Vészkorszak, utóhatás, emlékezet – Zsidóság a magyar irodalomban

Osztovits Ágnessel, Szegő Jánossal és Vári Györggyel beszélget Várnai Pál

 

– Létezhet-e a magyar irodalmon belül zsidó irodalom?

O. Á.: A magyar irodalmat egységesnek tekintem, sőt, néha kifejezetten irritál, amikor azt hallom, hogy magyar-zsidó irodalom. Zsidó témák viszont valóban szép számmal vannak a magyar irodalomban és erről érdemes beszélgetni. Bizonyos tekintetben, önmagunknak ártunk, ha önálló zsidó irodalomról beszélünk. Az a jó „zsidó irodalom”, ami a magyar irodalom integráns része.

– Egyetértek. Aki magyarul ír, az magyar író. Isaac Bashevis Singert vagy Salom Alechemet viszont nevezhetjük zsidó íróknak, hiszen ők jiddisül írtak.

Sz. J.: A gettósítás szó lehet, hogy nagyon erős lesz, de azt gondolom, hogy mind a többségi, mind a kisebbségi oldalról lehet gettósítani az irodalmat. Én is egyetemes magyar irodalomban gondolkodom, azzal a megkülönböztetéssel, hogy azon belül, természetesen van olyan zsidó témájú irodalom, amelyben inkább a különbségre hívja fel a figyelmet, és van olyan is, amelyik inkább integrált. Ezek persze képlékeny fogalmak. Hogyan lehetne például összevetni Kiss József zsidóságát Kozma Györgyével? Lehetetlen és abszurd feladat lenne.

V. Gy.: Vagy Pap Károlyt meg Nádas Pétert? Magyarország, Trianonig feltétlenül multikulturális, de legalább is multi-etnikus ország volt. Ady Endre Nagyváradról Párizsra figyelt és nem Bécsre. Ugyanakkor nagyon erős volt a nemzeti törekvés az irodalomban is, és máig nagyon keveset tudunk arról, hogy mi zajlott le a Monarchia népeinek irodalmában. Annyiban az eddigiektől eltérő véleményt fogalmaznék meg, hogy egy nagy közösségen belül lehetnek részközösségek is, melyeknek a nagy közösséggel is vannak összeköttetéseik és belső kapcsaik. Szerintem van magyar zsidó irodalom, még akkor is, ha nehéz lenne elmondani a történetét. Igaz, történeti íve nincs.

Sz. J.: A történeti ív traumáknak és töréseknek a története.

V. Gy.: Hogy van-e zsidó irodalom, az szerintem kizárólag értelmezés kérdése.

– Decemberben jelent meg az Élet és Irodalomban Szántó T. Gábor írása, a Kettős kisebbségben. Szerinte az európai zsidó irodalom is Amerikában „születik”, az ott szerkesztett európai antológiák révén, mert Amerikában természetes a kettős identitás, Európában pedig elvárás, hogy a kisebbség lojális legyen a többségi nemzethez. Jellemzőnek tartom, hogy Kati Marton könyvét, amelynek eredeti címe: Nine Jews who fled Hitler and changed the world, magyarra úgy fordították, hogy Kilenc magyar, aki világgá ment és megváltoztatta a világot. Ez vajon nem tabusítás?

O. Á.: Itt filozófiáról vagy üzleti szempontokról beszélhetünk. Gábor sok kijelentésével egyetértek. Azokról az érzékenységekről kellene beszélni, amelyek az amerikai multikulturális társadalmat a magyartól megkülönböztetik. Ott természetes, hogy különböző közösségek élnek. Amerikában zsidónak lenni éppoly természetes, mint kínainak, arabnak, orosznak, stb. A hagyománytisztelő zsidó kisember vagy a frusztrált zsidó értelmiségi léte természetes téma, az együttérzés vagy az önirónia természetes hang, szemlélet. Nincs elfojtás, nincs kritikai tétovaság, felesleges tapintat. És persze nincsenek rettenetes történelmi tapasztalatok sem. Irigylem őket. Fontos lenne azt is megjegyezni, hogy ott a zsidó közösségek nem elsősorban a túlélőkből verbuválódtak. Ne várjuk hát, hogy egyforma legyen a befogadás. Itt egy csomó trauma meggátolta, hogy ezt a problémát feldolgozzuk, és azzal kellene kezdeni, hogy miért késlekedett ez a feldolgozás. Pedig volt rá harminc-negyven évünk és nem beszéltünk erről a kérdésről. Most jön el ennek az ideje.

