Az állandó kiállításokat sem az örökkévalóságnak tervezték – a Magyar Zsidó Múzeum új tárlatáról

Tér és idő, ünnepek, dilemmák…

 

Az állandó kiállításokat sem az örökkévalóságnak tervezték.

A Zsidó Múzeum korábbi kiállítását még az Állami Egyházi Hivatal elnöke nyitotta meg 1984-ben. Ezt váltotta le tavaly a centenáriumi tárlat, a 100 év – 100 tárgy, a magyar zsidóság történetére fókuszálva. Következő lépésként a szeptemberben nyílt új állandó kiállítás a judaizmus általános kérdéseibe kalauzol, körbejárva a zsidó tér- és időfogalmat, a bibliai és a posztbiblikus ünnepeket.

Támid, azaz folyamatosan, mindig – akár az élet körforgása – hirdeti címében a felújított múzeum permanens megújulást célzó új tárlata, mely 421 judaikát mutat be. A tervek szerint a műtárgyakat váltogatni fogják.

Egy klasszikus judaika kiállítás forgatókönyve is hagyományos: a zsidó hétköznapok és az ünnepek témájára, és az életfordulók köré épül. A narratíva állandó, a tervezett bővítés-újítás jó ötlet, mindamellett nemzetközi trend a mai zsidó múzeumokban.

Gazdag tárgykultúrával állunk szemben: a gyűjtemény liturgikus tárgyaiból, könyveiből, bútoraiból, textiljeiből kapunk válogatást. Az épület Majoros Károly tervezte üvegablakai misztikus kontextusba kerülnek a tárgyakkal.

 

Forradalmi, radikális változtatás (sajnos) nincs: a tárlat ugyanarra a gyűjteményre épül, mint az előző. De több a lehetőség, mint 1984-ben. Egy judaika kiállítás már nem csak csillogó ötvösremekekből álló illusztráció, hanem a zsidó közösség önképe, önreprezentációja. A társadalomtörténeti nézőpont markánsabb lett, és a zsidó hétköznapokról őszintén vallhatnak a műtárgyak. Hiszen egy zsidó ötvöstárgy nem csak díszlet! De látható: míg közösség gazdag tagjai míves ötvösremekekkel, addig a szegényebb háztartások olykor házilag barkácsolt recycling tárgyakkal (lásd a menórák között!) ünnepeltek. Ma mindkét típus egyenértékű múzeumi tárgy: demokratikusan egymás mellett a helyük. Egyéni történeteik társadalmi, kulturális jelenségek kulisszatitkaiba visznek.

A tárgycsoportok témák szerint rendeződnek, pl.: zsidó idő (henger), hétköznapok, lámpások, szombat, Pészah, Sávuot, Szukkot, Tóra és kommentárok, Ros Hasana, Jom Kippur, Hanukka, Purim, születés, házasság, halál, mizrah, zsidó tér (henger), holokauszt.

 

Kommentárhagyomány és kommentármuzeológia

Mitől válik egy hétköznapi tárgy judaikává? Vitrinszövegek hívják fel a figyelmet, hogy néhányukat a rituális használatuk vagy egy ezt hangsúlyozó héber felirat tesz judaikává. A szombaton használatos kiddus-pohár vagy egy gyertyatartópár csak úgy l’art pour l’art nem lesz judaika.

Szabad-e kiállítani a Tórát? Elmerülhetünk a héber írás, könyvek, sőt egy mikrográfiás kódexlap világában. Miért tűnnek egyes tárgyak koszosnak? Pl. a sokat használt textil szukkoti sátorlapok. Miről árulkodik a sok házilag barkácsolt, ezüst étkészletből, pléh sütőformákból, tóravértből, lyuggatott rézlemezből barkácsolt „recycling” menóra? Mit keres itt pár giccs? Dilemmákkal igen, válaszokkal nem gyötörnek. A kurátori koncepció akár a Tórát értelmező kommentárhagyomány, mindenre rákérdez.

