Versenymű hegedűre, kürtre és sófárra

Interjú Korcsolán Orsolya hegedűművésszel.

A Londoni Filharmonikus Zenekarral, Dennis Russel Davies vezénylete mellett vette fel legújabb lemezét a világhírű magyar hegedűművésznő, Korcsolán Orsolya. A kortárs amerikai zeneszerző, a többszörös Grammy díjra jelölt Miguel Kertsman Korcsolán Orsolyának ajánlotta versenyművét, aki férjével, Sugár Gergellyel, a Bécsi Szimfonikus Zenekar kürtművészével játszotta azt lemezre 2017 decemberében. A zeneszerző a darabot kifejezetten a magyar házaspárra írta, akik nem csak előadták, de részt is vettek az alkotás folyamatában.

A magyar hegedűművész egy koncert kapcsán ismerkedtek meg Miguel Kertsman brazil származású amerikai zeneszerzővel, akivel azon nyomban közös hullámhosszra kerültek. Orsi éppen Bécsben, a Zene Házában második lemezének programját, Erich Wolfgang Korngold műveit adta elő. Korngold 1939-ben menekült Bécsből Hollywoodba. A császárváros csodagyermeke kalandos úton lett a hollywoodi zene atyja, az Errol Flynn filmek komponistája, az egyik első Oscar-díjas filmzeneszerző. Az ő műveit, és Orsit hallgatva született a műfaj határait kóstolgató nagyzenekari hegedűverseny ötlete, amely lassacskán családi projektté nőtte ki magát.

A darab, amit a bécsi találkozás ihletett, hangszerelés szempontjából is szenzáció, soha korábban nem létező hangszerkombinációt állít szembe egy szimfonikus zenekarral. Egy csodálatosan virtuóz hegedűre, valamint kürtre és sófárra, a többezer éves bibliai hangszerre íródott nagyzenekari versenyműről van szó. Gergő nem csak kürtön fog játszani, ő szólaltatja meg sófárt is, ezt a Jerikó falait romba döntő, jelen esetben Kelet-Afrikában, antilop szarvából készített hangszert. Az egész folyamat rendkívül izgalmas volt, hiszen a magyar zenészek és a brazil-amerikai zeneszerző együtt alkothattak valami egészen újszerűt, kettejükre szabták az egész fergeteges concertót.

A zeneszerző, Miguel Kertsman zsidó-brazil gyökereivel már fiatal kora óta az Egyesült Államokban él és alkot. Tanult a Juilliardon, a Berkley-en, 20 évig volt a Sony egyik vezető művésze, nagyon sok műfajban mozog otthonosan, számtalan művét jelölték Grammy díjra. A New York 50 doors című kamaraszimfóniája, és ennek ősbemutatója már viharos sikert kavart, komoly kritikai elismeréseket söpört be. A zenészek számára őrületesen kemény munka megtanulni a darabjait, de megéri a fáradságot, hiszen a kritikusok szerint elképesztő hatással vannak a közönségre.

A Londonban rögzített lemez minden bizonnyal az egyik legérdekesebb színfoltja lesz a kortárs zenei életnek 2018-ban.

 

Korcsolán Orsolyával a lemezfelvétel után beszélgettünk.

 

Van rituálétok lemezfelvétel előtt?

Fekete csoki… 80%-os, az organikus energiabomba. Bevallom nem csak előtte, közben is, néha utána is…. Igen, csokoládé és gyakorlásfüggő vagyok.  Szeretek viszonylag későn érkezni a koncerttermekbe, csak pár perccel a kezdés előtt. A hotelben alaposan bejátszom magamat, picit mindig a darabot is átfutom és irány a színpad vagy a stúdió. Gergő azt mondja, ilyenkor jobb nem nagyon kérdezni tőlem semmit, úgysem kap használható választ, ilyenkor már szerinte full ‘művésznő’ módban vagyok. Szerintem ez így azért erős, de az biztos, hogy nagyon a feladatra koncentrálok, mire a terembe érek már teljesen benne vagyok a darabban. Függöny fel, mikrofon be, és mehet…

Hogyan lehet felkészülni egy ilyenre? Előtte sokat kell gyakorolni?

Rengeteget. Fergeteges, és egyben technikailag nagyon nehéz darabot írt nekünk a komponista, komoly kihívás volt megtanulni. Tele van hajmeresztő futamokkal, a hangszer és a játékos fizikai határait kóstolgató megoldásokkal. Miután megtanultuk a szólamainkat, és ez egy jó hónap kemény munkába telt, ‘családi’ próbákba kezdtünk férjemmel, Gergővel, aki a kürt és a sófár szólamot játssza. Nappali, kávé-tea, csoki, süti, kotta, gyerünk. A kávé kihűlt, a süti megkeményedett, többször összevesztünk, még többször kibékültünk, így csináld, úgy csináld, te így, te úgy. Elszöszöltünk vele két hetet. Ezután jöttek a zongorás próbák az asszisztens karmesterrel és Miguellel, a zeneszerzővel Bécsben. Kisfiunk, Nátán azóta már fülből játszik pár témát zongorán, annyit hallja szegény, anya-apa gyakorol megint… az ember azon kapja magát, hogy már álmában is a darabot dúdolja.

Van helye egy lemezfelvételen improvizációnak?

