Visz a víz – egy izraeli-palesztin szerelem és következményei

Írta: Dorit Rabinyan - Rovat: Irodalom, Kultúra-Művészetek

A Rámallahból New Yorkba érkezett palesztin fiú kitartóan ostromolja a művészet csúcsait, amikor életébe berobban a mindent megváltoztató szerelem. Liat, a tel-avivi zsidó lány a kerítés túloldaláról jött. Míg otthon 60 km és a közel-keleti politika választaná el őket egymástól, addig New Yorkban határok nélkül lehet a szerelmük határtalan….

Dorit Rabinyan (Fotó: Sharon Deri)

A tenger – a bársonyos és tajtékzó, azúr és háborgó mélyszürke – visszaköszönő téma Hilmi festményein. Dorit Rabinyan is kékkel festi regényének lapjait, halljuk a víz csobogását, felfekszünk simogató hullámaira, de a következő oldalon elrettent dühödt csapdosása.

A Rámallahból New Yorkba érkezett palesztin fiú kitartóan ostromolja a művészet csúcsait, amikor életébe berobban a mindent megváltoztató szerelem. Liat, a tel-avivi zsidó lány a kerítés túloldaláról jött. Míg otthon 60 km és a közel-keleti politika választaná el őket egymástól, addig New Yorkban határok nélkül lehet a szerelmük határtalan. A két fiatal a szerelem mellett a békét is ízlelgeti. Vajon lesz-e, lehet-e megnyugvás a számukra kimért, ugyan csak zsebkendőnyi, de mégis végtelenül megosztott földön?

A fiú Hebronban nőtt fel, de menekülttáborban is élt a családjával. Apja ateista, anyja azonban eljutott a vallási bigottságig a körülötte zajló események hatására. Szülei mint tehetséges művészpalántát küldték a nyitott városba egy jobb élet reményében. A lány ösztöndíjjal szívja magába Amerika szabad levegőjét, ahol mi sem természetesebb egy palesztin–izraeli szerelemnél, ő azonban saját magának is szégyelli bevallani, hát még a szüleinek és a barátainak. Liat minden perce vívódás és szenvedés, rémület és értetlenség. Ajtaján két ballonkabátos FBI-ügynök csenget. Kedvenc kávézójában nyomták fel arab terroristaként azonosítva…

Dorit Rabinyan (1972) – izraeli író, költő és tévéfilmforgatókönyv-író, Ámosz Oz felfedezettje.

Botrány volt pár éve, amikor regényét az izraeli oktatási minisztérium nem engedte a diákoknak ajánlott olvasmányok listájára. Az izraeli-palesztin szerelmi kapcsolat témája kiverte a biztosítékot. A könyv bestseller lett, s most magyarul is megjelent az Európa Könyvkiadónál, ebből olvashatnak alább részletet.

*

„– Elnézést… – egy fiatalember állt az asztalom mellett. Mintha a semmiből bukkant volna elő. – Liat? Liathoz van szerencsém, ugye?

Csodálkozva bólintottam. Vártam, mi fog történni, s egy bizarr gondolat cikázott át az agyamon: a göndör pasas szintén az FBI embere, egy civil ruhás ügynök, aki azzal a céllal érkezett, hogy szemfüles módon lépre csaljon. Kihúztam magam, zavaromban megigazgattam a hajam, majd félszegen bólintottam és felálltam.

Felragyogott az arca, mintha megkönnyebbült volna.

– Andrew barátja vagyok. Megkért, hogy jöjjek el helyette, és adjam át az üzenetét. Nagyon sajnálja, de ma nem tud találkozni veled.

Hogyan írjam le a külsejét? Hol kezdjem? Hogy foglaljam össze az első néhány percben szerzett benyomásokat ennyi idő távlatából? Hogy lehet az első pillanatok sietősen odavetett halvány ceruzaskiccéből egyszeriben mély, elevennek ható, színekkel tarkított portré? Hogy lehet mindössze néhány vonallal megrajzolni egy képet a maga mélységében, teljességében? Lehetséges-e egyáltalán, hogy az ember teljes alapossággal, kristálytiszta lényeglátással ábrázoljon bármit is, amikor a veszteség érzete könyörtelenül rátelepszik az emlékezetre, s rajta hagyja piszkos ujjnyomát?

– Jól van Andrew?

– Persze, minden rendben. Volt valami félreértés a feleségével, aztán kiderült, hogy végül neki kell a gyerekért mennie.

A hangja érdes volt, érzéki és telt. Könnyedén, magabiztosan beszélt angolul, de dallamos hanglejtésén egyértelműen érződött az arab akcentus.

– Hilmi vagyok – a zöngésen ejtett h mélyen, idegenül visszhangzott a kávézó falai közt. Határozott, nyugodt kézfogása volt, s nem sietett elengedni a kezem. – Hilmi Nasser.

