Euró­pában (s általában a di­aszpórában), mi az a feladat, aminek teljesítését várhatjuk tőle a zsidó azonosságtudat megőrzésében, tudván azt, hogy a zsidóság olyan gömbhöz ha­sonlatos, aminek egyik féltekéje a val­lás, a másik a népiség, és lényegét ille­tően összehasonlíthatatlan bármely más történelmi közösségképződménnyel, lévén itt a szellem: a választás és választatás, majd a kivonulás és a törvényadás aktusa keletkeztetett egy népet (Franz Rosenzweig), amit később, az ókori zsidó államiság megszűnte után e tovább csiszolt, s igazán ekkor kiteljesedett vallásos ideológiához való ragaszkodás őrzött meg szétszóratásában, és tette – ha szabad így fogalmaz­ni, és nem érti félre senki rossz szán­dékkal – még népebbé, ha tetszik a legnépebbé a világtörténelemben.

Mi hát e szerep ma?

Mag hó alatt, parázs a hűlt hamu alatt, egérút az időben, híd énünk ha­nyag, belenyugvó és felelősségteljes partja között.

Nem lennénk hűek a hagyományhoz, ha a jelen helyzetet, szkepszisünk el­lenére nem tekintenénk éppúgy átme­netinek, mint minden korábbi „helyze­tet”, és nem bíznánk teljes hittel ab­ban, hogy a jövő kedvezőbb lesz annál, mint ami már elmúlt. Ám realistának kell maradnunk, s épp ezért számot kell vetnünk a ténnyel, hogy a szekuláris zsidó kultúra az egyetlen kommuni­kációs csatorna a zsidó társadalom pe­remén elhelyezkedők és a leszakadók megszólítására, akik magukat általában nem is érzik idetartozónak, akik olykor csupán véletlenül sejtik meg előlük is eltitkolt származásukat, s magányuk­ban és tanácstalanságukban, érdeklő­désüket is leplezve, óvatosan lapoznak bele zsidó tárgyú kötetekbe könyvtár­ban és könyvesboltban. A zsidó kultúra lassan erősödő médiuma lehet e kap­csolatfelvételnek, amit vallási és népi öntudatában megingatott, abból kifor­gatott nemzedékünk. Nyugaton a mo­dem, fogyasztói társadalmak individua­lizációja, kultúrája kommercializálódása, az elidegenedés. Közép- és Kelet- Európában a kommunista diktatúra minden autonómiát tagadó, szellem­pusztító időszaka után kísérel meg foly­tatni önmagával.

*

Felelősséggel azonban nem csupán saját népünk jövőjéért tartozunk. A zsi­dó jelenlét a diaszpórában kétarcú je­lenség. Hajszálgyökerein keresztül min­denütt magába szívja a locus táptalajá­ból akár a legsajátosabb, legnemzetibb komponenst (és mégis megőrzi a maga mivoltát), ugyanakkor képes azt a saját szellemi apportjával megtermékenyíte­ni. Lehet az különös szófordulat, szo­katlan dallamhajlítás, sajátos színkom­pozíció, alig verbalizálható építészeti formatervezés vagy akár a gesztus metanyelve. Kettős vonzalom és kettős lojalitás terhét kell viselje a diaszpóra kultúrafogyasztó és kultúrateremtő pol­gára. Az őt magába foglaló nyelvközös­séget, várost, országot vagy régiót, és természetesen a világkultúrát éppúgy szolgálja, mint népét, ha a maga sajá­tos tapasztalatát, nézőpontját, élmény­ világát szűri, formálja originális művek­ké, amikre mindenféle közösséghez tartozásán túl, személyisége csak rá jel­lemző bélyegét is ráüti, illetve a zsidó tapasztalatot emberi tapasztalattá tágít­va, annak egyik dialektusaként éli meg és teszi közzé. A befogadó térség szel­lemi életének gyarapításáért is felelős­séget viselünk. Az európai egységesü­léshez magától értetődő kötőszövetet kínál a helyi civilizációt átszövő zsidó komponens. Olyan minőséget kell lét­rehozni, ami egyetemes mércével mér­ve is számottevő, s ami kvalitása miatt is csalogató a kiemelt kultúrafogyasztó zsidók számára, akik pusztán zsidó jel­lege miatt talán nem nyúlnának a szel­lemi termék után. Kultúraként nyitott­nak íveli maradnunk a külvilág felé is, hogy megismerhetőek és megközelíthetőek legyünk, s hogy népi-vallási el­különülésünk is érthetővé, ha nem is könnyen elfogadhatóvá váljon.

