A zsidó gauchók

Írta: Alberto Gerchunoff - Rovat: Irodalom, Kultúra-Művészetek, Történelem

“Az örökké hólepte, nyomorúságos Tulcsinban, a dicső rabbik és évszázados zsinagógák városában minden Amerikából érkező hír ábránddal töltötte meg a zsidók lelkét.”

Alberto Gerchunoff

Genezis

Az örökké hólepte, nyomorúságos Tulcsinban, a dicső rabbik és évszázados zsinagógák városában minden Amerikából érkező hír ábránddal töltötte meg a zsidók lelkét. Ha idegen rabbi prédikált a templomban, vagy ha valamely odesszai napilap távirati rovatában az Újvilág messzi földjéről esett szó, az izraeliták a legtekintélyesebb szomszéd házában gyűltek össze, hogy talmudi súllyal vitassák meg a kivándorlás terveit.

Jacobo emlékezett ezekre az összejövetelekre. Abban az időben történt, amikor megszaporodtak a rendkívüli törvények a szent orosz birodalomban. A kozákok pikái régi zsinagógákat pusztítottak el, a Németföldről hozott öreg tabernákulumokat pedig, a sokat látott, fenséges és nemes tabernákulumokat, melyek tetején Salamon pecsétje ragyogott, csendőrök kocsiján hurcolták végig az utcákon. Jacobo nem felejtette el. Felidézte a rabbik szavait, az asszonyok sírását, mikor a kozákok abban a nagy zsinagógában égették el a szent könyveket, melyet még nagyszüleik adományoztak a városnak. Az egész nép feketébe öltözött. Gyászba borultak a pálmalevek, melyekkel a tavaszt ünnepelték volna, gyászt öltöttek a nők és a gyermekek, a vének pedig negyven napon és negyven éjen át böjtöltek. Ekkor történt, hogy a Dájen, Jehuda Anakroi rabbi Párizsba utazott, hogy megegyezzen Hirsch báró embereivel az argentínai zsidó telepek megszervezéséről. Mikor visszatért, összegyűltek a zsidók, az öreg tudós pedig bejelenthette nekik a jó hírt:

– Hirsch báró úr, az Isten megáldja, megígérte, hogy megment minket, Zadock-Kahn rabbi, a társam pedig eligazítja őt szándékaiban.

Majd a Dájen, azzal az ékesszólással, melyet zsinagógai eszmecserék palléroztak, nagyszerű jövőt festett le az üldözött nép számára. Elfogódott hangja úgy remegett, mint amikor a templomban az Ígéret Földjéről beszélt. Az iratok forgatásától göcsörtös, száraz kezével sűrű szakállát tépdeste. Kicsi, élettel teli szemeit prófétai fény lelkesítette.

– Meglátjátok, meglátjátok! Olyan föld az, ahol mindenki dolgos, és ahol a keresztény nem gyűlöl majd minket, mert más ott az égbolt is, lelkükben pedig a könyörület és az igazság lakozik.

Jehuda Anakroi rabbi szavai békével töltötték meg a szomorúak lelkét. A magas ablakokon át beáradó éjszaka meseszerű fénybe vonta a sovány, nyomorult hallgatóság tagjait. Az eksztázisba merülő izraeliták áment dadogtak.

Szombat esténként Jacobo házában gyűltek össze Tulcsin legtiszteletreméltóbb zsidói. Vallási kérdésekről beszélgettek, a Dájen pedig válogatott érvekkel világította meg az emlékezetes vitákban felmerülő nehéz részleteket. Jó ismerője volt a talmudi tudásnak, a törvényeknek, és a Kabbala legrejtettebb titkainak. Így hát mindazon eszmefuttatások, melyeket azon a bensőséges helyen mondott el, olyan prédikációvá váltak, melyek helyet kaphattak volna azokban az ősi héber nyelven írott vastag kötetekben, melyek megtöltötték jeruzsálemi könyvtára fapolcait.