A kiállítás súlypontjai a zsidó tér és idő kérdései, képzeletbeli gondolati tengelyként. A tárlat elején és végén egy idő- és egy tér-henger áll (akár egy posztmodern tóratekercs) azonos tematikára hangolt tárgyakkal. Az első a zsidó naptár (időhenger), a hétköznapokon, ünnepnapokon, születésen, házasságon és halálon át a kiállítás zsidó teret szimbolizáló hengeréig vezet, ahol a diaszpóra kultúrája, fontos helyszínei (vagyis a tér) világába merülhetünk. Időhöz és térhez kapcsolódó tárgytörténetek (tárgyak és történetek) vallanak. A tárlat zárófala kelet, Jeruzsálem felé mutat, amerre az imádkozók fordulnak. Múltidéző mozdulattal, megváltásreménnyel. Az idő és a tér összeolvadva jelképezi az élet örök körforgását a történelem pusztításai ellenére.

A hanukkai gyertyatartók is rendeltetésszerű helyükön, az ablakban állnak. A holokauszt-emlékezet az épületszárnnyal van szintézisben: szimbolikus lépcsőfokról látunk le a zsinagóga kertjére, ahová a gettó felszabadításakor kétezer kétszáznyolcvan holttestet temettek, a Hősök templomában nyugvók utódait: nevüket a kiállított temetőkönyv tartalmazza. Rálátunk a hajdani gettókapu helyére, melyre a gettó palánkjainak darabjai, sárga csillagok és Weinmann Éva naplója emlékeztetnek.

A talmudi szövegkommentárok öröksége hatja át a multimédia-élményt. Egy okostelefonról letölthető kiállításvezető applikáció a kiállított tárgyakról számos információt nyújt. Megfejthetjük, hogy kerül egymás mellé egy Purimkor használatos Megilla (Eszter-tekercs), és analógiájára a Horthy-korszak történetéről készült irat, az 1945-ben írt Megilat Horthy a pesti gettó csodás megmeneküléséről.

 

Túlélő tárgyak…

láthatók a vitrinekben, hisz jó részüket családok adományozták a múzeumnak. De vannak olyan emlékek, melyeket közösségek pusztulása után gyűjtöttek össze. 1964-ben a leltárkönyveket megsemmisítették, olykor komoly kutatás a tárgyak eredetének megfejtése. És itt a holokauszt reprezentációjának dilemmája: a holokauszt milyen mértékben a zsidó történelem része? Miként kell bemutatni a zsidó múzeumokban, melyeknek a judaizmus interpretációja a feladata? A holokauszt emlékanyaga a zsidó múlt egy rétege. Önálló holokausztmúzeumokra vár a holokauszt történetének értelmezése, mert egy zsidó közösség önreprezentációja nem lehet azonos az üldözött, kisebbségi léttel. De Auschwitz után valamennyi tárgy túlélő. Mindenhonnan felbukkannak, mint az emlékezet töredezett emlékmorzsái, tehát bemutathatóak.

Kevés olyan tárgy maradt, ami a vallásgyakorlat eszköze, ám mégis a holokauszthoz köthető. A hanukai menórák között látható egy falécből és kenyérbélből készített hanukai mécses. (Lásd fent.) A pesti gettóban készítették 1944 decemberében. Egy másik tárgy, egy, az előimádkozó pultját díszítő siviti-tábla, a kárpátaljai Riptinec pataknál dolgozó munkaszolgálatosok munkája 1940-ből. Rajta olvasható a század névsora. A tárgyat kísérőlevéllel küldték el a Múzeumnak. Most a többi mizrah tábla mellett a helye.

 

Szöveg versus látvány?

