Zsidóságról, szerelemről – Bródy Sándor vallomásai életről, halálról

 Bródy Sándor öntudatosan, mégis szerényen, némi ironikus kicsinyítéssel vallotta magát magyar írónak. Egri születésére és zsidó származására azonban kifejezetten büszke volt. A családi eredet vállalását természetesnek tartotta, elvárta másoktól is.

Amikor Dóczi Lajos költőt és drámaírót, a nagy sikerű A csók szerzőjét 1900-ban az uralkodó kinevezte bárónak, Bródy tanulmánynak beillő cikket írt róla, elmélkedve pályatársa műveiről és egyéniségéről. Aztán rátért az emberre, akit eredetileg Duxnak hívtak: „A költőről nincs több mondani valóm. Elő a zsidóval. Mert azt Dóczi Lajosról le nem mossa semmi keresztvíz, és hiszem is, hogy van benne annyi becsület, hogy ezt nem is akarná.” (Bródy Sándor, Dóczi báró lesz = Uő, Lárvák, Bp., Nyugat, 1911, 61.) Érezte azonban – és hangot is adott ennek – a származás miatti megkülönböztetés lélekben lerakódó súlyát is. Négy évvel halála után, A Reggel című napilapban közölt „utolsó gondolatai” között említi, hogy amikor az Operaházban a hivatalos páholyba, előre akarták ültetni, nem fogadta el, mert úgy érezte, „nem dukál” ez neki. „A gettó bennem maradt érzése volt ez? Nem adhatok róla számot.” Ki hinné, hogy az életerős, férfias, igazi „sztár” Bródyban több kihívással szemben is gyötrő, kisebbségi érzés lappangott?

Ebből a szempontból figyelemre méltó az a levelezése, amelyet Erdős Reneével folytatott. Kapcsolatuk nem sokkal a Jövendő szerkesztése előtt, 1902 körül kezdődött és tartott csaknem 1904 végéig. Erdős Renée-ről kiváló könyvet – regényt – írt Menyhért Anna. A korabeli dokumentumok meggyőzően tanúsítják, hogy a női vágyakról kendőzetlenül beszélő hírhedt-híres írónő a katolizálása ellenére sem lett alázatos, lesütött szemű, szolid szent. Vallást válthatott, természetet nem tudott. Megmaradt céltudatos, önérvényesítő feministának, aki a komolyan megélt vallásos hit mellett sem tudta levetkőzni egyenjogúságra törő, harcias természetét. Bródy pár soros üzeneteitől az Erdős Reneének szóló, néhány oldalas keltezetlen vallomásokig az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattára őriz csaknem negyven levelet, ahonnan az alábbi részleteket válogattuk. Jellemző, hogy az igazán szerelmes író már kezdettől nem érzi magát méltónak a nagy nőhöz. A „kevés vagyok” érzése lesz a szakító levelek visszatérő motívuma is. Elfogadja a végleges válás gondolatát, és félreáll, de a kapcsolat lezárásának tudomásul vétele mellett sem marad érzéketlen Renée iránt. Utolsó szavaival óvatosságra inti az utazás előtt. Félti.

Kedves Renee, nagyon szégyenlem és utálom magamat. Úgy látszik, csakugyan öreg vagyok, itt gubbaszkodom és nem merek magához menni. Kicsiny és rongy legény vagyok én magához. Hogy milyen nagynak látom én magát és milyen kicsinynek magamat – azt majd elmondom. Tegnap este óta különben én vagyok kimondhatatlan szomorú –: nem tudok dolgozni. Szeretném, ha maga boldog és szerencsés lenne, ha már én ilyen szerencsétlen furulyás vagyok! Kezét csókolja hű embere Sándor

A jövő szolgája, szükséges férfiú, akin merő hálából keresztülgázol, nem én leszek már, de talán különb, szebb, izgatóbb, módosabb és becstelenebb lesz nálam. Nem a magam gyönyörűségére – inkább eszem és szokásaim ellenére – hadd írok nehány szót magamról. Jogos asszonyi kívánsága teljék be és elégüljön ki -: ama este óta nem tudok, talán egy pillanatra is, másra gondolni, mint magára. A mi dolgunk egymással nagyon sajátos, nekem a férfinak: a legnagyobb lelki ügy, magának, a nőnek: testi, érzéki játék, szervezetének hygienéjéhez tartozik. Nekem: álom, ábránd, szenvedély, magának – rosszaság. Gyűlölöm és megvetem ezért, elismerem, jogtalanul és nem tudok lélekzeni nélküle.