*

A vészkorszak s a csődöt mondott nemzeti és internacionalista típusú asszimiláció óta a nagy számban euro­péer, vagy világpolgári pozíciót választó zsidóság mindig kissé a partvonalról, a fonákjáról, vagy éppen alulnézetből szemléli az őt körülvevő valóságot. Óvatosabban, távlatosan közelít, s ér­zékenyebb (olykor túlságosan, helyen­ként indokolatlanul érzékeny) minden­fajta vélt vagy valós szélsőséggel szem­ben. Akik békében élnek zsidó mivol­tukkal, azok tisztában vannak vele: ma­gatartásuk történeti okokkal magyaráz ható közösségi stratégia. A politikai nyilvánosságban szereplő, döntő több­ségében baloldali vagy liberális elköte­lezettségű, univerzalista-humanista ér­telmiségiek azonban okától elvágott, zsidótlanított, ideologikus magyaráza­tot adnak értékválasztásukra, ám a köz­élet porondján hangsúlyos nemzeti ide­ológiát hirdető ellenfeleik számára, sőt gyakran a választópolgárok többsége számára ők zsidóként azonosíthatók.

E kívülállás, az alulnézet, az érzé­kenység más kisebbségek iránt s a kire­kesztéssel szemben természetesen a zsidó történeti tapasztalatból is eredő, jellegzetes karakterjegy. A jelenség mű­vészi alkotásokban megnyilvánuló, em­beri drámákat tükröző szellemi vetülete elismerést hozhat a zsidó kultúrának, mindennapi megnyilvánulásaival azon­ban a politikai agórán találkozni irritáló a többség számára. Tudatosítása hozzá­járulhat a zsidósághoz vezető visszaüt kikövezéséhez, az ellenkező véglet: a végig nem gondolt saját azonosságtudat szublimálása kozmopolita, emberjogi, kisebbségvédő, mindig ugrásra kész tár­sadalomkritikus attitűddé olyan zsákut­ca, amiből zsidó származású intellektuelek sora képtelen kihátrálni.

*

Könyvek, felolvasóestek és kerekasztal-beszélgetések, konferenciák és film­szemlék, kiállítások és happeningek, táncházak és koncertek mind szolgál­hatják a célt: a figyelem felkeltését és ébrentartását, a gondolkodni rest provokálását, a már és még kérdezni sem képes útnak indítását, a szorongó félel­mének oldását, a magányos társra talá­lását – a „kultúrafogyasztók” folytonos­ságának biztosítását. Ne szégyelljük ki­mondani: végső fokon akár a zsidó po­puláció biológiai fenntartását.

Hosszantartó állóháború résztvevői vagyunk: az általános közöny, a közös­ségi gondolat és mindennemű szerve­ződés iránti bizalmatlanság, a zsidó fo­galomra hínárszerűen rátekeredett ezernyi negatív konnotáció béklyózza minden lépésünket.

Amíg a kommunista diktatúra idején a zsidó kultúra tiltott gyümölcsnek szá­mított, bízhattunk benne, hogy a vá­gyott szabadság e tekintetben is gyors fellendülést, széleskörű érdeklődést hoz. Ma már tudjuk – s e téren túlságo­san hamar felzárkóztunk a nyugat-eu­rópai viszonyokhoz -, egészen mélyre kell ásnunk az emberi lélekben, hogy megtaláljuk a zárt cellát, amiből, ha még egyáltalán létezik, a rárakódott történelmi salaktól megtisztítva, a világtól elrekesztett igény a felszínre bukkanhat.

