Viva Arte Viva!

57. Velencei képzőművészeti biennálé (május 13 – november 26.)

A Velencei Képzőművészeti Biennálé a világ legnagyobb művészeti szcénája, 86 ország művészeinek részvétele, a nemzeti pavilonok kínálata, valamint a Központi Pavilon és az Arsenal főkurátori válogatásai páratlan rálátást kínálnak a jelenkor vizuális művészetének aktuális tendenciáira. A koncepció a Pompidou Központ egyik vezető művészettörténészéé. Christine Macel, a Viva Arte Viva – elsőre talán banálisnak tűnő – jelmondattal a „művészek kortárs konfliktusokban vállalt  szerepére, a humanizmus melletti, művészettel való kiállásra” hívja fel a világ figyelmét.

VELENCE 2017, NEMZETKÖZI PANORÁMA

A Központi Pavilonban a 70-es évek közép-európai koncept- és performerművészetének megidézése meglepetés. Most megjelennek olyan legendák is, mint a szerb Mladen Stilinovič, a magyar Hajas Tibor vagy az osztrák Franz West.

A ma is alkotók közül kiemelem a német-amerikai Kiki Smith-t, a 2000-es Építészeti Biennálé magyar pavilonjában kiállító Marko Pogačnikot (OHO Group), akinek most az Arsenaléban újra rácsodálkozhatunk Gaia-szemléletű, Venice Discovering / a Hidden Pathway c. kötetére és a szerző bravúros, jelszerű egyvonalas rajzaira. Elégtétel ez, miután az első kiadást a 70-es években az olasz turisztikai hatóság bezúzatta. A könyv a mikró-energiákat, mint a művészet és tudomány köztesvilágát villantja fel. A munkát, pl. Stanley Kubrick Űrodüsszeia című filmjéhez referenciaként használta. A főkurátor ugyancsak a művészet és a tudomány határterületéről meghívta Csörgő Attila Mágikus mechanizmus c. sorozatát is. Az 1991-ben, 2011-ben feldolgozott Möbius-művek 2017-es Clock-work projektje az Idő és Végtelenség Pavilon szenzációja. Hajas és Csörgő főkurátori jelenléte több évtizedes magyar hiátus feloldása.

A Giardini Orosz Pavilonjában Grisha Brjuskin Theatrum Orbis c. panoptikonjában bolyong a néző. Animáció láttatja az agresszió, a terror, a lázadó tömegek fenyegető viselkedésének keletkezését. És a politikai alkímia műhelyébe is bepillanthatunk, ahol a kellékek a téma szarkasztikus plasztikáiként jelennek meg. A Német Pavilonban Anne Imhof ketrecekkel kitágítja, részben egy járható üvegpadlóval lecsökkenti a hasznos kubatúrát. A néző e téri módosítással fizikailag mentesül a performanszokban főszereplő vérebek támadásától, de pszichésen természetesen nem. Történelmi narratívák egész lexikonja áll össze a mű láttán.

Lengyelország Pavilonja áttételesebben sokkoló. A Maly Przeglad (Kis Szemle), a mártír Janusz Korczak orvos/reformpedagógus, zsidó gyerekeknek szánt ifjúsági lapjának 1939-es őszi, utolsó számait látjuk. Az ezekből Sharon Lockhart által komponált performansz/film – idealizmusa és a holokauszt valósága felkavaró ütközés. Az Uruguay Pavilon is történelmi visszatekintésből építkező installáció. Mario Sagradini egy faszerkezetű rituális vágóhíd, A Funnel Törvénye ember és állat viszonyának kiterjesztése, vesztőhelyként való értelmezése. Izrael a cionizmus álmát, az ősi föld agrár-csodáját a Weinstein és a mikroorganizmusok által „szépként” formált bio-installációban az Izrael-sztori allegóriájaként láttatja.

Egyiptom Pavilonja mozi: Moataz Nasr A hegy c. filmjének meseszép tájában egy tanítónő a falu babonáival száll szembe poétikus képekkel – az antik tragédiák hangvételében. A finnek Aalto-pavilonjában Erkka Nissinen és Nathaniel Melhers animotronikus (animáció és robotika elegye) mobil plasztikái a függetlenség-ünnep inkább önironikusra sikeredett/vállalt vicce.

Az Arsenálban található Olasz Pavilon Mágikus Világ c. kiállítása élő műhely: az alkotók bemutatják az üvegszálas poliészter szobor-kópiák születését, festett/roncsolásos kialakítását.

