Zsidó színház Kolozsváron

Az 1930-as és 40-es években a zsidóság jogfosztása után két zsidó színház működött az akkori Magyarországon: az OMIKE Művészakció által létrehozott Goldmark Színház és a kevésbé ismert Kolozsvári Zsidó Színház.

„De lám, kívülünk is van még szerencsétlen:

Több bús látványt mutat e puszta, nagy

Színház még, mint a színt, melyben mi játszunk.”

William Shakespeare

A zsidó származású színészek és színházi dolgozók további sorsáról rendelkezett az 1939. évi IV. tc. (közkeletű nevén a „második zsidótörvény”), amely szerint “zsidó nem lehet színház igazgatója, művészeti titkára, dramaturgja vagy bármely névvel megjelölt olyan alkalmazottja, aki a színház szellemi vagy művészeti irányát megszabja”. Rendezők, színészek, közöttük társulatok vezető színészei, dramaturgok maradtak egyik napról a másikra bevétel nélkül.

A kolozsvári Thália színházból eltávolított színészek Forgács Sándor vezetésével, az OMIKE példájára zsidó színházat alapítottak 1941 februárjában. Báró Kemény János, az erdélyi magyar nyelvű művészet neves pártfogója járta ki az új társulat engedélyezését a közigazgatási szerveknél. Ossip Dimov, jiddis nyelvű orosz író a Szomorúság énekese c. darabjának, a bemutatójával nyílt meg hivatalosan a Hagibbor művészegyüttes névre hallgató társulat. Nevüket kétszer változtatták meg rövid fennállásuk alatt: a Hagibbor művészegyüttesből előbb Concordia művészakció lesz, majd Kolozsvári Zsidó Színházként működnek tovább fennállásuk alatt. Tagjai eleinte a kolozsvári Thália színház elbocsájtott színészei és zsidó műkedvelők voltak, de hamarosan csatlakozott a társulathoz a marosvásárhelyi színház három, zsidó származású színésze is: Sugár Jenő táncos-komikus, Woyticki Elvira szubrett-primadonna és Szabadkai Miklós buffókomikus.[1] Csupán néhány héttel az első darab bemutatása után a kolozsvári zsidó színház országosan is ismerté vált. Ekkor már Budapestről is csatlakoztak hozzájuk „kitaszított” színészek: Arányi Júlia két színésztársával, Könyves Ibolyával és Füredi (Friedmann) Józseffel. Nagybányai munkaszolgálata után érkezett a társulathoz utolsóként Kovács György, az erdélyi színészet kiemelkedő alakja, aki hamarosan Fekete Mihály és Forgács Sándor mellett a társulat meghatározó egyéniségévé vált.

Gróf László és báró Kemény János közreműködésével a Fejedelem utcai Építőmunkás Otthon (később Vasmunkás klub, a mai Dobrogeanu-Gherea utca 17. szám alatt) színháztermében szervezték meg előadásaikat. Éjszakába nyúló, teltházas előadásaikat – amelyeket kedden és szombaton tartottak – a zsidó és nem zsidó közönség egyaránt látogatta. Nagyváradon is vendégszerepeltek: három darabot a helyi református kultúrházban telt ház előtt játszottak.[2] Előadásokat terveztek Budapesten is, a Goldmark Színházban (más néven OMIKE Művészakció), de erre az erősödő antiszemitizmus miatt már nem került sor.[3]

Kemény János báró gondoskodott az újonnan létrejött színház anyagi alapjairól is. E válságos években az Erdélyi Bank Rt. által folyósított osztalékait a félreállított zsidó írók és néhány általa nagyrabecsült színész között osztatta ki Szabó Lajos művészeti titkárral. A zsidó színházat az anyagiakon kívül is rendszeresen segítette: darabokkal, díszletekkel, jelmezekkel és kellékekkel látta el. A színház műsorát cenzúrázták, plakátok nyomtatását nem engedélyezték, az előadásokat szóban hirdették, a bemutatók mégis rendszeresek voltak, mert a város vezetői között mindig akadt valaki, aki az akadékoskodó rendőrtisztek tiltó intézkedéseit hatályon kívül helyezte.[4] A színészeknek minden hétfőn kiosztottak árban a fizetésüknek megfelelő értékű színházjegyet, amelyeket saját maguknak kellett értékesítniük az előadásokra. Jegyeket nem csak a színészeknél, de néhány zsidó tulajdonú üzletben is lehetett kapni. Sugár Jenő így emlékezett vissza ezekre az időkre: „Kialakult minden színésznek a jegyvásárló közönsége. A pénztárnál még befolyó pénzből és a Concordia klub hozzájárulásából fizettük a dologi kiadásokat: terembér, fűtés, színlap stb. […] Később a zsidóság egyre nehezebbé vált helyzete miatt […] a jegy eladás is egyre nehezebb lett. De, aki csak tehette, végig kitartott mellettünk.”[5]

Anyagi gondjaikra több visszaemlékező is utal. A Lion Lea előadása közben leszakadt a függöny, és nem tudták megjavítani. A csodarabbi szerepét alakító Fekete Mihály az alábbi szavakkal fordult a közönséghez: „Hölgyeim és uraim! […] Elszakadt a függöny kötele, apróság, szóra sem érdemes. Kötelet mindenhol lehet kapni, csak sajnos, […] amit ebben a színházban keresünk, abból még kötélre sem telik.”[6]

Rövid fennállása alatt változatos repertoárból játszottak. Színre vitték többek között Molnár Ferenc: Az ördög című darabját, Katona József: Bánk bánját, Márai Sándortól a Kalandot, de előadtak Ibsent (Kísértetek), Vaszaryt (Angyalt vettem feleségül) és Lestyánt (Potyautas) is.