Egy alkalommal Tolmo rabbi Spanyolországot magasztalta. Kiemelte jótékony éghajlatát és sóhajtozva emlékezett meg arról az időről, amikor Izrael népe spanyol földön élt.

– Spanyolország lenne számunkra  a legvágyottabb föld – mondta – ha nem sújtaná a zsinagóga átka.

A Dájen felháborodott mozdulatot tett, és héber nyelven fakadt ki:

– Süllyedjék el és váljon porrá! Én sosem tudtam úgy felidézni a Spanyolország nevet – mondta – hogy ne töltötte volna meg a harag vérrel a szememet, és gyűlölettel a lelkemet! Bárcsak az lenne Isten akarata, hogy igazságos büntetéseinek egyikeként örökkön égő máglyává változtatná, amiért megkínozta testvéreinket és megégettette papjainkat! Spanyolországban történt, hogy a zsidók felhagytak a föld művelésével és állataik tenyésztésével. Ne feledje, kedves rabbim, ami a Zeráimban, a Talmud első könyvében mondatik a vidéki életről: az az egyetlen egészséges és Isten kegyelméhez méltó élet. Ezért, amikor Zadock-Kahn rabbi bejelentette nekem az Argentínába való kivándorlást, örömömben elfeledtem a Jeruzsálembe való visszatérést, és Jehuda Halevi szavai jutottak az eszembe: Cion ott van, ahol a vidámság és a béke uralkodik. Mindannyian Argentínába megyünk és újra a földet fogjuk művelni, újra a nyájainkat fogjuk vigyázni, és a Magasságos áldása lesz rajtunk. Emlékezzetek a jó könyv szavaira: „Csak azoknak a lelke tiszta, és csak azok méltók a Paradicsom örökkévalóságára, akik saját jószágaikból és termésükből élnek.” Ha újra így fogunk élni, akkor korábbi létformánkhoz térünk vissza. Bárcsak azt a földet csókolhatnám öregemberként, és bárcsak ege alatt áldhatnám meg gyermekeim gyermekeit!

Így beszélt Jehuda Anakroi rabbi, azon nagy rabbik utolsó képviselője, akik nagy tudással rendelkeztek a spanyolországi és portugáliai közösségekről. Ahogy szavait itt megismétlem, nevében is megcsókolom a földet, amely békét és vidámságot ad, és miképp a zsidók, akik őt hallgatták, én is áment rebegek.

A himnusz

Az első időkben történt a telepeken. Az Entre Ríos-i zsidók nem ismerték jól a területet, az ország szokásairól alkotott képük pedig szélsőségesen zavaros volt. Csodálták és félték a gauchót, életét a hősiesség és a barbárság ködös legendájával vonták körbe. Veszélyesnek és lobbanékonynak hitték. A véres történetek és az új földművesek által rosszul értelmezett bátorság egyaránt hozzájárultak ahhoz a képhez,, amit az ország lakójáról alkottak. Egy lengyel vagy besszarábiai zsidó számára a gaucho maga volt a romantikus, vad és lovagias bandita, egy igazi Schummer-hős, akinek kalandjait a műhelyből hazatérő odesszai munkáslányok és a telepek földműves-lányai egyaránt olvasták.

Így hát a zsinagógában, amely egyik-másik rajili birtokon működött, fiatalok és idősek mind Argentínával kapcsolatos dolgokról beszélgettek. Még nem csillapodott a szabad élet felett érzett lelkesedés, amelyről a keserű oroszországi napok alatt álmodoztak. Lázas szeretet töltötte el lelküket a még mindig ismeretlen föld iránt. A rajili határban az ekék vidáman szántották a földet, az egyszerű földművesek szívében pedig nem hunyt ki a mindenkit átható remény. Szombat délelőttönként és naplementekor a zsinagógával szemben, nem messze a baromfiudvartól, felidézték a múltbéli szűkölködést, a kivonulás epizódjait, mintha a moszkvai birodalomból való elvándorlás a húsvéti estéken elbeszélt bibliai menekülés lett volna.

