Zsidó tojás

“Belekevertem az apróra hasított hagymát, meg a többi adalékot, és láss csodát: még csak nem is hasonlított nagyanyám zsidó tojására.”

Az én nagyanyám – már amelyik megmaradt – Hajdúszoboszlón élt férjével, aki – zsidó szokás szerint – háborúban elhunyt férje testvére volt. Nekem Jani bácsi, neki Janikám. Ők jutottak eszembe, a két kis szorgos öregember. Egyikőjük – szakmáját tekintve – tollas volt (azóta tudom, a tollnak is van súlya), a nagyanyám pedig – hogy ő is hozzon valami pénzt a konyhára – kvártélyt ajánlott a Hajdúszoboszlóra látogató pesti úri családoknak, akiknek fontos volt a zsidó környezet és a kóser koszt. Mert nagyanyám nemcsak szobát adott ki, szépen, magasan bevetett ágyakkal, két párnával, hanem az étkeztetést is magára vállalta. Azoknál az üdülővendégeknél, akik nála jártak, a híres szoboszlói gyógyvíz nem érte volna el kívánt hatását, ha nem kóser koszt kerül fürdőzés előtt és után a patyolatfehér damasztterítővel terített asztalra.

Arra, hogy pontosan mi volt a menü – ha egyáltalán illik ez az elegáns francia szó az akkori hajdúszoboszlói miliőbe – már nem emlékszem, de a zsidó tojásra igen. Hagymával és főtt tojással készült. És – nagyon szerettem.

Képe belévillant az agyamba. És nem hagyott nyugodni, egészen, amíg el nem szántam magam: elkészítem!

Dicsekvés nélkül állíthatom, a zsidó tojásnál alkottam én nagyobb fajsúlyú, élvezetesebb finomságokat is, se szeri, se száma, akinek alkalma és szerencséje volt hozzájuk, most áradozhatna. Nem lenne tündérmese.

A recept? Gondolom, ilyen esetekre találták fel a Google keresőt, amely, mint tudjuk, főzni is tud. Ott volt. Zsidó, vagy lengyel tojásnak is hívják. Egyszerű étel – gondoltam – és legott hozzáláttam az elkészítéséhez. Ritkán nyílik az embernek alkalma, hogy álmait viszonylag olcsón és minden különösebb megerőltetés nélkül valóra váltsa.

Közben járt a kezem. Feltettem főni négy tojást, és bújtam a receptet. Rá kellett jönnöm, néhány alapvető dolog hiányzik a háztartásomból, a négy-öt összetevőből kettő-három. Például hiába mentem ki képzeletbeli spájzomba, nem találtam libazsírt, de libamájat, és töpörtyűt sem. Az igazat megvallva, az utóbbi kettőre nem emlékszem, hogy benne lett volna nagymama receptjében. Nem is nagyon erőltettem a memóriámat, szegény ember vízzel főz, én meg azzal, ami van.

Tojás igen, hagyma is – bár nem újhagyma – só, bors, paprika és még mustár is előkerült. A kemény tojást villával törtem szét – lehet vagdalni is -, belekevertem az apróra hasított hagymát, meg a többi adalékot, és láss csodát: még csak nem is hasonlított nagyanyám zsidó tojására. Nem akartam hinni a szememnek. Miért?

Talán, ha kicsit távolabb megyek? Két-háromlépésnyiről újra megnéztem művemet, de még akkor sem akarta azonosítani magát. Tíz méterről már, mintha. Tovább nem próbálkozhattam, a lakásom nem gumiból készült.

Gondoltam, ha a külcsínbe nem is, az ízébe biztos beletrafáltam. De… valahogy nem. Nem áltattam magam tovább. Nem volt az igazi. Se kívül, se belül. Se messziről, se közelről.

Amúgy meg kifejezetten ízletesre sikerült. Vagyis: ehetőre. Illetve: nem kellett kidobnom. Vagyis… Szerencsére, mindössze négy tojás… A kár … elviselhető.

Így aztán – meg amúgy is – mindentudó kis nagyanyám régi fényében ragyog továbbra is az emlékezetemben.