– Szóval te vagy Hilmi! – Világos, már minden világos. – Te vagy Andrew arabtanára…

Érintése zavarba ejtett. Nem engedte el a kezem. Noha a tenyere hideg és érdes volt, kellemesen meleg ujjai határozottan szorítottak. Megpróbáltam felidézni magamban, hogy Andrew mit mesélt róla. – Nagyon klassz srác, igazán tehetséges, mindenképp találkoznotok kell – mondta. Úgy emlékeztem, Hilmi színész vagy színiiskolai növendék.

– Épp végeztünk – mondta és a sugárút felé intett –, amikor a felesége telefonált.

Tekintetemmel követtem a kezét. Ráérősen nyújtotta ki a karját, és egy ideig a levegőben tartotta. Képtelen voltam levenni a szemem róla. – Tényleg, mondta is, hogy ma lesz órátok.

Nehéz szakítás volt. Az űr, amit Sandra maga után hagyott, a hétvégéken volt a legelviselhetetlenebb Andrew számára. Nosztalgiával gondolt azokra az időkre, amikor Jaffában bérelt szobát és a Reutersnek dolgozott; fényképezőgépével a zöld vonal egyik oldaláról a másikra ingázott, itt héberül, ott arabul beszélt.

Igyekeztem másra terelni a szót. Borostás arcán kis grüberlikkel Hilmi egyre szélesebben mosolygott: – Rendes pasas ez az Andrew. Jó fej – elővillant rózsaszín ínye, s feltűnt, hogy az egyik foga kicsit sárgás.

– Akkor te… – zavaromban tétováztam –, Rámalláhba valósi vagy, ugye?

Alig észrevehetően bólintott. – Hebronban éltem, aztán Rámalláhban.

– Akkor voltaképpen szomszédok vagyunk. Én Tel-Aviv-ból jöttem.

Egy kicsit megremeghetett a hangom, és azt hiszem, el is halkult. Hilmi odahajolt hozzám az asztal fölött, és úgy suttogott, mintha valami nagy titkot akarna megosztani velem:

– Tudom.

Hol is kezdjem? Hogy lehet egyetlen arcot kiragadni a sokaságból? Hány vonallal lehet megrajzolni, hány sablonos jelzővel lehet jellemezni? Hogy írhatnám le, milyennek is láttam az arcát az első találkozásunk alkalmával, amikor még csupa rejtély volt számomra? Hogyan válasszam ki a megszámlálhatatlanul sok barna szempár közül azt, amely a leghívebben tükrözi Hilmi barátságos, nyílt és bölcs, ugyanakkor élénk, s talán kissé félszeg, merengő tekintetét? Hogyan ábrázolhatnám az ajkát, a szemöldökét, az álla vonalát úgy, hogy amikor majd friss szemmel, tárgyilagosan pillantok a kávéházi szalvétára skiccelt portréra, ugyanazt az arcot lássam benne, amit a pincérnő vagy a szomszédos asztalnál ülők?

– Mit hozhatok? – kérdezte a pincérnő.

Hilmi még állt. A székre pillantott: – Megengeded?

Sűrű, hosszú hajzuhatag, szeszélyesen bodorodó, szénfekete hullámok. Fahéjszín szempár, olyan sűrű és hosszú pillákkal keretezve, hogy megfordult a fejemben, talán szemceruzát használ. Körülbelül 168 centi magas volt. Barna kordbársony nadrágot, szürke pulóvert és egy megfakult antilopdzsekit viselt. Még mielőtt kezet fogtunk volna, feltűnt, milyen szép keze van; erős és finom vonalú. Vizet és kávét rendelt. A vizet egy hajtásra megitta. Lopott pillantásokat vetettem az ujjain bodorodó szőrpihékre. Felhúzta a pulóvere ujját. Alkarját és a lüktető erekkel átszőtt csuklóját is sötét szőrzet borította.

A pincérnő hozott még egy pohár vizet. Hilmi megköszönte, majd kis mosollyal felém emelte a poharát: – Egészségedre!

Karakteres, hajlott ívű orr. Széles cimpái mohón rebbentek, amikor ivott, s ádámcsutkája fel-le ugrált minden kortynál. A bőre világosabb volt, mint az enyém, halvány olívaszín. Az arca borostás. A szomjúság fehér, ragacsos nyálgömböcskéi még látszottak a szája szegletében, amikor nagyot sóhajtva letette üres poharát az asztalra.

– Hű – mondta, s megtörölte a száját. Ajkai már élénkvörös színben játszottak. – Azt hittem, szomjan halok.

Kiderült, hogy nem színész, hanem festőművész. Két évvel volt fiatalabb nálam. Huszonhét éves volt akkor. Elmondta, hogy a bagdadi egyetemen szerzett művészeti alapdiplomát, s azután, 1999-ben, művészvízummal érkezett New Yorkba. Amikor találkoztunk, már négy éve élt a városban. Brooklynban, a Bay Ridge sugárúton lakott, egy Jenny nevű építészhallgatóval. Jenny egyik szülője libanoni, és a lakás, amelyhez egy kis műterem is tartozott, az anyjáé volt.

