Velencei Biennálé – párbeszéd, kirekesztés helyett

Helyszíni tudósítás az 59. Velencei Képzőművészeti Biennáleról.

Cecilia Alemani, olasz származású, a New York-i művészeti szcénában tevékenykedő Biennalé főkurátor a The Milk of Dreams (irodalomból átvett szókép) központi kiállítás-koncepciót választotta hívógondolatul 2022-re. Saját kiállításában (Központi Pavilon és Arsenal) a női princípium, a test és lélek, a közösség és egyén mai konfliktusainak friss nézőpontjait, a szürrealizmus mai hatását demonstrálja – ugyanezt kínálta a nemzeti pavilonok témájául is. Egy interjúban büszkén kibeszélte, hogy kiállítóinak 80%-a nő. Úgy alakult, hogy a nemzeti pavilonok művészeinek nemek közti megoszlása is hasonló arányú. A főkurátor árnyaltabb körülírással ír erről: „párbeszédet biztosítok a kirekesztés körülményei között alkotó gender-nonkonformista művészek számára”.

Rekordszámú, 213 művész állít ki nála a Központi Pavilon és az Arsenal főkurátori mustráin. De az 58 országból meghívott alkotó közül 43 New Yorkban, 11 Londonban, 10 Berlinben, 7 Amsterdamban, 5 Párizsban működik – ez több mint elgondolkodtató, különösen a „kirekesztés” e másik kontextusában…

A kiállítók korelnöke a 98 éves Vera Molnár, s ugyancsak magyar származású a New York-i Agnes Denes – amúgy mindkettőjüket itthon is képviselik galériák. A kurátori koncepció „időkapszulákat” formált – ezek éppen kortárs vektoraikkal együtt váltak számomra izgalmassá. A legrégibb alkotó az 1647-ben Frankfurtban született Maria Sibylla Merian, akinek természettudományos illusztrációit látjuk.

Az előre kihirdetett Arany Oroszlán életmű díjasok sem fiatalok már: a német Katharina Fritsch szobrásznőnek az 1993-as Patkánykirály szoborcsoport hozta el az áttörést, ’95-ben ő képviselte itt Németországot. Cecilia Vicuňa chilei születésű, New Yorkban élő alkotó az 2017-es Documentán az Andok őslakóinak évtizedek óta általa is használt technikájával készített gyapjú-kompozícióját „3D költeményként” méltatta a kritika. A főkurátori kiállítás mérete miatt aligha átpásztázható itt, de a „nő-fókuszú” válogatás valóban „más”, eltér a sokéve megszokottól.

*

A nemzeti pavilonok közül – ezeknél nincs, kisebb vagy rejtett a műpiaci érdek – elsőként Olaszországot emelem ki. A helyspecifikus installáció Gian Maria Tosati műve. Két egységből áll: a History of the Night és a Destiny of Comets irodalmi referenciákat is idéző metaforikus terek. A kétrészes mű maga: egykori, elárvult gyár, ipari rom megidézésével vizionál nyomasztó jelent, beszél vétkekről, hibáinkról és vázolja jövőnk perspektíváit is. Ipari összeomlásról, munkahelyek megszűnéséről. A néhai Arsenal-hajógyár teréből kilépve a lét egyszerre vált át optimista valósággá.

A lengyel pavilonról sokakkal együtt gondoltam úgy (nagy volt itt a sorban állás), hogy Arany Oroszlán-díjas lesz. A Biennálé történetében roma alkotót először választatottak nemzeti pavilon képviselőjévé. (Magyarország egyszer lépett hasonlót, de csak egy városi, „külső” helyszínen) Most Małgorzata Mirga-Tas hímzett-foltvarrott textillel borította be a pavilonbelső falait. Hasonlóan a ferrarai Palazzo Schiafanoia híres Hall of Seasons falképéhez: 12 részes, grandiózus drapérián mesél a zodiákus jegyek és az ember ősi kapcsolatáról. A romák diaszpóráját, Európába érkezésüket, lengyelországi sorsukat: történelmi dimenzióban és mint családi mikrotörténelmet látjuk fekete alapra dekoratívan felrajzolt, csillogó-rátétes kortárs népművészetként.

Németország pavilonjának fasiszta ihletésű architektúráját évtizedek óta farigcsálja a német lelkiismeret. Maria Eichorn – számos pavilonrészlet bontása után metaforaként lefelé is, a padlót feltörve kutakodik saját múltjukban. Bár konceptuális-fizikai, szociális érzékenységű alkotásként prezentálják az újabb „átalakítást”, nem kerülhető el a fenti olvasat. Berlinben az ilyesmit jóval sikeresebben művelte a romos Neues Museum rekonstruálásakor, kb. tíz éve David Chipperfield, angol építész.

A norvég, svéd, finn Nordic Pavilon most a Számi Pavilon névváltozatban tűnik fel. Az országaikban és az oroszoknál – a Sarkkör mentén élő – számi népcsoport, szokásait, életmódját és a háziiparban születő népiművészeti tárgyait, viseleteit csodálhattuk itt és városszerte, mert a nyitóra népes delegációval érkeztek a számik. A jóvátétel-szándék itt se kikerülhető – valójában nem kortárs művészetet hoztak ide.

Néhai bűnök motiválták az USA kiállítását is, de náluk kortársművészetként. Simone Leigh szobrász az első képzett, fekete nőművész az amerikai Biennálék során. Afrikai-amerikai kultúra élő tradíciójaként látjuk Leigh folklór fogantatású, robosztusan szép plasztikáit. A múlt kontrasztjai mentén asszociálnom kell a néhai államalapítók ledöntött szobrainak legújabb históriájára. A pavilont most óriási, afro-imázzsá, szalmafedésű közösségi házzá öltöztették. Az egész egy EXPÓ-n lenne a helyén.