Az igazi kérdés persze az, mi lehet e gyakran tudatalatti félelmekkel folyta­tott küzdelem, s a kultúra médiumán keresztül zajló kommunikáció célja, végpontja? Mire várunk, miben bízhatunk az európai, de szélesebb értelem­ben a diaszpóra zsidóság egészének jö­vőjével kapcsolatosan, amihez a kultú­ra fogódzót nyújthat?

Mint az eddigiekből talán kitűnt, a modern zsidóság által napjainkig te­remtett világi zsidó kultúrát nagyra érté­kelem – ha szabad és lehet kétfelől kö­zelítenem – mind zsidó, mind egyetemes szempontból, és bízom benne, hogy egyrészt a jövőben is fontos civili­zációs tényező marad, másrészt mág­neses vonzáspont lesz a zsidó léthez csak általa kapcsolódók számára. Ma­gától értetődő tehát, hogy e kultúra to­vábbi gyarapodását, értékeinek minél szélesebb körben való terjedését, s el­sődlegesen, ám korántsem kizárólago­san zsidó közönség általi befogadását tartom kívánatosnak. Mindazonáltal ez csupán hozzájárulhat ahhoz a tisztánlátáshoz, ami az elmúlt száz-százöt­ven esztendő egymást követő katakliz­mái után a vele történtek újragondolá­sára késztethetné az európai zsidósá­got. Az első lépést, ideális esetben, előbb-utóbb feltétlenül követnie kelle­ne a szemléletváltásnak, hogy e virtuá­lis közösség ne csupán zsidó származá­súként, de zsidóként tekintsen önma­gára, s e mivoltában visszahelyezze magát saját történelmébe és belátható időn belül tényleges communitassá váljon. S kívánatos, ám korántsem bizo­nyosan bekövetkező fordulat eredmé­nyezhetne olyan felelősségtudatot, mely közönségből közösséget formál­hatna, és esélyt teremtene arra, hogy mindenki személyes döntésként élje át a zsidóság jövőjének alakulását.

nyilvánvaló, hogy nincs esély valami­féle „in integrum restitutio”-ra. A szeku­larizáció, a beolvadás, a náci és a kom­munista pusztítás történelmi ténye visszavonhatatlan. Ám miként a hó alatt áttelelt magvak egy része kizöldülhet, és egy szem parázsból is fellob­banhat a láng: a modern világi zsidó kultúra is indíttatást adhat a judaizmus elveinek és gyakorlatának megismeré­sére; esélyt kínálhat arra a felismerés­re, hogy hagyományőrzőként, vagy leg­alább hagyománytisztelőként élni és gondolkodni nem idejét múlta és vállalhatatlan, hanem magával a létezéssel folytatott nyílt dialógus, páratlan szelle­mi tradíció, aminek jelentősége termé­szetesen csak bizonyos mértékű isme­retanyag birtokában, a tárgyhoz köze­lebb lépve tudatosítható.