Persze, de nem a szó klasszikus értelmében… Itt most egy egészen különleges felvételről van szó, a darab először szólal meg, eddig csak papíron, meg a komponista fejében létezett. Amint elsuhan az első auftakt, mindenki fülel, mert szinte minden pillanat újabb és újabb meglepetéseket hoz. Csodálatos, eddig sosem hallott színek, meglepő és megkapó hangulatok, amikhez mind-mind gyorsan alkalmazkodnod kell. Fülelsz, elkapsz egy fonalat, szövöd a magadét, valaki behoz egy új témát, reagálsz, változtatsz. A hangok, a ritmus kötöttek, de a mikor és a hogyan az a tiéd, és ott sokszor improvizálni kell, mert ahogy a gyakorlóban elképzelted az már ott nem működik. Egy nagy társasjáték az egész, és akkor a felvételvezető beleszól, hogy ‘cut’. És akkor újra dobhatsz.

Nektek írták a darabot. Módosult a felvétel közben? Volt, ami ott született meg?

Igen volt. Az igazság az, hogy ez a folyamat már korábban elkezdődött, Miguel küldött emailen egy kottát: Le tudod játszani? Le lehet így játszani? Van egy híres történet Sztravinszkijról: éppen egy kávéházban ült, amikor meglátta Samuel Dushkint, az akkori világ egyik legnagyobb hegedűvirtuózát a másik asztalnál. Gyorsan felírt egy szalvétára pár hangot, és odarohant hozzá: maestro le lehet ezt így játszani? Le – mondta Dushkin. Ebből született Sztravivinszkij hegedűversenye. Miguel teljesen rám, ránk szabta a darabot, csak hát szalvéta helyett email-ben küldte el.

Te hegedülsz, Gergő kürtöl és sófáron játszik. Mi az a sófár?

A sófár szarvból készített kürt-, vagy inkább talán trombita-szerű hangszer, amit a zsidó vallási tradícióban újévkor szólaltatnak meg. Ez a búgó, zengő, éneklő hang köszönti az új esztendőt. A mi sófárunk majd egy méter hosszú, és Kelet-Afrikában, egy antilopféle, a kudu, szarvából készül. Na de volt itt egy hatalmas probléma. Miguel megírta a darabot, és hát kiderült, hogy a mi sófárunk, egyetlen kudu szarvunk nem tudja eljátszani az összes hangot, két fontos hangmagasság egyszerűen ‘nincs rajta’. (Egyébként a zeneszerzőket ilyen dolgok szerencsére sosem tartják vissza.) Semmi gond, legalábbis ezt gondoltuk, kell találni még egy sófárt, még egy kudut, kisebb, rövidebb szarvval, azzal a két hiányzó hanggal… Hát mi az egész világot felkutattuk, mindenkinek írtunk, Gergő e-mailezett, telefonált. Semmi. Izrael, USA, Afrika… semmi. Amikor már majdnem elvesztettük a csatát, meg azt a két fránya hangot, eszembe jutott, hívjuk fel a barátnőmet, a tortatervező Raj Ráhelt Pesten, a mamájának van egy pici judaika-boltja, hátha neki lesz ilyen kuduja. Szóval amikor már az egész világot körbejártad, akkor nem marad más hátra, be a kocsiba és irány Bécsből a Wesselényi utca. És nem hiszed el, volt neki! Pont az a sófár, pont az a szarv ami kell, ami nincs sehol máshol a világon. Ott a kirakatban! Őrület nem?

Milyen volt az összhang a zeneszerző, a karmester és a zenekar között?

Ez az egész egy nagy ‘kémia’ kell, hogy legyen. Persze legfontosabb, hogy a karmesterrel meglegyen a közös hullámhossz. Mi már a hotelben a reggelinél nagyon alaposan átfésültük a darabot két Earl Gray között. Ő Dennis Russel Davis, óriási egyéniség, az elmúlt negyven év egyik legfontosabb modern zenei dirigense. Nagyon alapos volt a darabbal, mielőtt együtt reggeliztünk állítólag 28 kérdést írt fel a zeneszerzőnek. Lenyűgöző az a tapasztalat, amivel az amúgy is briliáns zenekart kezelte. A London Philharmonic Orchestra ma a világ egyik legjobb együttese, Dennis keze alatt szárnyakat kaptak. Fontos az is, hogy az szólista nyitott legyen és bízzon a zenekarban, hiszen együtt „utazunk”, egy concerto mindig párbeszéd a szóló és a tutti (a zenekar) között. Sokat segített, hogy a koncertmesterrel, Vesselin Gellev ‘Veszkó’-val együtt tanultunk New York-ban a Juilliardon. Partnerem volt azokon a brutális skálaórákon, ahol az utolsó cseppig minden hangot, ami csak létezik a hegedűn kisajtoltak belőlünk. Egy másodperc alatt klikkeltünk, onnan folytattuk, ahol New York-ban abbahagytuk.

Mennyi dől el ilyenkor a stúdióban, és mennyi később?

A stúdióban, főleg itt Londonban, a zenei felvételek igazi fővárosában hatalmas az elvárás, itt nem illik hibázni. Ez engem hihetetlenül motivált, teljesen rá tudtam fókuszálni a feladatra, és teljes koncentrációval csak hagytam magamat sodródni az árral. Persze sok múlik majd a zenei rendezőn is, hogyan vágja össze a legjobban felvett darabkákat. Az biztos, hogy ott sem lesz hiba, a fantasztikus Gramophone-díjas producerrel, Andrew Walton-al dolgozhattunk együtt. Andrew (is) maximalista, nagyon ismeri a zenekart, a stúdiót, a karmestert. Szerintem szuper lemez lesz belőle!