Yoram Kaniuk utolsó napja

Írta: Uri Asaf - Rovat: Kultúra-Művészetek

Yoram Kaniuk, a neves szabre izraeli író június 8-án hunyt el, alig valamivel 83. születésnapja után.

Yoram Kaniuk, 1930-2013

Apja, Mose Kaniuk a Tel Aviv Múzeum első kurátora volt. Yoram Kaniuk belekóstolt a festészetbe, de írásaival tűnt ki. Az életmű hatalmas: 17 regény, emlékiratok, elbeszélések, két esszékötet és ifjúsági irodalom. Kaniuk, akinek prózai művei közel állnak a szatírához, még nem tisztázta helyét a nehezen befogadó izraeli irodalmi hagyományon belül. Életművében fontos helyet tölt be az intézményes vallás elleni küzdelem. Kaniuk két évvel ezelőtt kérelmet nyújtott be az izraeli belügyminisztériumhoz, hogy személyi adataiban a „vallás” megjelöléshez azt írják: „vallástalan”. Erről úgy döntött a bíróság, hogy Kaniuk-ot zsidónak tekinti, de nem a „vallás”, hanem „nemzetiség” szerint. Erre az új megjelölésre azóta több száz izraeli tart igényt, a Kaniuk neve által sugallt szóhasználat szerint, „kanjukolni” akar. Yoram Kaniuk, élete végső perceiben, mielőtt a betegség végképp térdre kényszeríti, blogban tudósít a halál küszöbéről, magáról és a cionista álomról, és arról, hogy mindkettő hajótörést szenved.

 

Yoram Kaniuk június 8-án kelt, utolsó blogbejegyzése. (Zárójelben a fordító megjegyzései)

„Két hét könyörtelen sötétségre ébredtem. Az Ichilov (kórház), az otthon, a homály és négy végső nap. Eleget éltem. Minden összeomlott, a felhőkbe kerültem, ahol a számítógépen lévő adataim várnak. Már láttam a tévében: azok a szavak várnak rám a másik oldalon. Ezt művelem már két hónapja, próbálom elképzelni, vajon hová építkeznek ezek a szavak, hogy utánam is lábra álljanak.

Minden akkor kezdődött, mikor a nokiám a WC kagylóba pottyant. Minden letörlődött, a telefonszámok. Az emberiség eljutott a Marsra, de a mobiltelefon és a WC kagyló még rosszban vannak. Hiába kerestem ismerőst a képernyőn. Orli, a bejárónő hozott egy pótkészüléket, ami semmit se ér, talán 1790-es model. Kiírja a számot, melyről hívás érkezik, név nélkül. A másik oldalon vannak ismerőseim, szám nélkül. Nincs többé világ.

Négy nap szenvedés. Magas láz. Két daganatos betegség és övsömör után tudom, mi a betegség, mi a fájdalom, de olyat, mint ez a négy nap, nem tapasztaltam. Negyven vírus, évi tanácskozásuk során, három napra összejöttek a Tel Aviv-i Hiltonban, és elcsodálkoztak a rákon, majd nemi kapcsolatba kerültek a sáráv-val (sivatagi száraz meleg), a lázzal, a hidegleléssel, a hányással, a fájdalommal és az undorral, és akkor jött az utolsó éjszaka. Ablakba telepedett a sötétség, majd ismét az ágyba. Nyirkos ez, jöjjön már, az anyja picsája (arab nyelven), csak jöjjön!