– Ágnes felvetette a holokauszt szőnyeg alá seprését. Több regény foglalkozik a holokauszt tagadásával. Az egyik a sajnálatosan elfeledett Terelőút, Gera György könyve, amelyik az elsők között nyúlt hozzá a holokauszt témájához. A másik pedig Kertész Imre Nyomkeresője. Mindkét regény főhőse visszamegy a bűntény helyszínére, ahol senki sem akar emlékezni.

V. Gy.: 1956 novemberétől, egészen a rendszerváltásig szinte kötelező volt bizonyos történeti kérdésekről megállás nélkül hazudozni, míg a hetvenes évektől, tőlünk nyugatra, igaz, ott is késéssel, intenzíven megindult ez a diskurzus.

– Nálunk évtizedekig a fasizmus áldozatairól, meg antifasizmusról papoltak, eufémizmusokba burkolták a valóságot. Mezei András írja 1966-ban megjelent regényében, a Csodatevőben: „Ne emlékeztesd az embereket szenvedéseidre. Ha kérlelnek, hogy mesélj, mit is mondhatnál mindarról, amin keresztül mentél. Szánalmas próbálkozás, méltatlan kísérlet lenne. Az emberek sohasem értenék meg.”

Sz. J.: Nyilván az előző rendszernek a fasizmus univerzalitása volt az a fogódzó, amivel meg akarta ezt az egész problémát közelíteni, mert ennek a részproblémáival nem akart foglalkozni. Tízmillió partizán, tízmillió üldöző, tízmillió üldözött. A fasizmus megfelelő eufémizmus volt, s ez nyugaton se volt másként. 1968 hozott némi fordulatot, ami inkább egy klasszikus apa–fiú viszálynak volt az eredménye, de 68-ig az NSZK-ban továbbéltek a posztfasiszta struktúrák, 1956-nak megvolt az a kettős paktuma, hogy hallgassunk ’45-ről és akkor hallgatni fogunk ’56-ról is. Máig ennek a terhét nyögjük, s ez 1990 óta sem csökkent, hanem még patologikusabb, még hiszterizáltabb lett. Nyílt viták pedig egyáltalán nincsenek.

– Gergely Ágnes korán felhívta a figyelmet arra, hogy nem szabad a tragédiákat egymással szembeállítani. Ma még rosszabb a helyzet. „Miért a holokausztról beszélünk, miért nem a Gulágról, vagy a délvidéki vérengzésekről?”

Sz. J.: Most beszélnek ezekről, csak az ok-okozat figyelembe vétele nélkül. A bácskai vérbosszúról nem lehet a hideg napok nélkül beszélni. És főképpen a holokauszt tragédiáját nem lehet kivonni a magyar nemzeti emlékezet kontextusából.

O. Á.: A rendszerváltásnak, ha volt ilyen, volt egy nagyon fontos kérdése, hogy mit tudunk kezdeni a visszakapott történelmünkkel? S hogy ezt a kérdést rosszul kezeltük, most nagyon visszaüt.

– A vészkorszak a magyar irodalomban többnyire önéletrajzba, családtörténetbe ágyazva jelenik meg, ellentétben, mondjuk Borowskival, Primo Lévivel, Améryvel, akik kizárólag a lágerélményeikre koncentrálnak. Szinte felsorolhatatlan azoknak a neve, akik rettenetes élményeikről írtak. Ez az a trauma, amiről Szántó is ír, s ami megkülönbözteti a magyart a „boldogabb” amerikai irodalomtól. Kiemelném Gyertyán Ervint, aki regényében (Szemüveg a porban) először írt Kamenyec Podolszkról. Számomra a legmarkánsabb irodalmi teljesítmények közé tartoznak Székely Magda versei, egy-egy sora kötetekkel felér.