Beszélgettek, vitatkoztak. José Haler, aki még Oroszországban teljesítette a katonai szolgálatot, fenntartotta, hogy Argentínának nincs hadserege.

A környékbeli gyermekeket imádságra tanító, hajlott korú, reszketeg és beteg Isaac Herman rabbi hevesen szembehelyezkedett José véleményével.

– Nem tudsz te semmit: pap vagy – mondta neki. – Mégis, hogy gondolod, hogy Argentínának nincs hadserege?

– Bárki megértheti, Isaac rabbi. Itt a tenger az elnök, és nincs szüksége katonákra, hogy megvédje magát.

– És akiket a Domínguez állomáson láttunk?

Az idős ember kérdése úgy megzavarta Josét, hogy nem tudott kielégítő magyarázatot adni annak a Domínguezben látott őrmesternek a jelenlétére, akinek rozsdás hüvelyében nyugvó kardja nagy ijedtségére szolgált a gyerekeknek.

Egy este egy Villaguayból érkező szomszéd közelgő ünnepek hírét hozta. Díszkapukra és zászlókra lett figyelmes a városháza utcájában. Megvitatták a hírt, egy másik szomszéd pedig azt javasolta, nézzenek utána az ünnepség okának.

A telepesek egy szót sem tudtak spanyolul. A legények hamar utánozni kezdték a gauchók szokásait, de az alapvető szükségleteken túl képtelenek voltak megértetni magukat a criollókkal. De mindezek ellenére is sikerült kikérdezniük Crispín Velázquez cimboráját, a paraguayi veterán marhahajcsárt, Don Gabinót. Don Gabino úgy vélekedett, hogy vagy marhák billogozásáról, vagy választásokról lehet szó. Ez kezdetben ésszerűnek is tűnt, de később elvetették a gondolatot. Végül Benito Palas, a telep biztosa világosította fel a zsidókat az előkészületek céljáról. Kifejező és egyszerű módon magyarázta el a rabbinak, hogy mit is jelent május huszonötödike.

A tény aggodalommal töltötte el Rajil lakóit. Az esti összejöveteleken és a mezőgazdasági munkák szüneteiben a szomszédok csak erről a napról beszéltek. Mindenki a maga módján magyarázta az esemény jelentőségét, végül pedig megszületett a gondolat, hogy ünnepeljék meg a centenáriumot.

A kezdeményezés ahhoz az Israel Kelnerhez fűződött, aki megjárta Jeruzsálemet, hogy megszervezze a Rotschild báró által támogatott kivándorlást. A nagy tekintélynek örvendő Kelnert nyilvánosan mind a rajlili, mind a karmeli rabbi nagyra becsülte, ő pedig rendszeresen mondott beszédeket a telepek szerény ünnepélyein. Elutazott Las Moscasba, ahol Don Estanistlao Benítez részletesen tájékoztatta az ügyről.

Döntés született a május huszönötödikei megemlékezésről, az ünnep megszervezésével pedig a polgármestert és a rabbit bízták meg. A criollók szokásait az összes legény közül Jacobo, a rabbi egyik bérese vette át a legjobban. Legszebb viseletét magára öltve, házról házra járva tájékoztatott mindenkit a zsinagógában tartandó gyűlésről. Ott megvitatták az esemény részleteit. Döntöttek róla, hogy a hazafias napon természetesen nem fognak dolgozni, a házak kapui fölé zászlót tűznek ki, és a közös mezőn gyűlnek össze, ahol Israel Kelner rabbi fog lelkesítő beszédet mondani. A megemlékezésre meghívták Bergmann urat, a telepek biztosát és intézőjét is. A nyers modorú és szófukar német egyáltalán nem lelkesedett a májusi eseményért.

