Zsidó Supermantől a rajzolt bombatámadásokig

Hogyan szállt szembe egy zsidó szuperhős a nácikkal? Miként lehet képregényben feldolgozni az izraeli társadalmi feszültségeket?

Izrael bonyolult politikai konfliktusainak, társadalmi feszültségeinek ábrázolása minden helyi művésznek kihívást jelent. Kézenfekvő, hogy a könyveken és filmeken túl más művészeti ágak is foglalkozzanak közéleti kérdésekkel, a városi vagy vidéki hétköznapokkal, háborús helyzetekkel. Ha a választott formához előzetesen más jellegű történeteket társítunk, a hatás még erősebb lehet. Részben ez adta Ari Folman Libanoni keringőjének erejét is: a libanoni háborúra visszaemlékező, bűntudatukkal birkózó izraeli katonák története hagyományos élőszereplős filmben sokkal kevésbé lett volna rendhagyó, mint az emlékezés természetét megmutatni képes, az események utólagos átrajzolását, elmosását vizuálisan is lekövető animációs forma.

Hasonló hatást képesek elérni Rutu Modan képregényei is. Az idén ötvenéves szerző ma hazája leghíresebb képregény-alkotója, jóformán a médium egyetlen világhírű képviselője Izraelből. Képregényei pedig korántsem kamaszoknak szánt szuperhős-mesék, vagy változatos műfajokban mozgó fantasztikus kalandok, hanem Tel-Avivban, Varsóban, Sheffieldben játszódó, kortárs sztorik, átlagemberek hétköznapi konfliktusairól szóló, csendes történetek.

 

Bujkáló nácik a zsidó Superman ellen

Noha ma valóban Rutu Modan az egyetlen izraeli képregény-alkotó, akit hazáján kívül is sokan ismernek – elsősorban Amerikában és Franciaországban –, az izraeli képregény története természetesen nem vele kezdődött. A 20. század elején Varsóban, majd az Egyesült Államokban adtak ki rövid, héber nyelvű képregényeket, elsősorban gyerekeknek. A negyvenes évektől már szórványosan ifjúsági kalandsorozatok is készültek, határozott nyugati minták alapján, amint ez az első, már Palesztinában megjelent széria címéből is kitűnik: Miki egér és Élijahu.

Eközben az Egyesült Államokban megszülettek az első igazi szuperhősök, ebben a folyamatban pedig kulcsszerep jutott néhány zsidó származású szerzőnek. A Supermant kitaláló író-rajzoló páros, Jerry Siegel és Joe Shuster éppúgy zsidók voltak, mint a Marvel kiadónál dolgozó Jack Kirby és Stan Lee – ők ketten találták ki Amerika kapitány, Pókember vagy a Hulk figuráit, vagyis azokat a világszerte népszerű szuperhősöket, akik ma már nemcsak számtalan képregény-füzet, hanem milliárdos filmsorozatok szereplői is. Eli Eshed izraeli irodalomtörténész szerint a zsidó szerzők és kiadók munkái olyan alapvetően határozták meg a formálódó amerikai képregény-piacot, hogy szerepük bizonyos értelemben fontosabb volt, mint a zsidó filmeseké Hollywood felépítésében.

Ehhez képest egyetlen „zsidó szuperhős” alakja sem vált komoly, széles körben népszerű karakterré a következő évtizedekben. Pedig próbálkozásokból nem volt hiány: az első, akár szuperhősnek is nevezhető figurát Uri-Murinak hívták, kalandjai 1936-tól jelentek meg egy szocialista napilapban. A hős elsősorban a palesztinai zsidók mindennapi életét segített megszervezni: megmutatta a földműveseknek, hogyan vessék a földjüket, és hogyan fejhetik hatékonyabban a teheneket.

Ezeknél a naiv és bugyuta, az ötvenes évek magyar termelési filmjeire hasonlító történeteknél érthető módon többre vágytak az ötvenes-hatvanas években, immár a független Izrael polgáraiként felnövő fiatalok. Őket célozta Pinchas Sadeh költő és újságíró hatvanas évek elején indult képregény-sorozata, amelyben egy Josef K. nevű hős (a név Kafkától ismerős) dolgozik azon, hogy zsidók és arabok megannyi viszontagság után békét köthessenek egymással, sőt egy füst alatt az amerikaiak és szovjetek közti konfliktust is megoldja, hamar lezárva a hidegháborút. Békepárti történeteit Sadeh fantasztikus fordulatokkal, sci-fibe illő tudományos fejtegetésekkel szőtte át, Josef K. kalandjai emiatt válhattak igazán népszerűvé.

A leghíresebb izraeli szuperhős mégsem ő, hanem az 1978-ban debütáló Sabraman, az egyedülálló tehetségű Uri Fink figurája. Fink 15 évesen (!) találta ki és jelentette meg Sabraman első kalandjait: a Mengele kísérletein átesett, holokauszt-túlélő szuperhős szeméből lézersugarakat lövellve szállt szembe a bujkáló nácikkal. Uri Fink nemcsak Sabraman-történeteket írt és rajzolt, hanem más sorozatokat is elindított. Ezek egyike, a kamaszokról szóló Zbeng! olyan népszerűvé vált Izraelben, hogy tévésorozat is készült belőle, az alkotót pedig országszerte megismerték. Mikor a tavasszal Budapesten járt Rutu Modan az izraeli képregény múltját elevenítette föl, Uri Finket nevezte, meg mint az egyetlen fősodorbeli képregény-alkotót a hetvenes-nyolcvanas évekből. „Fink mindig azt mondta, olyan, mintha egyedül hajtana az autópályán, annyira nem lehetett ismerni rajta kívül más képregényeseket” – mesélte Modan.