V. Gy.: Nekem is nagyon fontos Székely Magda, akit viszonylag jól ismerhettem élete utolsó éveiben. Érdekes az, ahogy ő Nemes Nagy Ágnes és Pilinszky költészetének felhasználásával nagyon markáns, sajátos költői világot felépített. Keveset író, halk szavú költő volt, aki nem kapja meg azt a figyelmet, amit megérdemelne. De említhetném Pilinszkyt is. Nagy rajongója vagyok még Zsolt Béla publicisztikájának is, de nagy regénynek tartom a Kilenc koffert is.  S ne feledkezzünk meg a szintén a háború után íródott Emberszagról, Szép Ernő regényéről, amelyet a legnagyobbnak tartok. A Sorstalanság egyébként bizonyos pontokon szó szerint idéz az Emberszagból, a gyermekoptika felépítése is idézi, miközben a két regény egészen másmilyen. Az én nagy fájdalmam Bárdos Pál nagyon végiggondolt filozófiai regénye, a Stan és Pan, amely kevés figyelmet kapott. A regény címe két túlélő Moszad ügynök fedőneve, akik megkísérlik elkapni Mengelét, miközben egy árokban hasalnak. Nyilván az akkor játszódó Eichmann-per külső díszletei ihlették itt a szerzőt.

O. Á.: Gergely Ágnes nemrég megjelent memoárja, a Két szimpla a kedvesben, nagyon nagy élményem volt. Ha zsidó származású író: a háború előttről Pap Károly tett nagy hatást rám. Én többet foglalkoztam világirodalommal, mint magyarral, tehát nekem egy csomó könyv elkerülte a figyelmemet. Ezért én a hivatásos kritikusokat okolom. Egyszerűen nincsenek meg a hangsúlyok, egyformán kezelünk minden művet. Gondolkoztam azon is, hogy mi is a baj a zsidó témájú magyar irodalommal. Sok az alkotás, nincs idő őket feldogozni, nincsenek elutasított könyvek, mások meg megemésztetlenül maradnak. Amikor én tinédzser koromban olvastam Anne Frank naplóját, mély nyomot hagyott bennem. Megértettem belőle, hogy sebet ejteni valakin, az halálos bűn.  Vajon a mai kamaszlányok megkapják az irodalomból ezt az élményt? S nem mondanák, hogy „unom a holokausztot”? Egyszer beszélgettem a zsidó hitközség egyik vezetőjével, és megkérdeztem tőle, hogy mi köti össze a zsidókat? Azt felelte, hogy a holokauszt és Izrael állam léte. Nem jó, hogy így van. Ha mindent kihagyunk, amire a zsidóság büszke lehet, vallási kultúráját, történelmét, kiválasztottságát, akkor az, hogy holokauszt meg Izrael, nekem kevés.

Sz. J.: Ömlenek a könyvek, s egy fiatal olvasó nem érzi, hogy ezek a tapasztalatok, sorsok róla is szólnak. Hány olyan könyvünk van a magyar irodalomban, amelyet újra és újra fel kell fedezni? Ahogy azt tette Spirónak a nyolcvanas években Kertészről írott esszéje. Még jóindulatú olvasók is leteszik a Sorstalanságot, mert fogalmuk sincs arról, hogy mit olvasnak.  Rubin Szilárdnak is az a története, hogy tízévenként felfedezik, újra írnak róla, Földényi, vagy Esterházy. Sok regény el tud süllyedni. Számomra Beney Zsuzsa volt egy fontos költő, aki 14 évesen, Budapesten élte át ezt a borzalmat. Az ő verseiben van egy hihetetlen erős tapasztalata annak, hogyan tudott az árnyékokból és a távolságból eljutni oda, mintha maga is ott lett volna. Ha még megengedhetek magamnak egy hármas tagolást: a ’45 utáni megírt friss memoárok, Nyiszli Miklós, Zsolt Béla, Szép Ernő, Nagy Lajos könyvei mennyire mások, mint a hetvenes-nyolcvanas éveknek az átmenete. De felhívnám a figyelmet a kilencvenes évek nemzedékére, Schein Gáborra és Márton Lászlóra is, ők próbálnak visszaásni oda, ahova már nem tudnak visszamenni. Ennek a nyelvi nehézségeit látjuk Schein Gábornál, illetve az irodalom felszabadító erejét az Árnyas főutcánál, Márton Lászlónál. Ahogyan újra képződik a rég lezajlott esemény. Mennél tovább távolodunk, annál jobb a rálátásunk is.