Szép királyném és főhazugom. Nagyon sok mérges tövise volt az utolsó levélnek. Hogy magát marják, mért mondja ily erősen és mért bizonyítja azt másokkal? Tudom én azt és sokat küszködöm, kínlódom miatta. De még inkább amiatt, mert tudom, hogy maga is akar mást vagy másokat. Nekem voltaképpen minden csinos férfi kell! Mondta egyszer, egy önfeledt, őszinte pillanatában. Nem, maga nem félhet attól, hogy a szerelem valaha monomaniakussá teszi, nem elfogult, nem ragaszkodik egyhez. De még ebben a férfias erkölcstelenségében is erő van meg báj és csak magának szabad olyasmit mondania, hogy „szeretném kitombolni magamat egy fiatallal”. Minden más nőt egy ilyen mondással a férfia elrúgna, ha belehalna is. Én keresem a nyilatkozat bonyolult lélektani hátterét, élettani magyarázatát és természetesen megtalálom, – a magunk javára.

Az ember beszél, hazudik, ír, de a forduló pontoknál igyekszik becsületes lenni, nem a becsület kedvéért, hanem hogy nyugodt lélekkel élhessen aztán és ha eljön a vég, ne legyenek utána ki nem korrigálható dolgok. Úgy látom, becsületes szívvel és tiszta hangulattal írtam meg mindent, amiről szó volt. Egy dolognál nem szóltam, arról, hogy több őszinteséget érdemeltem volna azon a ponton, amikor maga megokolja, hogy mért tud tőlem oly könnyű szívvel elmenni. Én tudom úgy is, de a maga kivételes személyéhez illett volna a brutális bevallás, úgy, mint ahogy többször megígérte. De a tettetésre válaszul, én is elhallgattam valamit. A magamra kényszerített pihenő egészségében mintha valami fiatalságot és reménységet éreznék magamban én is. Két év óta most először kezdem sejteni, hogy magán kívül még van asszony magán kívül is. Nálam ez nem megy gyorsan, mint magánál, nem gyors behódolás, érzéki ötlet, de erőltetem magam, beleheccelődöm, vagy talán spontán feltámad. Hál istennek, mondja maga, ezt akartam, ezt prédikáltam én. Kezdek szót fogadni, kedves, de egyelőre még altatót iszom, hogy éjjel ne gondoljak magára. Mulatságos, ugye, hogy kúrálom magamat, de maga is segítsen, ugye megteszi, hogy pihenjek el. Inkább beismerem, hogy maga az erősebb.

Jól éljen, jól mulasson Reneéke. Ebben a percben nem undorít, inkább mulattat és gyönyörködtet, hogy van valahol egy nagy darab hússá vált nap, amely magába akarja gyűrni, gyömöszölni és inni mindazt, ami meleg, bájos vagy erőteljes pezsgés van a világon. A finom és gyengéd lelkek kizárólagossága, apart és kényes ízlése, az más, az nem maga! Nekem ez titkon fájdalmas, de mégis tetszik nekem, hogy maga az azuris ponty, amely az egyenlítő alatti helyeken él, és be tudja kapni – be is kapja – meg is eszi a magánál nagyobb halat is. – Trilliet és Oradet, Barbonit és Asinellit enni a Canadában együtt, még is csak jó volt!? Itthon semmi újság. A pletyka kisebb, mint hittem. Az a kevés ember, aki engem szeret, mégis örült, amikor meglátott, mert azt hitték, hogy maga engem beledugott a kedves és forró méhébe és onnan ki nem ereszt többé. Szerettem volna nekik megmagyarázni, hogy maga – ebből a célból – nem ragaszkodik éppen hozzám.

