Zsidó öngyűlölet?

A felkérésre, hogy írjak a zsidó öngyűlöletről, minden előzetes megfontolás nélkül pozitív választ adtam. Zsidó öngyűlölet létezik, hiszen van róla szó – gondoltam –, s akkor magyarázatra is szorul.

Aztán megértettem, hogy a dolog ennél sokkal bonyolultabb. Vajon azt az embert tekintjük antiszemitának, aki gyűlöli a zsidókat? Nem hinném. Antiszemita – szerintem – az, aki így vagy úgy nem kedveli a zsidókat. Hogy ezek között az antiszemiták között szép számban vannak olyanok, akik egyenesen gyűlölik a zsidókat, az éppenséggel megeshet. S vajon maguk a zsidók valamennyien szeretik-e a saját fajtájukat? Nem hinném; azok között a zsidók között, akiknek problémájuk van a zsidókkal, egyes zsidókkal, a zsidósággal, a maguk zsidóságával – úgy gondolom – csak kevesen vannak, akik gyűlölik a maguk fajtáját, vagy éppenséggel önmagukat, saját személyüket pusztán azért, mert zsidók. Ahogy így elmélkedtem, egyre kevésbé értettem, hogy miről is beszélünk, ha zsidó öngyűlöletről beszélünk. Ha vannak olyan zsidók, s ezt az elébb leszögeztem, akiknek – most maradjak csak a nem-szeretem-nél –, valamilyen alapvető problémájuk van önmagukkal, mint zsidóval, a zsidókkal, netán a zsidósággal, ebből az ég adta világon semmi lényeges nem következik, semmi olyasmi, amiről külön értekezni kellene.

Létezik olyan embercsoport, melyhez azért tartozunk, mert úgy döntöttünk, hogy hozzájuk akarunk tartozni. Ennek legeklatánsabb példája a politikai párt. Ha választott pártunkkal ilyen vagy olyan oknál fogva nem vagyunk már elégedettek, kiléphetünk belőle. (Hogy olykor még ez is bonyolultabb, arról most ne beszéljünk.) Aztán vannak olyan embercsoportok, amelyekbe beleszületünk. Zsidónak például születünk. De álljak meg egy pillanatra. Itt most, szembeállítva a zsidóságot a párttagsággal, azt kellene mondanom, hogy a zsidóságomtól nem szabadulhatok. Azért, mert beleszülettem, nem pedig magam választottam, hogy zsidó vagyok? Ha a zsidóságot vallásnak, és csakis vallásnak tekintem, akkor, jóllehet születésemnél (születésemtől) fogva zsidó vagyok, mégis feladhatom zsidóságomat, választhatok a zsidó vallás helyett egy másikat (mondjuk, megkeresztelkedhetem) vagy dönthetek úgy, hogy vallástalan vagyok. Csakhogy a zsidóság nem egyszerűen vallás. Valami más, ki tudja, mi a csuda. Valószínűleg ez okozza a problémát.

S most következik az első Hannah Arendt történet.

A Rahel Varnhagenről szóló könyv, Egy német zsidónő élettörténete a romantika korából egy végső soron sikeres és mégis “visszavont” asszimiláció története. A könyvet Arendt a két utolsó fejezet kivételével még azelőtt írta, hogy 1933-ban Franciaországba menekült. Két utolsó fejezete nélkül, melyek a nagyon is karakterisztikus “Sem pária, sem parvenü” illetve “Zsidóságunktól nem lehet szabadulni” címet viselik, a könyv nemcsak befejezetlen lenne, de talán cseppet kétértelmű is. Jóllehet nem abszurd e két utolsó fejezet attitűdjének, mindenekelőtt a „Zsidóságunktól nem lehet szabadulni” kijelentésének az egyértelműségét annak a ténynek tulajdonítani, hogy Hitler győzelme immár nem csupán lehetőség volt. S mégsem lehetett valami esetleges választása Arendtnek, hogy megírja a Varnhagen könyvet, egy sikeres asszimiláció csődjének történetét.  Már maga az a tény, hogy Arendt, disszertációja után elsőként ezt a könyvet akarta megírni, mutatja a téma fontosságát a számára.

A 18. század végén, a 19. század elején, a felvilágosodás korában a német zsidók nemcsak az emancipáció, hanem az asszimiláció lehetőségében is reménykedtek; akkor is, ha tisztában voltak a ténnyel, hogy „a kollektívára, mint olyanra a múlt kitörölhetetlenül rányomja bélyegét, csak az egyes ember szabadulhat.”  Mihelyt sikerült Rahel Levinnek zsidó reményeit valóra váltania, mihelyt kereszténnyé lett, egy német nemesúr felesége, köztiszteletben álló úrihölgy, Friderike Varnhagen von Ense rájön, hogy jóllehet „a szégyen” „nappal csak képzelgés”, a „feljebb jutás, az asszimiláció, a történelem elsajátítása éjszaka furcsa-kétségbeesett játék”, s így a szégyentől  „sem ember, sem Isten meg nem menti” – és levonja a konzekvenciákat: újra határozottan vállalja zsidóságát. Tudomásul veszi, hogy „a parvenüvé válásnak az igazság az ára, ezt pedig Rahel nem akarja megfizetni”.