– Márton regényében megjelenik az irónia is. Ha tagadjuk a gázkamrát, hogyan mesélhetünk vicceket a meg nem történtről? Az első generációs írók, mint például Ember Mária vagy Mezei András bizonyára nem lettek volna képesek olyan ironikus hangnemben írni, mint Márton. A hetvenes években Ember Mária lágerregénye, a Hajtűkanyar kapta messzemenően a legnagyobb publicitást. Egy másik könyvében, (Kétezerben fogunk e még élni?), pedig a fájdalmas hazatérésre emlékezik, arra, hogy a szomszédok letagadták az elrejtett holmit.

Sz. J.: Schein Gábornak is van egy némiképp elfeledett regénye, az Egy angyal önéletrajzai. Egy zsidó kislány pulóvere egy nem zsidó kislány anyukájához kerül, aki azt öt-tíz évenként szétszedi és újra köti.

– Mostanában sok szó esik a holokausztról és hivatalos részről is sok erőfeszítést látunk a veszteségek tudatosításával kapcsolatban. A háború után sokáig a holokauszt nem volt téma. Gyakran a gyerekek sem a szüleiktől értesültek arról, hogy zsidók. Senki nem mesélt, senki nem kérdezett. Mintha az átélt szenvedés lett volna szégyellnivaló.

Sz. J.: Nem lehetett, de sokan nem is akartak erről beszélni. Nagyon összetett dolog ez, és nem lehet megnevezni egyetlen főmumust. Nagyon szerencsétlen csillagzattal kellett tovább élni azoknak, akik visszajöttek, nagyon nehéz közegben kellett elkezdeni újból az életüket, és méghozzá a kommunizmus furcsa utópiájával. Ahogy György Péter írja, mintha egy más bolygóra kerültek volna. Apám se tudott a hatvanas évekig normálisan beszélni erről a szüleivel.

– Anima Rerum című regényében Fahidy Éva írja, hogy aki Auschwitzban volt, annak két élete van, ami előtte volt, s ami utána következik. Ugyanerre utal Fenákel Judit családregénye, A fénykép hátoldala. A ’44-ben történtek a szereplők további sorsát is döntően meghatározzák.

V. Gy.: A Sorstalanság is mutatja, hogy nem lehet egy személyes sorsot folytonossá tenni, és hogy ez egy egzisztenciális kérdés, ahol nemcsak a zsidókról van szó. Adornónak biztosan igaza van, hogy Beckett is a holokausztról ír, még akkor is, ha ezt a szót vagy fogalmat nem írja le. Az tény, hogy a holokauszt egy univerzális tapasztalat.

– Nem említettük Konrádot, Déryt, Sándor Ivánt.

Sz. J.: Én kimondottan sírok, amikor Konrád sorolja megölt osztálytársainak a nevét. ’45-ben azt hallania az iskolai ünnepségen, hogy „itt élned, halnod kell”, nagyon megrázó lehetett, mert hát az osztálytársainak is itt kellett volna továbbélniük és máshogy halniuk.

– Tíz évvel később viszont, amikor Gergely Ágnes készül elhagyni az országot, hátizsákjából kiesik a Szózat, s rájön, hogy nem tud innen elmenni. „Menjen innen, fusson, aki tud.”

