Zsidó cserkészek

„A fordulat éve” , 1948 az én életembe is fordulatot hozott. Újabb körzetesítés vagy mifene, de a lényeg, hogy mint Dob utcai lakos, a hetedik osztályt már a Wesselényi utca negyvennégyben, az általánosban kezdem.

Mostanáig ez zsidó fiúiskola volt. Ezentúl, mivel megtörtént az egyházi iskolák államosítása, ugyanúgy állami, mint a többi tanintézet. De még nem koedukált. Az első félévben Schmideg tanár úrtól hittant tanulunk, nem tartjuk a zsidó ünnepeket, a zsidó cserkészcsapat tagjaiként részt veszünk a programokon.

Földrajztanárunk a csapatvezető. Billes Ármin tömzsi, ritkuló hajú, szemüveges, tudós kinézetű, idős férfiú. Valóban tudósként emlegetik. Fiatal korában beutazta a fél vagy az egész világot, tanulmányokat, szakkönyveket írt. Fia, Feri a nyolcadikba jár.

A hetedik osztályban harmincan vagyunk. „Ofőnk”, Polgár Gizi elárulja, hogy huszonöt éves. A csinos, fekete, élénk, mozgékony nő angol nyelvet tanít.

Nincs többé Cicero nyelve. Az Eötvös Gimnáziumban nyert  latin tudásom úgy kopott meg, mint a deszki nyaraláson szerzett barnaságom. A hasonlat sántít, mert a napbarnított bőrszínt a jövő nyáron visszakaphatom.

Az angol tananyag is érdekesebb, mint a latin. Arthur király és lovagjai, a hős Beowulf és Grendel, az óriás, vagy Paxton, a nyomdász történetei segítenek, hogy megkedveljük Shakespeare nyelvét.

A legnagyobb ajándékot Strausz Pepi néni személye jelenti. Középkorú, a mi szemünkben idős magyartanárnőnk házi feladatnak mindig valami fogalmazni valót ad. Csekélyke élettapasztalatom és nagyobbacska képzelőerőm nekilendülhet az ilyen címek láttán: „Nehezen vártam az orvost”. „Összevesztem a barátommal”. „Mit építenék Budapesten?” A témák arra ösztökélnek, hogy igyekezzünk minél színesebben kifejezni az érzéseinket.

Ebben az esztendőben tanuljuk a Toldit is. Elbűvölnek a költemény hasonlatai, különösen az „állatosak”. „Mint komor bikáé, olyan a járása”, „Mint a hímszarvas, kit vadász sérte nyíllal”, „Óriás szúnyognak képzelné valaki”… Meg a számomra eleddig ismeretlen szavak: imette, csobolyó, toportyán. A magyar tizenkettes sorok megnyugtató hullámai sodornak a mese újabb s újabb tájaira, a párosrímek mint evezőcsapások visznek előre…

A fantáziálásra serkentő fogalmazás és a Toldi komoly érdeklődést kelt bennem a költészet iránt. Nekigyürkőzöm egy versezetnek. Hőse magam korabeli fiú. Valahogy elköt egy csónakot, és a Dunán leevez a Fekete tengerig. Ott sem pihen meg. Némi kalandok árán eljut Isztambulba.

A keleti nagyváros igézeteinek leírására már nem maradt időm, pedig az egyik fejezetben háremlátogatást is terveztem, fátylukat elhajító hastáncosnőkkel.

A versforma a Toldiéra hajazott, de költői képek alkotására egyelőre nem futotta az erőmből. Máig sajnálom, hogy epikus művem torzóját nem mutattam meg Pepi néninek, és egyáltalán senkinek sem. Anyámnak sem. Majd ha elkészülök vele, gondoltam, akkor aztán közkinccsé teszem. Addig? „Ej, ráérünk arra még!”

Bandi barátom is a Wesselényibe járt, de két évfolyammal lejjebb. Vele csak az Otthonban, és az állatkerti sétákon beszélgettem. A hetedikben új barátra is akadtam: Artúrnak hívták. Jártam is hozzájuk, térképeket böngésztünk, hosszú utazásokról ábrándoztunk. Egyébként ennyi okos, ma úgy mondanám, kreatív gyereket sem korábban, sem később nem találtam ilyen csekély létszámú közösségben.

Az osztály saját újságot is írt, szerkesztett. Valamelyik szülő sokszorosította a hivatalában. Én tagja lettem a szerkesztőbizottságnak, cikket írtam a kirándulásainkról, az Állatkert új jövevényeiről, a pákozdi csatáról.

Gyuri nevű társunk cikke mindnyájunknak megtetszett. Egy fiúról szólt, aki a villamoson ül, és némán tűri, hogy a felnőttek noszogassák, sőt szidalmazzák, amiért nem adja át nekik a helyét. Végül pironkodva feltápászkodik, és akkor látják, hogy béna a lába. A gaz felnőttek persze elszégyellik magukat.

Kétheti lapunkat, mielőtt árulni kezdtük, láttamoznia kellett Gizi néninek, ofőnknek. Nem kifogásolt semmit. A cenzura a mi kis fészkünkben még nem dugta ki a tojásból a fejecskéjét. A nagyobb fészkekben már nemcsak hogy kibújt, hanem tátogott, nyeldesett, tüzet okádott.

Az Úttörőszövetség lapja, a Pajtás ekkor már színes nyomású képesújságként jelent meg. Iskolánkban osztálytársam, Iván és én lettünk a terjesztői. A Rottenbiller és a Dembinszky utca sarkán a terjesztők főnökétől, Kulcsár Pistától kaptunk jótanácsokat. A húsz év körüli fiatalember később Karcsai Kulcsár István néven híres filmesztéta lett.

A tanév végén Ivánt és engem a Pajtás-terjesztésben elért „kimagasló eredményeinkért” dícsérő oklevéllel tüntettek ki. Életem első hivatalos elismerése volt ez, méltán lehettem rá büszke.

Majdnem elfelejtettem megemlíteni, hogy ekkor már kéknyakkendős úttörő voltam. Az történt ugyanis, hogy a tanév elején még cserkészként jegyzett társaságunk szinte észrevétlenül vált úttörőcsapattá. A cserkészet elenyészett. A rossz hangzású számháború helyett számhadijátékot rendeztünk, s persze nem a Sváb-, hanem a Szabadsághegyen. A cserkészmozgalom alapítójának, az angol Baden-Powellnek többé nem említettük a nevét. Kezdett feledésbe merülni az induló, „fiúk, fel a fejjel, a trombita zeng, álljunk csatasorba vidáman”, és egyre gyakrabban zendült fel az új dal: „Ej, haj, száll az ének, zeng az ének, szép az élet…”

A felnőtteket talán megrendítette, hogy az egyházi iskola egyszeriben állami, sőt, „ateista” lett, a cserkész pedig úttörővé változott. Nekünk, gyerekeknek, ez nem okozott gondot.

A labda ugyanúgy pattogott, a sípjelek, az útjelek, a morzeábécé és minden vezényszó ugyanaz maradt.

Tizenharmadik születésnapomon eszembe sem jutott, és mások sem hívták fel rá a figyelmemet, hogy túl kellene esnem a zsidó fiúk beavató ünnepségén, a jiddis kiejtés szerinti barmicvón. Az ortodox családokban megmaradt ez a vallásos ünnep. Nálunk, neológoknál nem.

Részlet a Múlt és Jövő Kiadónál megjelent Ifjúságom, e zöld vadon című önéletrajzi regényből. Könyvbemutató január 17-én, pénteken 17.00 órakor, Írók Boltja, Bp. VI. Andrássy út 45.