A ‘tényleges’ asszimiláció lehetetlenségének Hannah Arendt szemében, úgy tűnik, több oka is volt. Az első az, hogy a környezet gyűlölte a zsidókat. Csak akkor fogadnak el, ha más vagy, mint a zsidók; ha olyan zsidó vagy, aki nem olyan, mint egy zsidó. Zsidó zsidóként nem fogadnak el. De van egy másik ok is, mely egyértelműen kapcsolódik a zsidó nép, az Ostjuden társadalmi-politikai helyzetéhez. „Csak az egyes ember szabadulhat”, azaz az asszimiláció ára nemcsak az, hogy különbözned kell azoktól a zsidóktól, akik, akárcsak te magad, választhatnák azt, hogy nem lesznek többé zsidók. Ha asszimiláns vagy, akkor különbözned kell a zsidó tömegektől is, s mindenekelőtt azoktól, akik semmit sem tehetnek azért, hogy ne legyenek többé zsidók. Nem lehetsz többé szolidáris a saját népeddel.

Megszűnsz zsidónak lenni tehát akkor, ha képes vagy saját néped üldöztetését és megsemmisítését, még ha tragédiának is, de egy idegen nép tragédiájának tekinteni. Ez az asszimiláció azonban még problematikusabb, mint a holocaustot megelőző.

A ‘valóságos’ és őszinte asszimiláció lehetetlen volt és maradt. Az egyedül lehetséges asszimiláció következménye fatális volt, mert az asszimiláció nem volt őszinte.

A totalitarianizmusról írott könyvében Hannah Arendt gyakorlatilag egyenesen a szekularizációból vezeti le az asszimiláció őszintétlenségét. „Végeredményben a szekularizáció állította elő azt a modern zsidóság lelki beállítottságát meghatározó ellentmondást, melynek révén a zsidó asszimiláció […] valóságos zsidó sovinizmust szült.” Zsidó öngyűlölet? Arendtet számtalanszor megvádolták vele.

Ugyan nevetségesnek érzem, hogy Arendtet zsidó öngyűlölettel vádolják meg – erről később –, de ha van olyan speciális érzés, hogy zsidó öngyűlölet, akkor az bizonyára az őszintétlen asszimilációval függ össze. Zsidó vagyok, de szeretnék nem az lenni, úgy csinálok, mintha nem az lennék; ez a zavarodottság esetenként bizonyára átcsap valami gyűlöletfélébe. Az persze túlzás, hogy az asszimiláció minden egyes esetben őszintétlen. Brendel Mendelssohn például, Moses Mendelssohn lánya Friedrich Schlegel feleségeként előbb protestánsként, majd katolikusként, állítólag tényleg hívő kereszténnyé lett. De az a lehetőség sem kizárt, hogy valaki végigjárja az asszimiláció útját, kereszténnyé, keresztyénné lesz, de van olyan distanciált-ironikus viszonya önmagához, hogy önmagához is, a zsidósághoz is „normálisan” viszonyul. Heine ilyen volt. Soha nem hitte, hogy megkeresztelkedése megszabadította zsidóságától. „Soha le nem mosható zsidóságról” beszél. Meg ilyeneket mond: „A fehér szakállt, melynek szegélyét az idő újból megfiatalítón megfeketítette, semmiféle borbély nem borotválhatja le.” Arendt rendkívüli módon tiszteli Heine magatartását: „Megkeresztelkedni, s azt mondani, hogy jobb lett volna ezüstkanalat lopni, ez sokkal több, mint nem megkeresztelkedni. Ez tényleges előítéletmentesség, az egyetlen lehetséges.”

De hogy ne csak a mások házatáján akarjak rendet csinálni. Szüleim 1944-ben (március 19-e előtt? Után? Fogalmam sincs.) bejelentkeztek a Deák téri evangélikus egyházközségnél, hogy szeretnének megkeresztelkedni. Miért? Ki tudja? Tisztában voltak vele, hogy a nürnbergi törvények szerint ez mit se számít. Katekizmus-tanfolyamra kellett járniuk. Ez azután csak a vészkorszak után fejeződött be. Így a Vajda-család 1945 tavaszán elbandukolt a Deák térre, s magára vette a keresztség szentségét. Szóval magam is evangélikus volnék, ágostai hitvallású. Ez soha nem érdekelt, bár semmi bajom sincs az evangélikusokkal, jól éreztem magam az evangélikus iskolában is. De mindig is zsidónak tekintettem magam. Hogy szüleim vajon nem gyűlölték-e magukban a zsidót, azt felnőtt koromban sem kérdeztem meg tőlük.

De jöjjön röviden a második Arendt történet. Ha volt első, kell lennie legalább egy másodiknak is. Az Eichmann Jeruzsálemben című könyve kiváltotta botrányról kell még szólnom. Pontosabban a Gershom Scholemmel folytatott levélváltásáról. Azon belül is csak arról, hogy Scholem az Ahavat Jiszraelt, a zsidó nép szeretetét kéri számon Arendttől. Arendt válasza: „Abban teljesen igaza van, hogy engem semmi ilyesfajta ‘szeretet’ nem hat át, mégpedig két okból: soha életemben nem ‘szerettem’ egy népet vagy egy közösséget – sem a német, sem a francia, sem az amerikai népet, sem a munkásosztályt, sem bármi hasonlót. Én valóban ‘csak’ a barátaimat szeretem, s az egyetlen szeretet, amit ismerek, és amiben hiszek, az az egyes emberek iránt érzett szeretet. Másrészt, ez a ‘zsidók szeretete’, mivel magam is zsidó vagyok, meglehetősen gyanúsnak tűnik a számomra. Nem szerethetem magamat, sem olyasmit, amiről tudom, hogy lényem szerves része.” Hát ezekért a mondatokért bizonyára nemcsak zsidók nem szeretik Arendtet.

Igazat kell adjak Arendtnek. Miért szeretném vagy gyűlölném magamban a zsidót? Az vagyok.