Az izraeli pavilonban Ilit Azoulay Queendom-projektje (kurátor Dr. Shelly Harten) olyan kutatásokon alapul, amelyek a – művész szerint – férfiak uralta és Európa-centrikus történetmesélés és tudásátadás helyett, annak alternatíváit keresik. Más horizontot vizionál: fotómontázsokkal, hanggal és építészeti beavatkozásokkal művészeti dokumentumvilágot teremt. Erre épül a pavilon, ahol a figyelem vektorát nyugatról keletre fordítják. Cél, hogy a Queendom az egész rendszert érintő összeomlásból támadjon fel. Egyik magyarázó példa: a Kék Halál, (Blue Screen of Death/BSOD) mely komputereinken pusztít.  A patriarchális és nemzeti hatalmi struktúrák meghibásodása nyomán – Azoulay hite szerint – a digitális szférából adatok új halmazai ömölhetnek át a valóságba.

Azoulay nagy figyelmet fordít olyan elemekre, amelyekre a tudósok nem figyeltek. Nyílt és rejtett tartalmak hordozóinak tekinti ezeket. Kiállítása a Storm Rice (1913-1962) osztrák-zsidó-brit műtörténész által összeállított – a rangos Jeruzsálemi Iszlám Művészeti Múzeumra hagyott, ott elfeledett – többezer téma részletes kutatási fényképarchívumából indul ki. E képek aprólékosan dokumentálják Storm Rice érdeklődését az iszlám művészet középkori intarziás fémedényei, fegyverei iránt. Az értékes tárgyak, amelyeket különböző vallású és etnikumú emberek készítettek és árusítottak a Közel-Keleten, a gazdasági hatalom hordozóivá váltak. Pl. az edények Velencén át érkeztek Európába, ma nagy nyugati múzeumokban vannak. Azoulay az ezek transzregionális történeteire fókuszál. Ursula K. Le Guin sci-fi író hipotézisével összhangban, miszerint civilizációnk a gyűjtögetők által használt hordtáskák és/vagy edényeik feltalálásával kezdődött – nem pedig a vadász vagy harcos lándzsájával.

Ez a kreatív kutatás unikális, kutató jellegű szét- és összeszerelési módszert alkalmaz, amelyet akár digitális kézműves munkának is nevezhetünk. Beszkenneli az archívum fényképeit, nagyítja, kivágja, akár meg is változtatja a képelemeket. Végül digitálisan visszailleszti azokat fémfelületek összképi scannjeire. Amikor a keresztes háborúk harcosainak öltözet- és fegyverleleteit megjelenítő fal-nyomatok részleteibe elmerül a néző, azokon arab feliratú szövegeket lát, nem eldönthető, hogy ez mai manipuláció vagy az egykori békés fegyverkereskedelem, netalán a felek közötti háborúkban összecsapó hadak „kulturális egymásra találása”. Nincs új a nap alatt: a Biennále szervezése megelőzte az orosz-ukrán háborút, viszont a damaszkuszi kard magas minősége máig fogalom…

A koncepciót átgondolva kérdezem: valóban kirekesztő lenne az izraeli kultúra?

Nagy-Britannia: Sonja Boyce interaktívnak szánt Feeling Her Way c. média-installációjában videók, tapéták, hangok elegyében fekete brit női zenészek (Poppy Ajudha, Jacqui Dankworth, Sofia Jernberg, Tanita Tikaram, Errollyn Wallen) öt térben „lépnek fel”. Bíztatnak: érezd magad szabadnak, ne törődj mások elvárásaival – sőt, énekelj velük. Ha tetszik: bátran érezd magad nőnek! A képernyők kusza, aranyban tobzódó, geometrikus mozaik-frízbe illesztettek. A projekt valóban szabad mind attól, amit a képzőművészetek és azok oktatása közvetítettek évezredeken át – talán szociálterápiaként megállhat, de vizuálisan? Fődíjas lett.

Magyarország: Az álmok után merek dacolni a károkkal c. mozaikinstallációját is női páros, Keresztes Zsófia képzőművész és Zsikla Mónika kurátor jegyzi. A házba lépve feltűnik, hogy a szürrealizmust (is) idéző plasztikák igen jól gazdálkodnak az épület adottságaival. A testrészekre utaló plasztikák Schopenhauer „sündisznó-dilemmáját idézik” és a pszichoanalízis intimebb témáira támaszkodnak. Vagyis inkább különleges pozíciókban, láncokon függenek. Utóbbival a jelen bizonytalanságain túl az ember, mint társas lény függő viszonyait, töredékességre ítélt életét és annak zárt élményeit közvetíti az alkotó. Az érzékiség és a lemondás dualitásának téri-költői vízióját kortárs eszközökkel és egyszerre archaikus anyaghasználattal jeleníti meg. Hosszú idő után éreztem azt itt a magyar kiállításról, hogy van esélye fődíjra. Nem ez történt. Több fórum előzetes shortlistje hasonlóan értékelte Keresztes Zsófia művét.

A hivatalos díjak,
– a Legjobb Pavilon: Nagy-Britannia.
– Arany Oroszlán: az amerikai Simone Leigh az Arsenal bejáratához állított monumentális szobráért: „elsősorban a női test architektúráját és az afroamerikai diaszpóra hagyományos kultúráját kutató New York-i művészként” vette át.
– A legígéretesebb fiatalnak járó Ezüst Oroszlánt Ali Cherry (Párizsban élő libanoni művész) kapta;
– Különdíj: Shuvinai Ashoona (kanadai inuit) és Lynn Herrshman Leeson (amerikai) művészek.