O. Á.: Semmi másról nem szól ez, mint arról, hogy a magyar nyelv a magyar írókat, költőket ide köti. Magyarul tudnak, magyarul szívták magukba a gyerekkort. Lehet, hogy az országtól meg tudnak válni, de a nyelvtől, a gyerekkortól nem. Gergely Ágnes is tanult Vörösmartytól, Illyéstől, őt minden ide köti.

– De azt is vallja, hogy magyar és zsidó identitása összeforrt, nem lehet őket szétválasztani. Engem nagyon megfogott Kertész Ákos regénye a Zakariás, amelynek főszereplője egy zsidó Makra, aki mindent elkövet, hogy olyan legyen, mint mindenki más, de ez sehogyan sem sikerül neki. Negyven éven át sunyít, tagad, „ne vegyék észre a pofámon a semita vonásokat”, nevet antiszemita vicceken, s a végén, ’56-ban,  lezsidózzák.

O. Á.: Nehéz egységes magyarságról és egységes zsidóságról beszélni. Ezeket az általánosításokat el kellene hagyni. Engem nagyon bántott, amikor Kertész Ákos azt a bizonyos, a magyarságot genetikailag alávalónak minősítő kijelentését tette.

– Gyuri. Olvastam a Fogságról írott esszédet. Van-e relevanciája a regénynek azzal kapcsolatosan, amiről most mi itt beszélgetünk?

V. Gy.: Spiró regényében Uri beszélget egy fontos emberrel, talán a korinthosi Apolosszal, és elhangzik az a kulcsmondat, hogy ezt a zsidóságot abba kéne hagyni. Most a kereszténységgel eljött az a lehetőség, a bűn, a kiválasztottság tudata a hübrisz, az ismétlődő üldöztetés, ezt most mind le lehet zárni. Ugyanezt megtaláljuk Nádas regényében az Egy családregény végében és Kertész Imrétől a Kaddis a meg nem született gyermekért című regényben.

O. Á.: Vas István például „abbahagyta a zsidóságot”. Akkor ez azt jelenti, hogy őt kihagyjuk a magyar zsidó irodalomból?

V. Gy.: Vas valóban leszámol a saját zsidóságával, ám az is a zsidó tradíció része, hogy hogyan akarja valaki ezt abbahagyni.

– Szerencsére a magyar-zsidó irodalomban a holokauszton kívül is van élet. Születnek családregények, mesék, önéletrajzok, szatírák is. Gyárfás Endre gyerekkorról szóló regénye, Pataki Éva családregénye: Ami elveszett, Fahidy és Fenákel említett könyvei, Bárdos Pál családregényei: ezek a könyvek a boldog, felhőtlen gyermekkorról, a fiatalságról, zsidó sorsokról szóló nosztalgikus visszaemlékezések.  

Sz. J.: Azt gondolom, hogy Schein Gábor, Márton László vagy akár Nádas Péter és Konrád György munkássága sem szűkíthető le erre a  kritikus ’44-es évre. Kertész Imre talán a kivétel. Arról nem tudok, hogy más témában is relevánsat írt volna. S mennél nagyobb a távolság térben és időben, annál nagyobb a lehetősége annak, hogy az írói horizont kiszélesedjék.

V. Gy.: Schein Gábor regénye, a Mordecháj könyve sem a holokausztról szól, hanem arról, hogy a holokausztot nem lehet igazán abbahagyni. Volt egy hatalmas tűz, amely a fákból kiégette a szavakat, és a kertben már semmi nem volt azonos önmagával. Mi van akkor, amikor a hagyományban minden elveszett. A rabbi először nem emlékezik arra, hogy mit mondott az apja, aztán arra, hogy hol mondta és így tovább. És a végén mégiscsak fellobbant a tűz. A tökéletes hagyományvesztést nem úgy fogja fel Schein, hogy hagyjuk abba, hanem hogy hogyan és mihez lehet visszacsatolni. Valamiféle visszacsatolás mindig működik, ez esetben Eszter történetéhez.