Kedves és drága Renee, úgy tesz, amint jólesik, amint kedve és ösztöne parancsolja. A maga sorsszerű könnyelműsége nekem imponál, mindenesetre szebb, mint az én fontoskodásom, amellyel, hogy mit értem el, látjuk! Úgy lehet, hogy magának arra nézve is, amit a jövőjéről mond, igaza lesz és éppen ezért el is ismerem súlyos aggodalmaimat. Legyen a szerencse kezét csókoló szolgája és ha az emlékezet tartósságára be nem rendezett isteni koponyája tud, emlékezzék néha rám, aki némely – kissé még új keletű – rossz szokásaim dacára tiszta és forró szívet vittem magához. Büszke vagyok rá, hogy néha fölmelegedett mellette és ezért elhiszem a fájdalmat, hogy most elmenekül tőle. Bocsássa meg nekem gyengeségeimet és az engedetlenségeimet, mint ahogy én is megbocsátok magának sok mindent, amit maga egyszerűen könnyelműségnek nevez. Én bizarr erőnek mondtam ezt, mely vérének, sajátos neveltetésének, szegény, elnyomott és kizsarolt ifjúságának tudom be. De ne legyünk komikusak, ne búcsúzkodjunk, amikor igazán búcsúzunk, és amikor maga egy új, és reménylem, bőségesebb és publikusabb velencei nászútra megy. Egy szezonban két veneziai nászút – igazán kezdek magára büszke lenni! Hol vagyok én magához az én részben elbetegesített fantáziámmal, csak két esztendeje romló idegeimmel! Boldog vagyok abban a tudatban, hogy ismertem és boldogtalan azért, mert nem írhatom ki, nem ordíthatom ki a világba: ki maga. Mindég hittem, hogy sokra, igen sokra fogja vinni, de hogy világtörténeti híressége lesz – azt látom e pillanatban. Csak a véletlen, amellyel nyalatja a szép kezét, egyszer meg ne harapja. Vigyázz én szép és királynői szolgálóm. Vigyázz magadra! A tengerparti városokban vigyázni kell.

Erdős Renée Rómába költözésének hírére Bródy 1905 július első napjaiban öngyilkosságot kísérel meg. Pisztollyal mellbe lövi magát, de a golyó nem ér létfontosságú szervet, az orvosok megmentik. Felépül, de egyre inkább csak árnyéka régi önmagának.

Számos művében akadnak zsidó vonatkozások, ám ezek többnyire nagyobb összefüggések közegében, és kellő árnyaltsággal jelennek meg. A tizenkilencedik századvég nagy kérdése az asszimiláció, amely korántsem egyszerű lépés. Noha a Faust orvos című regény tanársegéd szereplőjének fáj, hogy elhagyja ősei hitét, szerelme kedvéért mégiscsak megkeresztelkedik. Drámái közül az első világháború idején írt és akkor is játszódó darabja, a Lyon Lea zsidó tematikájú, noha emberi problémafelvetése messze túlmutat szűkebb környezetén. A kis település közösségének életben maradásán túl, iszonyú háttértörténet bontakozik ki a darab folyamán. A lány odaadja magát a megszálló orosz tisztnek, mire a rabbi – a féltésnek féltékenységgé változása, az apai szeretetnek szerelmi érzéssé fokozódása következtében – kérlelhetetlenül megöli. Ebben a felvetésben a dráma súlypontja a zsidó közösség életéről a rejtett lélektani mélységekre helyeződik át.

Rembrandt alakjában Bródy Sándor a művészi önarcképét találta meg. Amikor az Új Idők megbízásából 1906-ban Hollandiából a nagy barokk festő születésének 300. évfordulójára rendezett ünnepségekről tudósít, még nem tudja, bár meglehet, tudat alatt már eldönti, hogy másfél évtized múlva egész novellaciklust fog írni Rembrandtról. A ciklus legmegrázóbb darabjának zsidó vonatkozásairól Topor István írt részletes, szép tanulmányt.⃰ Talán nem indokolatlanul nevezhetjük ezt a Rembrandt-novellát sajátos végrendeletnek, amelynek értelmében Bródy hasonló szertartást kívánt magának (amint az meg is valósult). Fia, a református Hunyady Sándor meghatóan emlékszik a temetésre a Családi album lapjain: „Ott álltam négy testvéremmel, kalap az én fejemen is, közvetlenül a koporsó mellett. (…) Jól esett, hogy ott állhattam testvéreimmel a feketére festett tölgyfapadban a ravatal előtt. Végre teljes joggal mondhatták volna, hogy maradjak kint vagy álljak hátra, a rítus parancsa kegyetlen, nem tűri meg szabályainak áthágását. (…) Jött az egyházi ember. Sötét fényű, érthetetlen szavakat mormogott. És ahogy ott álltunk sorban a testvéreimmel, a késével beléhasított egymás után mind a négy öcsém kabátjának a hajtókájába. Végre elém ért, fölemelte a kezét, megfogta az én ruhámat is, de a kis mozdulat a késsel – elmaradt.”

