Verő Tamás: Búcsú Székhelyi Józseftől

Írta: Verő Tamás főrabbi - Rovat: Kegyelet, Kultúra-Művészetek, Színház

Rengetegen gyűltünk most itt össze, rokonok, barátok,  kollégák és tisztelők, hogy együtt kísérjük Székhelyi Józsefet az utolsó szerepére. Jóska személyiségének két fő eleme volt: az aggódás, és a vidámság. Életének is két fő eleme volt: a család, és a munka. Ez a négyes kísérte őt végig az elmúlt 71 évének minden napján.

Verő Tamás főrabbi gyászbeszéde a Kozma utcai temetőben.

Székhelyi József (MTVA Fotó: Zih Zsolt)

Gyermekként a Szófia utcában laktak egy kis lakásban. 1956 nyomasztó eseményei örök sebet ejtettek lelkében. Édesapjától, Ferkótól a csibészséget, édesanyjától, Ancitól a humort örökelte. Sajnos minkettőjüktől korán el kellett búcsúznia egy hónapon belül, de ez csak még tovább erősítette benne a kötődést a családi fészekhez. Visszajárt a Hunyadi térre húst, zöldséget és emlékeket beszerezni, hogy a zsidó otthon ízeit az általa készített ételekben megőrizze és továbbadja a családnak és a barátoknak. Ahogy a főzés nélkülözhetetlen kelléke volt egy bizonyos kis kés, úgy minden más tárgynak és hagyománynak megvolt a szerepe az életében, és ragaszkodott hozzájuk. Legyen az egy bőr cigaretta tartó, a teniszezés, a kártyázás vagy a Fészek klub.

Értékmegőrzésre van szükségük? – tette fel a kérdést egyik alkalommal egy nővér a kórházban.

Milyen érték megőrzésére gondol? – kérdezett vissza Jóska.

Hát bármilyenre – mondta a nővér rutinosan.

Egy értéket őrizzenek meg… az embert! – hangzott fel az ütős válasz, mely Jóska egész életfilozófiáját magába foglalta.

Mérhetetetlenül fontos volt számára az ember. Minden ember. És ezt úgy volt képes kifejezni szavakkal és tettekkel, mint senki más. Nem kellett hozzá főszerep vagy mellékszerep. Elég volt egy szó, vagy akár a csönd. Tudta mikor kell elkezdeni a csöndet, és mikor kell befejezni. Magánéletben, színpadon egyaránt.

De mondd Jóska, azzal a bénult csenddel, ami most körbevesz bennünket … azzal mi mit kezdjünk? Nincs elég szó, amivel elmondhatnánk mindazt, ami te voltál.

Verő Tamás főrabbi a temetési menet élén

A szerepeid, a szinkron munkáid, a társadalmi szerepvállalások, az igazságérzeted, a törődésed, a humorod, a tehetséged, a tenni akarásod, a kitartó küzdelmed, az örömöd, a nevetésed, az aggodalmad, a segítőkészséged, a küldetéstudatod, és az empátiád … A rengeteg munka – és a jól megérdemelt szakmai elismerés – mellett is ugyanaz az ember tudtál maradni, akit annyira sokan szerettünk és tiszteltünk.

Nemsokára beköszönt az 5779. zsidó esztendő. Ros hásáná, az újév napján feladatunk az önvizsgálat. Értékeljük az elmúlt évünket, átgondoljuk milyen jó és rossz dolgok történtek velünk. Ha most én visszatekintek helyetted, az első gondolat, ami eszembe jut: a küzdelem. Kitartó, sok fájdalommal teli, példaértékű, méltóságteljes harc a betegséged ellen. De emellett ott látom a jót is, ahogy mindennél jobban szeretett családod körbevett és támogatott téged az utolsó pillanatig:

Szerelmed: Mesi, akinek óráinak mutatói járnak tovább, de mindig emlékeztetni fogják az együtt töltött 13 boldog évre.

Gyermekeid: Mikóca, Fru, Mackó, Danac, Benó és Sári.

Unokáid: Rozi, Lili, Momo és Panna. Répa, szép-csúnya Babos Anna.

A rokonok: Sándor Zsuzsa és Öcsike, Csilla, Nándika.

És persze a számtalan barát, kolléga és a közönség, akik megnéztek és meghallgattak téged. Ezeket mostantól felváltja az emlékezés és a anekdoták azokból az időkből, amikor még itt voltál velünk. 71 éved alatt annyi minden maradandót alkottál, hogy lesz bőven mire emlékezni. És ne aggódj, hiányod végtelen fájdalma mellett mindig fogunk mosolyogni is, hisz anélkül nem is lenne méltó emlékezni Rád.

Elengedünk hát végső utadra az ősi imádság szavaival: lech b’sálom!