A zsidó kultúrán át a hagyományig visszavezető úton egy ponton rá kell döbbennünk: fogyasztóból a „kultúra” alkotó résztvevőjévé kell átvedlenünk, hiszen a törvény és történet mindig új­ra értelmezendő, ennek következté­ben felelősséget viselünk, s e felelős­ségnek rajtunk kívül nincs, nem lehet más hordozója. A megismerés, a meg­őrzés, és e világszemlélet továbbadása vallási és erkölcsi kötelességünk. Azért szükséges mindkét obligóra felhívni a figyelmet, mert sokak számára okoz gondot, hogy nem képesek átélni e kultúra alapját képező írott és szóbeli tan transzcendenciára vonatkoztatott igazságait, nem tudják önmagukat elhelyezni egy olyan gondolkodásmód keretein belül, aminek sarokpontjait vallásos meggyőződés jelöli ki, ezért úgy érzik, nincs is keresnivalójuk e tárgy közelében. A hit adottság, ám a hagyományhoz való hűség, az ismeret­gyarapítás, a közösségi lét, a tevőleges sorsvállalás és a szolidaritás azok szá­mára is nyitva áll, akik bármilyen oknál fogva ezzel az adottsággal nem rendel­keznek. A „beszéld el fiadnak” micvájának felelőssége rájuk is kiterjed. Az utánunk következő nemzedékek szá­mára is fenn kell tartanunk a lehetősé­get, hogy párbeszédet kezdhessenek a hagyománnyal, mert annak lényegi ele­me a vele folytatott permanens dialó­gus. A vallástörvény és hagyomány kul­túraként, s a parancsolatok erkölcsi kötelességként való felfogása azok számára is visszautat jelent, akik „nem látják a hangot”. S aki szemlélőből, fo­gyasztóból résztevővé válván, belehe­lyezi magát az 5758 éves történetbe, aminek egykor valamennyiünk ősei szereplői voltak, könnyen csapdába eshet, mert tudása gyarapodván egyszer csak birtokba veszi az érzés: a tör­ténet szelleme él.

3.

Nem ringathatjuk azonban magunkat illúzióba: sem etnikai, sem vallási rene­szánszra nem számíthatunk oly mérték­ben, hogy belső társadalomfejlődése következtében, Izraelen és az Egyesült Államokon kívül valaha is széles kör­ben elterjedt, önálló (különösen nyelvi) kultúrát teremthessen még egyszer a zsidóság, abban pedig bíznunk kell, hogy a történelem nem kényszerít ránk ilyen szükségletet. Európa tanácsi hatá­rozatokkal nem támasztható fel egy nyelv, s különösen nem a nyelvet vala­ha beszélt és kipusztított népcsoport. Ami még megvan, természetesen őriz­ni, ami ezután létrejön, segíteni kell, de szinte bizonyos, hogy a jiddis soha nem lesz már kommunikációs eszköze az európai zsidóság szélesebb rétegei­nek, s a héber sem válik a diaszpóra kapcsolattartásának médiumává, vagy az európai zsidó kultúra elsődleges hordozójává az elkövetkező, belátható időben.

Különböző nyelvközösségek tagja­ként, különféle lokális kötődésekkel rendelkezve (azokkal birkózva) alkot­nak majd az írók, eltérő helyi dallamvi­lágot ötvöznek régiónként új minőség­gé a zsidó zenével foglalkozók, és helyi iskolák, műhelyek, látványvilág hatá­rozza majd meg az esetlegesen zsidó témákat, motívumokat is alkalmazó festőket, színház- és filmművészeket. Ugyanakkor természetesen mindent el kell követnünk, hogy a magát újragon­doló és újjászervező Európában mi ma­gunk is éljünk a lehetőséggel, s újrafo­galmazzuk önmagunkat, a zsidó múlt­hoz, jelenhez, és egymáshoz fűződő vi­szonyunkat. Ehhez a párbeszédhez azonban a pár excellence vallási mű­veltség hosszútávon nélkülözhetetlen.

*

Kelet és Nyugat zsidóságának van mit mondania egymásnak a vasfüggöny alázuhanása után, ezért élni kell e lehe­tőséggel. A Nyugat demokratikus intéz­ményrendszerek működtetésében szer­zett tapasztalatait és természetesen tár­gyi tudást, a posztkommunista orszá­gok zsidósága a diktatúra idején szer­zett emberi és közösségi élményeit, szűk elitjének elszántságát és szellemi éhségét kínálhatja fel. Összehasonlít­hatók a nyugati szabadság és a keleti kényszer okozta asszimiláció vesztesé­gei, s az ezzel szemben alkalmazható lépések.