E technológiára (is) alapoz a városban (Dogana és Grassi palota) Tresures from the WRECK címmel kettős megakiállítást prezentáló Damien Hirst bornírt látomása. A képzőművészeten túl, a muzeológia, a régészet, a restaurálás és a hamisítás együttes pamfletje egyszerre felháborító és lenyűgöző szemfényvesztés – több ezer műtárggyal. Valódi kincsek találhatók a Dózsepalota Hieronymus Bosch és Velence c. tárlatán, és a Palazzo Fortuny Intuitio c., kultúrantropológiát és képzőművészetet összefogó asszamblázsán. A Museo Correrben Shirin Neshat, a Giudeccán David Lachapelle fotói láthatók. A San Giorgio szigeten Michelangelo Pistoletto tükör-világa, Ettore Sottsas designer üveg-designja és Paul McCarthy 4D head-setes animációi láthatóak. Idén a város kínálata több mint gazdag.

 

MAGYAR PAVILON, Várnai Gyula: Békét a világnak,

A magyar tárlat címéül választott – májuselsejés – szlogen a nagyvilághoz szól. Várnai Gyula – pályázattal elnyert – tárlatának kiindulása városának, Dunaújvárosnak egykor legmagasabb házán, ’58-tól a 90-es évek elejéig neonreklámként világító, hidegháborúban született békeutópia-mondata, a középkorúak által ismert szimbólummal: a csőrében zöld olajággal érkező fehér galambbal. A Várnai-kommentár szerint a neoncsövek gyakran sötéten meredtek az égre, sűrűn javítgatták…

A béke-szlogen most PEACE ON EARTH! formában, plasztikai alkotásként fénylik a magyar pavilon közepén, úgy, hogy az a Giardini egyik főutcájáról is jól látsszon. A biennálé látogatója – legalább hírfogyasztóként – szembesül a világot ma sújtó rettenetes történések, háborúk, a menekülő milliók által átélt szenvedések, megrázkódtatások képeivel. Talán tudja azt is, hogy a Königsbergből soha ki nem mozdult látnok-filozófus, Immanuel Kant (1724-1804) Örökbékéje felvilágosodott „fejlődésünk” ellenére a globalizáció embere számára is csak egy be nem teljesülő szép utópia.

Az első kistérben Petrányi Zsolt kurátor nem Kanttal vezeti be a Váradi-kiállítást, hanem Stanislaw Lem (1921-2006) lengyel sci-fi író – a nagy filozófusnál hűvösebben, józanabbul fogalmazott – jövővíziójával. Az utópiakutatás lehetőségeit is elemző, 40 évvel ezelőtti okos tévéinterjúval. A baloldali térben Szivárvány címen, talált tárgyak reliefje fogad. A 60-as, 70-es években készült politikai-, mozgalmi- és sportjelvényekből összeálló kitűző-kép a mitológiák üstökösét rajzolja fel. Erős irónia érződik, hiszen a béketábor a hidegháborúban fegyverként fungáló békeillúzió üres jelszavával elhallgatta a konfliktusok miértjeit.

Majd az E-Wars nyomatokon az ismeretterjesztés/információszerzés a téma: az egyik sorozat olyan algoritmust idéz, amelynek segítségével a már sikerrel felderített célpontot talál telibe a rakéta: szétrobbanó ház – benne emberek – lángja-füstje. Előtérben a képlet.

Várnai derűsebb emlékre utal a Mindent tudni akarok 1958-ban induló szovjet filmsorozat nyomán: a főcímben egy kis pionír feltöri a tudás – tudjuk, veszélyes – Krakatau-dióját. A Váradi-mű az animáció újrarajzolt – mai képregény stílusát idéző – story-board változata.

Középen Láthatatlan városok videói. Alig mozduló építészeti látványterv-animáción az élhető modern város, immár több lassan egy évszázada ígért futurisztikus retróját látjuk – Várnai zenéjével. Majd egy videóműben a 60-as évek lakótelepeivel beépített űrváros gravitációs funkcióban pörgő óriáskereke: urbanisztikai karikatúra. A jobboldali nagytérben áll Dunaújváros néhai vidámparkjának óriáskereke, egy-tizenketted résznyi fekete acélplasztika. Az 1:1 léptékű – óra számlapra is emlékeztető – mű 5 percnyi időszelet. Gondolájáról Noé bárkájára asszociálhat a néző – most, talán 4 perccel 12 előtt. Kant – ha ma élne – kimondaná: a békeintervallumok a permanens háború technikai szünetei. Várnai elgondolkodtató értelmezéseket kínáló, letisztult kortárs asszamblázs-választ ad a főkurátori hívómondatokra.