Minden hiábavaló. A 83. születésnapom, zavarodottan, tiszta fejjel. Az utolsó szépségből hazatérve szeretetteimmel, a számítógéphez bicegek, hogy megnézzem, vajon a végrendeletem a helyén van-e, és ott van. Haim Cohen-ra, a bíróra gondolok, aki betegsége végén azt mondta a feleségének, nem csinálom ezt tovább, lesz, ami lesz, ugyanekkor még kormánytanácsos volt. Az éjszaka folytatódik, és gyötör. Öt órakor felébredtem, látni akartam valamit, ami nem fáj. Bekapcsoltam a tévét, ahol azt mondták, hogy Jonit (izraeli tévésztár) állapotos, majd Erez Tal (izraeli tévésztár) üvölt, futkározik és röhög, mert azzal beszél, aki a kultúra várományos hőse az évadban. Majd Jonit tiszta szépségére gondoltam, mutatták, hogyan esett teherbe. Stephen Fry, a híres angol színész. Arról kérdezik, „mikor tudta meg, hogy meleg?” Azt válaszolja, „abban a pillanatban, hogy anyám méhéből kibújtam, hátranéztem és azt mondtam, oda nem térek vissza.” Ekkor jött Orly, és jött Miranda, és jött Sarah, és vérvételre vittek. Nem bírok mozdulni. Tolókocsival visznek. A hematológia három gráciája kézbe vesz, az egyik szemem csukva. Mellettem valaki, valamilyen kultúrház felelőse, azt kéri, hogy maradjanak csendben. „Az uszoda nyitva van, a bridzs asztal készen áll, minden szobában szól a zene, csak vigyázzanak, ne a virágokra.” Majd jön az egyik ápoló, és őt is bekapcsolják a gépre.

A korábbi alkalmakkal szemben, ez most végleges. Előkészítenek a kezelésre. Van valami, amit úgy neveznek, hogy trombocita. Szűrt vérből nyerik, és általa a betegnél ellenállóbb vérsejteket nyernek, a fehér vérsejteket munkára ösztönzik. Csontvelő nélkül, és trombociták nélkül nincs élet, és élet nélkül csak annak az ellentéte van. Kaptam. Néhány óra eltelt és visszatértem. Több órát aludtam. Néhány órára élni kezdtem. Egy trombocita a lábamon mászott. Aludtam, és most írok. Mikor írok, élek.  Mi az, hogy írni?

A művészetek közül az írás mindenkié, és az utolsó, amelyet az ember megismer. Előbb rajzoltak. Előbb énekeltek. Előbb táncoltak. Az ének, a zene, a rajz technikája igényes, az íráshoz nem kell tudás, se képesség. Mindenki azt tesz vele, amit akar. Írásban nem létezik hamisítás, hiszen a betűk mindig ugyanazok. Az ember a nagy részét elolvassa annak, amit ír, legyen az könyv, vagy feljegyzés. Ha az írás, a saját én szövegbe ágyazott „olvasata”, hogy lehetne hamisítható az, amit magadról alkotsz?

Mondják, „szerettem”. Lerajzolod azt a nőt, akit szeretsz. A „szeret”, mindkét esetben ugyanaz a szó. Szeret. Szereti a kávét. Szereti a sajtot. Szereti a bort. Hogyan lesz egy szóból, kiemelt, egyetlen (valakire) vonatkozó szó? Ájá, a lányom, egyszer azt mondta, hogy az írás törvényesíti az abszurdumot. Ben Gurion, Izrael egyetlen (igaz) vezetője. Neki sikerült törvényesíteni az izraeli nép létében rejlő abszurditást, a hagyományos létet, együtt a modern léttel. Államot alapított a zsidóknak, ezen felül merész ajánlatot tett a németeknek, olyan ajánlatot, melyet nem utasíthattak vissza. Sokat „markolt”, de enélkül nem lenne Izrael. Izrael a Soá túsza. Írtam egy könyvet, „A feltámadt Ádám” (Ádám ben kelev) címmel, Soá túlélőkről, akik menhelyet alapítanak a sivatagban őrültek számára, és várják az istent, aki odalett a füstben. Idehoztuk népünk lépéseinek hangját, idehoztuk a zsidók halk moraját. És póruljártunk. Mert vallásból teremtettük az államot, és nem a népből, mely majdnem odalett. Útközben nem álltunk meg a civilizáció folyosóján, mert belénk szorult a vallás, mint a pióca, amely csak így maradhat életben, és lám (a vallás) visszatért, újra itt van. Nem váltunk néppé, hanem a legnagyobb ellenségévé annak, amit a cionizmus elérni áhított. Mert így szól az örök szó: Hiszen ha jól cselekszel, emelt fővel járhatsz, ha pedig nem jól cselekszel, a bűn az ajtó előtt leselkedik, és reád van vágyódása, de te uralkodjál rajta. ”

 

 

 

támogatás
[popup][/popup]