Súlyos nehézség merült fel. Senki sem ismerte az argentin zászló színeit, erre a részletre azonban túl későn lettek figyelmesek. Ennek ellenére folytatták az előkészületeket, és a nagy nap elérkezett.

Ahogy a nap felkelt, Rajil már lobogódíszben állt, akár egy hajó. A nagykapuk színekben pompáztak, minden szín, még az argentin színek is jelen voltak, anélkül, hogy a lakosok tudtak volna róla. A nap lágyan ragyogta be a vidéket, fényében fürdőztetve a sárgás bokrokat és a házak fehér falait. A biztos úr elküldte kis rezesbandáját, és a telepen felhangzott a Himnusz zenéje. A muzsika örömmel töltötte el a szíveket, a zavarosan értelmezett nemzeti ünnep pedig vidámságot varázsolt az emberek lelkébe.

Férfiak és nők gyűltek össze a zsinagógában. A jeruzsálemi tunikák fehérjén ragyogott a nap, a rabbi pedig ünnepélyes imádsággal áldotta meg a Köztársaságot.

A Szent Könyvekből való felolvasás után a polgármester beszélt. Ő volt a legkevésbé művelt, de fel tudta kelteni az érdeklődést a hallgatóságban. Barna szakállát tépdeső mozdulatai a zsinagógai prédikátorokat idézték.

– Emlékszem – mondta –, hogy Kisinyov városában a zsidók elleni pogrom után bezárták a zsinagógát, mert nem akartuk megáldani a cárt. Itt senki sem kényszerít minket ilyesmire. Épp ezért megáldjuk a Köztársaságot és az elnököt is.

Senki sem tudta, ki az elnök, de ez a legkevésbé sem számított.

Ezután a lakosság a mezőn gyűlt össze. Az évszak vadvirágai ott ragyogtak a Himnusz akkordjait vég nélkül ismétlő zenészek számára összetákolt pavilonon. A legények feldíszítették lovaikat, a gátépítésen dolgozó napszámosok pedig csendben gyülekeztek, hogy részt vegyenek a nyalánkságokkal és süteményekkel teli ünnepségen. A boros demizson csak a biztos úr érkezésére várt.

Mikor esteledni kezdett, Don Benito Palas is megjelent kísérete és egy kibontott zászló társaságában. Kezdetét vette a megemlékezés. A biztos kiitta a boroskupát, és Israel Kelner rabbi lépett az emelvényre. Érthető szavakkal, a telepesek nevében köszöntötte azt az országot „ahol nincsenek pogromok”, majd elmondta a két madárról szóló példázatot, amelyet a lakosoknak már több alkalommal is lehetőségük volt hallani.

– Volt egyszer egy vasketrecbe zárt rabmadár. Azt hitte, minden madár így él, míg egy nap meg nem látta, hogy egy másik a levegőben szálldos, majd megpihen a házak és a fák tetején. Onnantól kezdve a rabmadár dala szomorú lett. Addig merengett rabságában, míg megszületett benne a gondolat, hogy szétrágja a csőrével a rácsokat.

Jacobo elmagyarázta a tudományos elemzésekben kevéssé járatos Don Benito Palasnak a beszéd értelmét. A biztos úr pedig felelet gyanánt a Himnusz strófáit kezdte szavalni. Az izraeliták nem értették. Mikor azonban a „szabadság” szóhoz ért, régi rabságuk keserűsége és a származásuk miatt elszenvedett évszázados üldöztetés emléke megdobbantotta szívüket, és mindannyian, teljes szívből és teli torokból, mintha csak a zsinagógában lennének, áment kiáltottak rá.