Novelláinak zsidó motívumaiból említsünk most csak két példát. A Simon élete és kalandjai című elbeszélés kosztos diákja rendszeresen felolvas a Bibliából idős szállásadónőjének. Mielőtt a fiú végképp elköltözne tőle, az öregasszony „minden összefüggés nélkül” szóba hozza a könyv egyik emlékezetes szakaszát: „– Simon, amit tegnap olvastál a Bibliából, az nagyon szép volt. Az, amikor Mózes már nem tudja a karjait fölemelni és a népe kell, hogy lássák messziről mind a két fölemelt karját, mert csak addig bírják. Amikor a két embert odaszólítja: Emeljétek föl a karomat, mert már nincs benne élet, lehull.” (2 Móz. 17, 12-13.) Simon kérdésére, hogy miért hozakodik ezzel elő, a „néni” mintegy útravalóul így összegzi a részlet tanulságát: „A férfiembernek a két karját, ha az ér el is hal benne, nem kell leereszteni, azért se! A te apád is milyen, leeresztette a karját.” A novella végén, amikor Simon rájön, hogy neki most már a szüleit is nevelni kell, vidám megjegyzése közben „egy komor bibliai kép suhant át a lelkén: két férfikar, ha elhal is benne az ér és minden erő, kell, hogy magasra emeltessék, kell, hogy lássák!” A felemelt karok látványa a feladhatatlan küzdelem és a férfias tartás jelképévé válik, akárcsak Mózes történetében.

A Jisbi Bénob már címében utal a Bibliára. Jisbi Bénob, a Nób helységből származó „óriás” a négy, tagbaszakadt filiszteus katona egyike. Minden kezén és lábán hat-hat ujja volt. Háromszáz sekel súlyú, rézből készült lándzsája és vadonatúj harci felszerelése birtokában meg akarta ölni Dávidot, de terve nem sikerült, ő esett el. (2Sám 21, 16-22) Bródy novellájában Barna Sándort hatalmas termete miatt szólítják szobatársai a bibliai harcos nevén, de a medikusra nem csupán testi felépítése, hanem sorsa miatt is illik ez a név. Az sem véletlen, hogy a fiatalember végzetes eltűnésekor az egyik aggódó szobatárs az új esztendő fogadását idéző játékkal kinyitja az ajtót, és furcsa kézmozdulattal, a levegőnek suttogja: „– Jisbi, aranyos Bénob, Sándor, jere be!” Ezt követően pedig Jób könyvéből olvas fel néhány mondatot a többieknek (35Jób 14-15. és 36Jób 2. – az „eredeti”, még nem átdolgozott kiadás szövegéből, némi pontatlansággal). A Jisbi Bénob tragikus cselekményében nem egyértelmű, hogy az orvostanhallgató pontosan miért lesz öngyilkos. Valószínű, hogy éppen az összetevők sokasága (szegénység, szerelem, felelősség, morális tisztaság) járul hozzá a végzetes tetthez, s nem egyetlen kiváltó ok. De nem is a legfőbb indíték meghatározása a fontos, hanem az áldozatvállalás ténye. Elsőrendű érték itt a tisztaság és tisztesség. A novella tragikus hőse nehezen összekeresett pénzéből havonta jelentős összeget küld apjának, „egy igen öreg zsidónak”. A vallási vitákat is többnyire ő dönti el, azzal szakítva félbe a szóváltást, hogy súlyos öklével mindenkit összetör, zsidókat, nem zsidókat egyaránt.

Jisbi Bénob alakjában máig élő alkatot, jellemet örökít meg a szerző. Az erős ember típusát, aki mások terhét is cipeli, s ha kell, mert erkölcsi érzéke úgy diktálja, mások helyett hal meg. Mint Bródy, akiben életvitelének művészete költői érzékenységgel társult. A húszas évek elején már nem tudott és nem is akart élni az illúziótlan, egyre vadabb, kihűlt világban. Másodszor már nem kísérelt meg öngyilkosságot. Csak megunta az életet, betegeskedett, aztán befeküdt a szanatóriumba, és meghalt.

 

⃰Topor István, Mét micva. Zsidó gyászszokások Bródy Sándor Rembrandt halála, a halál Isten csókja című novellájában, https://korok.webnode.hu/products/topor-istvan-met-micva-zsido-gyaszszokasok-brody-sandor-rembrandt-halala-a-halal-isten-csokja-cimu-novellajaban1/