A Kolozsvári Zsidó Színház egészen a legvégsőkig játszott. 1944. február 22-én (vagy 23-án) mutatták be Szilágyi László és Márkus Alfréd darabját, a Nem leszek hálátlan című zenés vígjátékot. A szereposztásban olyan nevekkel találkozhatunk, mint Könyves Ibolya, Hevesi Miklós, Füredi József, Szűcs Magda, Simon László, Sugár Jenő, illetve Váradi Aladár nagyváradi komikus.[7] A darab 1944 márciusáig volt műsoron. 1944. március 7-én, a német megszállás előestéjén a közönség kívánságára színpadra vitték Gellért Lajos és Weinréb Ignác Timosa című zenés játékát, ekkor már a darab valamennyi előadására új férfi színészt kellett keresni, mivel a fiatalabbakat közben behívták munkaszolgálatra. A nehézségek ellenére még nem sejtették, hogy ez lesz a színház utolsó darabja.

A társulat tagjait a téglagyári gettóba vitték, ahonnét Auschwitzba deportálták őket. Legtöbbjük nem élte túl a háborút. Forgács Sándor, akinek „művészete a csúcsokat ostromolta” (Kötő József képe) Auschwitzban halt meg.[8] A varsói gettólázadásban harcolt Simon László, ott vesztette életét. Füredi József nem tette fel a sárga csillagot, és megpróbált elrejtőzni, ám szomszédja feljelentette. Deportálásban pusztult el Székely Sándor.[9]

Fekete Mihályt keresztény felesége bújtatta, így élhette túl. Visszatért a deportálásból Kovács György és Sugár Jenő, ők a háború után kivándoroltak Izraelbe. Weisz (Arányi) Júlia és Darvas Dezső visszatérésük után nyugdíjazásukig a sepsiszentgyörgyi színháznál dolgoztak. 1960-ban Weisz (Arányi) Júlia Izraelbe távozott, és Nahariján magyar nyelvű színicsoportot vezetett. Sándor Ernő és Simon György is túlélték a vészt, a háború után Nagyváradon éltek. Hevesi Miklós, akit Kőműves Ilona, a Nemzeti Színház tagja bújtatott, a felszabadulás után a kolozsvári magyar színi társulathoz szegődött, a Tordai úti zsidó temetőben nyugszik.[10] Könyves Kocsis Ibolya 1945-ben szerelmi bánatában öngyilkos lett.

A háborút túlélte Gróf László színész, filmvállalkozó, műfordító, akit megható levéllel Kőmíves Nagy Lajos hívott vissza Svájcból. Gróf László 1946-ban a Bolyai Tudományegyetemen doktorált, majd 1949-től 1960-es nyugalomba vonulásáig Nagyváradon volt színész és rendező.

A Kolozsvári Zsidó Színház rövid fennállása alatt a kolozsvári színjátszás emblematikus intézményévé vált. Sikerére jellemző, hogy rendszeresen hívták vendégszereplésre Nagyváradra, Budapestre. A zsidótörvények hatálya alatt az erdélyi zsidó színészek egyetlen lehetősége volt, hogy a színház keretein belül találjanak megélhetést. A társulat tagjainak jelentős része odaveszett a háborúban, de akik visszatértek, tovább gazdagították a színjátszást Erdélyben és Izraelben.

Emlékük és a zsidó színház emléke kitörölhetetlen részévé vált az erdélyi és a zsidó színjátszás történetének.

Jegyzetek

[1] Weisz (Arányi) Júlia, „A Concordia-színházról”, Új Kelet (Tel Aviv) 51, 6567. sz. (1970. február 16.)

[2] Lőwy D., „A kolozsvári Concordia zsidó színház története”, Múlt és Jövő 61, 1. sz. (2000)”, 75–79.; Szigyártó S., „A kolozsvári zsidó színház”, 26.

[3] Lőwy Dániel: Kitaszítottak színháza, in: Színház folyóirat, 2021. június

[4] Lőwy Dániel: Kitaszítottak színháza, in: Színház folyóirat, 2021. június

[5] Sugár Jenő, „Emlékezés a »Concordia« zsidó színházra”, Új Kelet (Tel Aviv) 51, 6556. sz. (1970. február 9.): 4.

[6] Markovits Dov (Beri), „Emlékezés egy zsidó szívre”, Új Kelet (Tel Aviv) 51, 6566. sz. (1970. február 20.): 3.

[7] Lőwy Dániel: Kitaszítottak színháza, in: Színház folyóirat, 2021. június

[8] Szinberger Sándor, A visszatekintő számadása (Kolozsvár: Erdélyi Híradó, 1997), 20.

[9] Szígyártó S., „A kolozsvári zsidó színház”, 9.; Magyar színházművészeti lexikon, 395. 20-23

[10] Lőwy Dániel: Kitaszítottak színháza, in: Színház folyóirat, 2021. június