A kilencvenes évekbe lépve viszont már készülődött az izraeli képregény új nemzedéke, az az alkotói generáció, amelyből Rutu Modan már nagyobb sikereket ért el külföldön, mint Izraelben.

 

Bonyolult konfliktusok, tiszta vonalak

Modan és négy alkotótársa a kilencvenes évek közepén hozták létre az Actus Tragicus csoportot, közös képregényeiket pedig már tudatosan nemcsak az izraeli, hanem a nemzetközi piacra is készítették. Az egyik képregényükhöz megnyerték társszerzőnek Etgar Keretet, részleteket közöltek Art Spiegelman egyik munkájából, vagyis törekedtek rá, hogy világszerte ismert alkotókkal is együtt dolgozzanak. A kétezres években ezek a művészek maguk is tanítani kezdtek tel-avivi, jeruzsálemi művészeti egyetemeken, ahol már a képregényes formát is magától értetődően a képzés részévé tették – nagyrészt nekik köszönhető, hogy ma egyre több fiatal izraeli képregényíró és rajzoló dolgozik.

Modanék ugyanakkor más közönséget céloznak, mint Pinchas Sadeh vagy Uri Fink: olvasóik a kulturálisan nyitott, az irodalomra és a képzőművészetre egyaránt fogékony felnőttek közül kerülnek ki. A történetek műfaja, hangvétele is más: kisrealista művektől (mint Modan képregényei) társadalmi-politikai szatíráig terjed a skála – ez utóbbi zsánerben a fiatalon meghalt Dudu Geva számított a legnagyobb tehetségnek. A megjelenő képregények rajzstílusa is sokféle, a szuperhős-képregények realisztikus rajzi világa békésen megfér az absztraktabb, akár a street art-tal rokon vizualitás mellett. Maga Rutu Modan az egyszerű, letisztult, minimalista figurákkal és homogén színfoltokkal dolgozó, „tiszta vonalas” stílust követi – a kifejezést a belga Hergé Tintin-képregényeire használták először, de Modan műveire is illik.

Budapesti látogatása alkalmából a szerző három rövid képregénye jelent meg magyarul. A Jamiltiben egy férjhez menni készülő, de vőlegénye arroganciája miatt elbizonytalanodó nő a főszereplő, aki éppen a közelben van, mikor bombatámadás ér egy tel-avivi kávézót. A helyszínre sietve megpróbál segíteni egy férfin, akinek a robbanás tőből levitte mindkét lábát. A kétségbeejtő helyzet dacára villanásnyi vonzalom ébred köztük. Csak a férfi halála után, a tévéből tudjuk meg, hogy a robbanásnak más áldozata nem volt, a hősnő magával a palesztin merénylővel találkozott.

A kis nyulacskában is az arab-izraeli együttélés válik központi kérdéssé a címbeli kisállat motívumán keresztül, a nyulakat ugyanis politikai és vallási meggyőződéstől függetlenül óvják a történet jobb érzésű szereplői. A címszereplőben nem nehéz felismerni magukat az áldozattá váló, kiszolgáltatott kisembereket sem – eközben Modan odaszúr egyet a háborús helyzetet kampánycélokra felhasználó Netanjahunak is.

A három, már magyarul is olvasható történet közül talán a Legnagyobb rajongója a legjobb képregény, noha politikáról ebben nem esik szó. Egy sikertelen izraeli zenész Angliába, Sheffieldbe utazik, mert végre koncertmeghívást kapott. A városkába érve derül ki számára, hogy a helyi, szinte kizárólag nyugdíjasokból álló zsidó közösség előtt kell fellépnie, és senki nem kíváncsi saját dalaira, inkább a Hava nagilát hallanák tőle szívesen. Modan olyan problémát boncolgat, amellyel minden, a hangját kereső, külföldön is érvényesülni próbáló zsidó művész szembesül: hogyan viszonyuljon a zsidó hagyományokhoz, hogyan tud kilépni a „zsidó művész” elvárásokat támasztó értelmezési keretéből? A Legnagyobb rajongója főhősét éppúgy frusztrálja ez a kérdés, mint ahogy bizonyára Rutu Modant is, a képregény emiatt válik mélyen személyessé.

Modan rövid képregényei egy kis kiadónál jelentek meg magyarul, elsősorban képregényes rendezvényeken, webshopokban lehet kapni őket. A szerző hosszabb kötetei közül a nagyobb hazai könyvkiadók válogathattak volna, de akárcsak Izraelben, úgy nálunk sem sokan vállalkoznak képregény kiadásra. Pedig Modan két nagyobb lélegzetű munkájáért, az Exit Woundsért és a Propertyért érdemelte ki a legismertebb képregényes elismerést, az Eisner-díjat. Az elsőben egy fiatal tel-avivi taxisofőrt keres fel egy katonanő, hogy közölje vele: apja eltűnt, valószínűleg meghalt egy öngyilkos merényletben – az apa felkutatása a fiú identitáskeresésével fonódik össze a történetben. A Propertyben egy idős asszony és unokája utaznak Varsóba a holokauszt-túlélő nagymama kárpótlási igényét intézni, de kiderül, hogy az asszonynak más elintézetlen ügyei is maradtak Lengyelországban. Ezekben a hétköznapi alaphelyzetekből kibomló, komoly társadalmi és nemzedéki kérdéseket feszegető, érett művekben mutatkozik meg igazán, miért különlegesek Rutu Modan képregényei.