Zsido gauchók – jelenet a regényből készült filmből (1975)

Egy ellopott ló története

„Muno de Guevara úr volt, ki kardom ellopá, ám mondjátok azt, hogy Moisés de Sandoval úr tevé, mert zsidó, aki Isten szolgálata és törvénye ellen él. Hisz nem bűn nem igazat mondani, s a gyóntató atya nagy erénynek s jótéteménynek tartja, ha zsidó kutyákat s nem keresztény nemesurakat vádolunk.”

(Guillermo Raimundo de Moncada, Marmila grófjának, Aitota urának levele Felipe de Montreal lovaghoz)

 

Karmeltől jó néhány kilométerre, északra élt kicsiny birtokán Don Brígido Cruz. Gondosan kikötözött jószágai kényelmesen elfértek a karámban. A régi rend szerint szűk kört formálva vették körül a ferde cölöpkerítést, melynek rücskös bütykein megmaradtak a dühösen kaparászó állatok szőrcsomói.

Történt pedig, hogy ellopták Don Brígido Cruz egyik lovát, egy koszos sörényű, nehézkes járású, girhes gebét. A környéken csak Csámpásnak nevezett criollo sosem nyergelte fel őt, sőt, a cséplés után inkább bérbe adta taposónak a téglaüzembe.  Nos hát, ezt a lovat lopták el.

Egy nap a lovát kereső Csámpás megjelent a telepen is. A henteshez vezető úton Jacobóba ütközött és így szólította meg:

– Mondd csak, barátom, egykomám, nem láttad a paripámat?

Jacobo nem látta, de utánanézett a nyomoknak és megígérte, hogy segítségére lesz a keresésben.

-Mégiscsak szomszédok vagyunk, komámuram!

És úgy is lett, még ugyanaznap délután gondja volt rá, hogy elmenjen Balvanerába; de senki nem nem tudott hírrel szolgálni.

A következő héten Don Brígido ismét megjelent. Nyilvánvaló – mondta –. hogy a lovat a zsidók lopták el. Ezt jelentette ki a rabbinak is.

Abraham rabbi csendben hallgatta a gauchót, akinek hangja sűrű alkoholgőzön át jutott el a füléig. Töprengő természetéhez híven az idős rabbi sokat gondolkodott, majd meggyőző és udvarias hangnemben válaszolt, ellentmondása hevét mozdulataiba fojtva:

-Don Brígido, meg kell keresnie a lovát, a biztos úr pedig majd megbünteti a tolvajt. De biztos Ön abban, hogy Rajil-béli szomszédai lopták el?

A Csámpás Abraham rabbira nézett. A gyeplőt a nyeregpántra helyezte, és lassú mozdulatokkal dohányt sodort magának. Újra rátekintett apró és nyugtalan szemeivel, mire végül így válaszolt:

– Nézze, komám, barátom, mondom, hogy ellopták…

– Kétségtelen – válaszolta a rabbi. – A ló öreg, és biztos, hogy nem szökne el megszokott helyéről, mivel pedig eltűnt, valaki ellopta.

– Pontosan! – kiáltotta Cruz.

A szóváltást Don Estanislao Benítez szerencsés érkezése szakította félbe. Tekintélyes földije láttán a Csámpás türtőztette magát, és röviden elbeszélte az esetet. Benítez megnyutatta, biztosította afelől, hogy jól ismeri a telepeseket, azok pedig megítélése szerint nem lennének képesek effajta cselekedetre. Minden bizonnyal valamelyik haramia hajtotta el, és San Gregoriónál, a szalmabálák környékén lehet, egyszer maga is ott lelte meg két taposó gebéjét, akiket egy bandita tulajdonított el.

A Don Brígido látszólag meggyőzve elköszönt. Miközben a dülöngélő criollo lassan eltávolodott, Don Estanislao a barátjához fordult:

– Nyakas egy alak ez…

Egy reggel Villaguayba idézték a rabbit, ahol a helyi politikai vezető – „a miniszter barátja” – súlyos feljelentésről számolt be neki. Don Brígido vádolta meg azzal, hogy ellopta a híres lovát.