Induljanak csereutak, létesüljön eu­rópai zsidó utazási iroda és turisztikai központ, s ne főként a tengerentúlon, amerikai meghívások alkalmából lás­sák egymást a kontinens zsidó aktivis­tái. Legyenek nemzetközi konferenciák és szimpóziumok külföldi kutatókkal, törekedjünk Európa nagyvárosaiban egy időben zajló, szimbolikus jelentő­ségű, vagy egymást követő társrendezvényekre. Legyen a zsidó kultúra vonzó médiaesemény, hogy azoknak is a kö­zelébe férkőzhessen, akik maguk nem törekszenek az ilyen rendezvények kö­zelébe. Miért ne lehetne egymást köve­tő napokra vagy hetekre időzíteni az itt is, ott is zajló zsidó kulturális fesztiválo­kat, hogy aki teheti, több hasonló ren­dezvényen is részt vehessen Londontól Moszkváig, Reykjaviktól Gibraltárig, mondjuk az Európai Zsidó Kulturális Napok keretében, s aki nem lehet je­len, főbb eseményeit követhesse, mondjuk az Interneten.

Miért ne lehetne egy műfordítás és Könyvkiadás támogatásával foglalkozó irodát létrehozni európai intézmények égisze alatt, ami zsidó témájú szövegek kölcsönös publikálását segítené elő? Miért is ne lehetne a XX. században a zsidó jelenlét ellen elkövetett történel­mi bűnökért fizetett és fizetendő kárté­rítésből a XXL század európai zsidósá­gát szellemileg megerősítő projektekre is juttatni; a mementó mellett az újjá­építést is finanszírozni, emlékművek mellett új életet teremteni? Vajon nem ez lenne az igazi jóvátétel, amivel a zsi­dók mellett a szegényebbé tett civilizá­ció is visszanyerhetne valamit?

Lehetne európai horizontú zsidó iro­dalmi, zenei, képzőművészeti pályázat, fesztivál és konferencia. Magyarorszá­gon az elmúlt két esztendőben mindhá­rom tárgyban sorra zajlottak sikeres szimpóziumok, igyekezvén számba venni az eleddig soha nem mérlegelt hozományt: a zsidók szellemi jelenlétét a befogadó nemzet kultúrájában. Ahogy persze egy csecsemőnek min­den vicc új, a diktatúrából szabadulónak a szabadság minden aspektusa az újdonság erejével hat. Meglehet, e fel­vetés már nem hozza lázba Nyugat-Európa zsidó tudósait és közösségeit, lé­vén ők már régen túl vannak e vizsgáló­dásokon. Ám talán egybe kellene vetni a keleti és nyugati tapasztalatokat, hát­ha nem lenne hiábavaló.

Budapestről szemlélődve az a külö­nös érzés fog el, mintha az egységesü­lő Európában nemcsak a közép- és ke­let-európai közösségek, de általában a zsidók lépéshátrányban lennének. Pont a zsidók, akik amúgy szerves kap­csolatban álltak itt egy­mással évszázadokon át, anélkül, hogy ezt az áruk és gondolatok cse­réjén egyaránt nyugvó interakciót különösképpen megideologizálták volna. Pont mi, akiket rosszakaróink oly gyak­ran nagyszabású világ-összeesküvéssel vádolnak meg, mint­ha nem keresnénk kellő intenzitással, vagy kellő ügyességgel egymással a kapcsolatot, akárcsak európai közel­ségben. Mindez csupán financiális probléma volna?

Meglehet, botorkál a jó szándék a hi­vatalosságok gyakorta akadozó, merev, és a kontinens keleti felén még mindig a diktatúra idején kialakult, központosí­tott módon bonyolódó, s a szélesebb zsidó társadalom szeme elől elzárt in­tézmények viszonyrendszerének proto­kolláris világában. Ezt a kissé anakro­nisztikus szisztémát egészíthetné egészségessé a kultúra hajszálerein ke­resztül áramló sokrétű és szabad kom­munikáció.

* Az esszé a címben jelzett szekcióülésre íródott.