Sz. J.: Szántó T. Gábor pontosan látja, hogy melyek azok a hiányok a magyar-zsidó témákban, amelyek feldolgozásra várnak. Némiképp amerikai modern hagyományokat követ.

O. Á.: Én Szántó T. Gábort azért szeretem, mert ha a mai magyar zsidó életről akarok valamit megtudni, azt az ő könyveiből tudom meg. Hogyan gondolkodik egy zsidó fiatalember, miért érzi magát kirekesztettnek, miért olyan nehéz zsidónak lenni, miért nehéz szexualitást és vallást összeegyeztetni? Ezek azok a kérdések, amelyeket egy identitását kereső zsidó fiatal feltesz magának, és ezeket én csak Szántó könyveiben látom viszont. Azért az egy nagyon fontos dolog, ami mostanában elkezdődik: annak bemutatása, hogy milyenek a zsidók, hogyan élt valamikor a zsidó polgárság, a vidéki zsidóság, hogy a zsidóságnak ezernyi rétege volt: ha ezeket komolyan vesszük, akkor ez mindenféle előítéletek ellen tud hatni.

Sz. J.: Ami megmaradt, az az undorító nagyvárosi toposz. Az, hogy többszázezer kisvárosi és falusi zsidó paraszt, polgár élt itt, annak ma nyoma sincs.

– A magyar irodalomból hiányzik egy Ivan Olbrachthoz hasonló író, aki az Átokvölgyében leírja a kárpátaljai zsidóság elképzelhetetlen nyomorát. Szántó valóban élesztgeti és hangsúlyozza a zsidó hagyományok folytonosságát, azt, hogy van élet a holokauszt és a kommunista diktatúra után is. De hát a magyar városi zsidóság többsége nem kötődött a hagyományokhoz és teljesen asszimilálódott.

O. Á.: Nekem az a fő problémám, hogyha valakit zsidónak nevezek, akkor lezsidózom. Ha én például a Zsidó Kulturális Fesztivált nézem, akkor mint nem zsidó, csak rossz válaszokat adhatok. Itt visszatértünk az alapkérdéshez. A fiatalok ma hihetetlenül ragaszkodnak a tradíciókhoz. Én még ennyi ünnepet ápoló, sólet-főző, flódnit készítő kislánnyal nem találkoztam. Szükségét érzik valamiféle fogódzónak. Igenis, ezeket a szép hagyományokat vissza kell hozni. Raj Tamás egész életében ezen dolgozott.

V. Gy.: De a népi kultúrának ezek a külsőségei, a klezmer, a fesztiválok nem jelentenek igazán visszatérést a hagyományokhoz. Járna inkább több fiatal Talmud Tórára. A gyerekükön elvégzett körülmetélés például már nagy problémát jelent a szülőknek is.

– Akad pár humoros, szatirikus, önkritikus író is. Spiró Szappanoperájában visszautasítja, hogy valakit csupán a nürnbergi törvények alapján deklaráljanak zsidónak. Szántó Lágermikulás című kötetében megjelent szatírája, a Kérem, engedjék előre a holokauszt túlélőket” nem kíméli se a hitközséget, se a ’44-es magyar hatóságokat, se az antiszemitákat, se a zsidókat, se a külföldi turistákat, se az úgynevezett holokausztipart. Dalos György kisregényében, A körülmetélésben, a zsidó árvaházban élő kisfiú a mamájával a Krisztus-hívő zsidók testvérközösségébe jár, szeretne a többséghez tartozni és identitását keresi. Nagymamája azt tanácsolja neki, hogy vallja magát magyar kommunista zsidónak, és ez mindenkinek fog tetszeni. A könnyeinken keresztül nevetünk…

Sz. J.: Eszembe jut Királyhegyinek vagy Kellérnek egy-egy mondata a munkaszolgálatról. Amikor Királyhegyit pl. fenékbe rúgják, azt mondja, hogy „most ment el a kedvem igazán az egésztől”. Amikor pedig kiderül, hogy Szomoryt és imádott öccsét, Emilt Kamenyec Podolszkba deportálhatják, azzal vigasztalja, hogy nem baj, az szép város, ott még úgyse jártunk. De talán említsük meg Kardos G. György nevét is, legalább egyszer. Sajnos, Borról nem írta meg a nagy regényét, de a trilógiájával egy egészen más dimenziót nyitott ki, amely egyfajta népi irodalom, amiért például a népi író Veres Péter rajongott.