Abraham rabbi nem lepődött meg, és elmerengett. Bárhogy is volt, egyáltalán nem furcsállotta az ügyet. A gaucho – gondolta – nem azonos az orosz paraszttal, ő viszont ugyanaz a zsidó, aki mindig is volt, a helyzet pedig épp ezért változatlan maradt. Nyoma vész egy lónak? A zsidó a tolvaj.  Majd izraelita szkepticizmusával, mint aki hozzászokott, hogy el nem követett bűnökért felel, és mások hibájáért fizet, rájött, hogy e per kezdetével is évszázados hagyomány teljesül. Rámosolygott a vezetőre, és miután beleszívott tubákos szelencéjébe, azt kérdezte:

– Ismeri Ön, főnök uram, azt az íratlan törvénykönyvet, amelyet én úgy neveznék, hogy a jóravaló emberek törvénykönyve?

A vezető goromba és durva hangon válaszolt, méltón ama ember tekintélyéhez, aki egyszerre hivatalnok és a választások idején a miniszter barátja.

– Nem ismerem!

– Értem, főnök uram – válaszolta  a másik rezzenéstelen arccal. – Tegnapelőtt megjelent nálam a gátépítés munkavezetője, és azt mondta, hogy Facundo, az egyik béresem ellopott tőle egy lapátot. Facundónak nincs szüksége lapátra, ráadásul becsületes legény. Tehát elküldtem a taljánt. Önnek is ugyanezt kellett volna tennie Don Brígidóval.

A sebhelyes, himlőhelyes arcú őrmester az elmaradhatatlan matét adagolta. A hivatalnok a kihallgatás jegyzőkönyvét fogalmazta. Mikor a vádlott meghallotta, hogy Cruz szerint mennyit ér a ló, eszébe jutott egy megoldás.

– Don Brígido tizenöt pesót követel…

– Így van, Don Abraham.

– Nézze, főnök úr – folytatta a rabbi. – Én elfoglalt ember vagyok. Ön azt mondja, hogy kedden vissza kell jönnöm, azonban aratás ideje van. Odaadom Önnek a tizenöt pesót, küldje el a pénzt Don Brígidónak, ezzel pedig zárjuk is le az ügyet…

Így zárult le az ügy. Mikor Don Estanislao tudomást szerzett róla, kedélyesen „csibésznek” minősítette a leggyorsabb megoldást választó Abraham rabbit. Attól a naptól kezdve viszont a helyi politikai vezető gyakran mondogatta:

– Tolvajok ezek a zsidók, de legalább azonnal be is ismerik.

Hosszútávú következményeit tán nem látta előre, de Abraham rabbi megérezte egy új korszak eljövetelét, amely az argentin földben is elülteti a zsidók feletti örök ítélkezést. Salamoni bölcsessége fájdalmasan prófétai megérzést rejtett magában. A zsidó a tolvaja minden környéken eltűnt tárgynak, és ő minden elképzelhető bűntény elkövetője is, mert hosszú a szakálla, nem tegezi a bérest, de együtt eszik vele a családi asztalnál, és nem küldi a konyhába a kutyával és a macskával együtt…

Mindezek ellenére szeretném hinni, hogy nem kell mindig így lennie, és a gyermekeim gyermekei a katolikus Te deum után majd zsidó nemzeti hősök dicséretét hallhatják a katedrális szent boltívei alatt, a Köztársaság második centenáriumán…

Reméljetek, telepeink jó zsidói, mert a türelem épp olyan, mint a magasztos szenvedés, Jób sajnálatra méltó népének kincse és ajándéka…           

Boda Benjamin Gábor fordítása

támogatás
Pop up banner

Címkék:2020-05, Dél-Amerika, Dél-amerikai zsidó irodalom, Dél-amerikai zsidóság, gauchók

[popup][/popup]