Egy kiállítóhely vizuális tér. A Támid kiállítás összképével, a látvánnyal valami nem stimmel. Túlságosan letisztult, kimérten modellált. A kék-fehér színszimbolika, színvilág a helyén van, de a vizuálisan légiesnek ható tárlat kissé vértelen. Ez a fajta installáció (vagy inkább egy életképes installáció hiánya) sajnos elbágyasztja a vizuális képzeletet. Ami engem illet, inkább egyfajta horror vacui híve lennék. Vannak ugyan ötletek, mégsem egy kiállításrendezői ötletvihar kellős közepében sétálunk. Hiányzik a merészség, ami dinamizmust és fűszert vinne az újraértelmezett kiállításba. Ráadásul kurátori szándék egy differenciált közösség bemutatása. Ez sem sikerült elég erőteljesre. Egy közösségnek arca van és alakjai. Adományozói, tudós rabbijai, művészei, kereskedői, politikusai, stb. Néhány régi fénykép, esettanulmány jól jött volna. Vagy ha tárgyakra gondolunk: pár archív fotó szertartásokról, szertartási tárgyakról nem ártott volna. Vagy egyéb illusztrációk.

A szombat témánál a frankfurti Moritz Daniel Oppenheim1886-ból származó képeinek (lásd fenn) heliogravűr lapjai, a Képek a régi zsidó családi életből legalább nosztalgikusan, de térbe röpítik a tárgyakat. A Szukkot témánál Ámos Imre sátoros ünnep c. festményét is érdemes volt beemelni a vitrinbe.

Az okostelefonra letölthető tárlatvezető applikációról csak jót mondhatok, ahogy a honlapon is alapos a kiállítás adatbázisa.

Sok a tárgy, vagy mégsem? Ha tematikus látványraktár elemekkel kombináltak volna interaktív digitális kivetítőket, digitális vitrineket, az életszerűbbé, látványosabbá tette volna az összhatást. Érdekes lenne (bár lehet, hogy álmodozom) belelapozni egy digitális vitrin monitorján egy fametszetekkel illusztrált velencei haggadába, vagy a későbbi rézmetszetes amszterdami haggadába, melynek széder jelenetei óntálakon köszönnek vissza (a tárlatvezető applikáción is). Vagy digitálisan egy díszes luxus imakönyv lapjaiban is elmerülhetnénk (az adatbázisban van pár jó fotó).

Az lenne ideális, ha képek, szövegek, művészet és mindennapi tárgyak, média és interaktív elemek arányosan keverednének. És az időutazás a jelenig ívelne. Ha valós és virtuális túrán ismernénk meg a judaizmus vallási hagyományait, a szokásost és a szokatlant. És a folyamatosan változó kiállítás mai kortárs kérdéseket is felvetne.

Kérdés, hogy ezt bárhol Európában más (nemzetközi hírű) zsidó múzeum hogyan tárta volna a nyilvánosság elé, illetve miként helyezte volna a tradíciót egyszersmind modern kortárs kontextusba? Hogyan lehetett volna másképp komponálni, vagy több fűszert vinni a kiállításba?

Nemzetközi kitekintésben a bécsi zsidó múzeum judaika kiállítása a látványraktáras megoldást kedveli és magángyűjtők alakjára, gyűjteményi filozófiájára és a múzeum új szerzeményeire (is) összpontosít. Az idő és tér közötti időutazás, az ablakból látható helyek szintén szimbólumokkal telítettek.

A berlini zsidó múzeum állandó kiállításában is képek és szövegek, művészet és mindennapi tárgyak, interaktív multimédiás megoldások keverednek.

A müncheni állandó kiállítás posztmodern megoldás. A régi judaikák mellett a város zsidó történelmére és kultúrájára fókuszál. Emlékmédiumok: időmérők, helyek, képek és tárgyak hangjai erősítik a látványelemeket. Kortárs képzőművészeti munkák reflektálnak a zsidó identitásra és (kortárs) városi térre és a mai zsidó életre.

A varsói modell hihetetlenül komplex, egy történetet mond el műtárgyak, festmények, interaktív installációk, rekonstrukciók, modellek, videók, hangok és szavak segítségével. A cél a (zsidó) élet bemutatása.

Minden város, minden múzeum specifikus organizmus. A tárgyak persze szépek, miért ne lennének? Azt sejtjük, mi van a budapesti múzeum raktáraiban – a digitalizálási projekteknek hála. Vajon mivel gazdálkodhatott volna még a múzeum?

 

Tamid: Mindig

A Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár állandó kiállítása

Kurátor: Toronyi Zsuzsanna