– Jenny augusztus óta Párizsban van, a vőlegényénél – mondta és beharapta az ajkát. Később kiderült számomra, hogy ezzel a gesztussal arra utal, részéről befejezettnek tekinti a témát, mondandója végére ért. – Még nincs új bérlő a szobájára. Fogalmam sincs, mit mondott, ami eszembe juttatta az FBI-ügynököket.

– El se hiszed, mi történt, mielőtt elindultam otthonról – elhúztam a szám, csücsörítettem és megnyaltam az ajkam. Rájöttem, hogy Hilmi mimikáját utánzom. Elkezdtem feleleveníteni a történteket a cowboyról és társáról, akik váratlanul felbukkantak a lakásban, miközben takarítottam. Elöntött a bosszúság, és továbbra is képtelen voltam elhinni, hogy a két órával azelőtti események valóban megtörténtek. Miközben meséltem Hilminek, egyszeriben nevetségesen hangzott az egész, mint valami ócska vicc.

– Még nem fordult veled elő ilyesmi?

– Micsoda, hogy követnek?

– Úgy értem, nem volt-e még olyan, hogy arabnak néztek? – Elmosolyodott. – Mert egy kicsit tényleg úgy nézel ki…

Kedves mosolya volt. – Miért? Tényleg úgy nézek ki, mint valami veszedelmes közel-keleti némber?

– Pontosan.

– Amikor a Távol-Keleten jártam, általában indiainak vagy pakisztáninak néztek.

– Velem is így szokott lenni!

– Itt pedig azt hiszik, hogy görög vagyok, vagy mexikói.

– Ne tudd meg, mi mindennek néztek már! Voltam brazil, kubai, spanyol, sőt az is előfordult, hogy izraeli! A metrón egy pasas héberül kérdezett tőlem valamit. Mondom neki, sajnálom, uram… – egy pillanatra elkalandozott a figyelme, aztán folytatta: – nem beszélek hébe… –, majd kapkodva kotorászni kezdett a kabátzsebében. – Egy pillanat… – bal kezével a zsebében matatott, csak úgy csörgött benne az apró.

– Valamit meg kell néznem…

Lehajolt viharvert, narancssárga hátizsákjáért, és nagy elánnal elkezdett kipakolni belőle: egy hosszú gyapjúsál, fél pár barna kesztyű, egy vaskos vázlatfüzet, gyűrött gyógyszertári zacskó és cigisdoboz, Lucky Strike, egy cipzáras farmer tolltartó, metrótérkép és végül a barna kesztyű párja.

Egy ezüstösen csillogó CD-lemez gurult át az asztalon, de még idejében elkaptam.

– Mit keresel?

– Semmi komoly – dörmögte –, csak a pénzemet… Hová tehettem?

Ahogy átpörgette a vázlatfüzet lapjait, egy ceruzaskicc-sorozat pergett végig a szemem előtt: bodorodó szempillák, fodrozódó hullámok és hajtincsek, tengeri kagylók. Mindent átszőtt a fel-le tekergő, kanyargós arab kézírás, melyet helyenként áthúzott szavak szakítanak meg. Könyékig beletúrt a hátizsákba, kotorászott benne egy ideig, aztán kihúzta a kezét, és a pulóvere alatt, az ingzsebében matatott. Diadalmasan pillantott fel, kezében a pénzzel: egy húszast, egy ötvenest és egy szürke százast húzott elő.

Meg akartam kérni, hogy mutassa meg a rajzait, de máris összeszedte az asztalról a metrójegyeket, a papírfecniket, és azt mondta, mennie kell. A toronyóra mutatói 17.05-ön álltak. Muszáj sietnie, hogy időben odaérjen a művészellátóba, mert festéket kell vennie. Letette a húszast az asztalra, és jelzett a pincérnőnek, hogy fizetne. – Hatkor zárnak, és kifogytam a kékből.

– Csak a kékből?

Azt felelte, mindig a kék és a zöld fogy el leghamarabb, mert a víz az egyik fő témája. – Megmutatom, ha eljössz a műtermembe – tette hozzá. A közeledő pincérnőről rám pillantott. – Tenger és ég.

– Persze, egyszer szívesen megnézem – homlokráncolva elfordultam és úgy tettem, mintha törném valamin a fejem, mintha hirtelen elvonta volna valami a figyelmem. – Majd átugrunk Andrew-val valamikor.

Hilmi csak ült és nézett. Akkor sem mozdult, amikor felálltam, hogy felvegyem a kabátom.

– Majd valamikor? Miért ne jöhetnél el most?

Varga Krisztina fordítása