– Ott van még a már említett Szép Ernő, akit muszosként leütnek, feltápászkodik, felnéz és azt mondja: „úgy látszik, nem olvasta a verseimet.” Véleményem szerint ezek a fanyar kiszólások jellegzetesen zsidók. Benedek István Gábor is megérdemel egy szót. Az ő humoros-szomorkás meséi engem a korai jiddis írókra emlékeztetnek.

Sz. J.: A háború után jelent meg Nyiszli Miklós könyve, a Mengele boncoló orvosa voltam.  Ebben szerepel egy Görög Dénes nevű szombathelyi  patológus, aki a felszabadulás előtt megőrül, de még megkéri Nyiszlit, hogy vigyázzon majd a 12 éves gyerekére. Ez az ember, még ma is él, akadémikus és megírta az emlékiratait. Néha így érnek össze a dolgok.

– Szeretném, ha pár szóval összefoglalnánk a beszélgetésünket: holokauszt, túlélés, zsidó témák. Mennyiben gazdagítja az ilyen kisebbségi irodalom, a maga ellentmondásosságával és problematikusságával együtt a magyar irodalom összességét?

O. Á.: Én azt gondolom, hogy jó, hogy van ilyen irodalom, amelyet a helyére kellene tenni. A magyar kritikának nem a zsidó témájú, de középszerű művekről kellene szólnia, hanem a kiemelkedő értékekről. Rengeteg a feldolgoznivaló, és nagyon sokat kell ezzel foglalkozni. Reméljük, hogy a múlt feldolgozása mellett születnek mai témájú művek is.

Sz. J.: Általános probléma, hogy a magyar jelenről nehéz írni, és aki megpróbálja, annak sem mindig sikerül. Amerikában ez már régen elfogadott, de itt ez mindig kockázatos és nem véletlenül folyik ez a történelemmel való játék. Mint szerkesztő, látom, hogy nem zsidó szempontból se tudjuk még a jelenünket ábrázolni. Tényleg fontos itt a kortársi tapasztalat, és Szántó T. Gábort ezért emeltük ki. Szerintem ez szemlélet, attitűd, mentalitás, látásmód kérdése, hogy mit is jelent a zsidóság a későbbi generációknál, hogy ez már nem vallási dolog, inkább valamiféle kulturális dialektus.

V. Gy.: A zsidó irodalom, de akár más művészet sem problematikus, ha azokban valamilyen sajátos zsidó perspektívát, releváns aspektust nyitunk meg. Abban azonban nem hiszek, hogy volnának olyan irodalmi vagy művészeti alkotások, amelyekről leírhatnánk, hogy ezek zsidó dolgok.

– Ágnes utalt a kritikusok felelősségére. Még mindig létezik tabusítás, bizonyos témáktól, irányzatoktól való ódzkodás. Az is lehet, hogy a „zsidó irodalom” reneszánsza is leszálló ágban van, a „zsidó kérdések”, a holokauszt már nem annyira érdekesek a fiataloknak. De, aki kíváncsi a zsidóság múltjára, jelenére, az felkereshet legalább három-négy budapesti könyvesboltot, ahol mindent megtalál. Ma került a kezembe Hernádi Miklós írása a Múlt és Jövőben, amelyben Turán Róbert zsidó témájú drámáit és Pelle János könyveit elemzi. Azt hiszem, hogy amiről most beszélgettünk, még sokáig fogunk vitatkozni.