Velence örök

56. Nemzetközi Képzőművészeti Biennále

Az idén a résztvevő országok száma 89 – mégsem a nemzeti kiállítások a legérdekesebbek, de együtt látni a babiloni képnyelvzavart ismét izgalmas kaland. Az idén Okwui Enwezor afrikai kurátor Világok jövői szlogent hirdette meg. A hívószavakra többnyire maguk a főkurátorok adják a legátfogóbb választ. A mostani főkurátor nigériai – de ott volt már a Kasseli Dokumenta szervezői közt is – 52 országból hívott 136 alkotót. Ezúttal minden eddiginél többet a harmadik világból.

Az – Arsenal és a Giardini Központi pavilonja – kettős helyszínén ezer olvasatot kínál a főkurátor jövőképe. Az Arsenal első terében pl. Bruce Neuman neonszövegei a letűnt utópiák világába vezetik a képfejtőket. Az egykori kötélverde túlsó végén a festőóriás Georg Baselitz vásznaival feje tetejére állítja a világot. Útközben láthatjuk a szétesett szovjet birodalom rajzos-fotós leleteit vagy a grafikus-zseni animációs filmes dél-afrikai William Kentridge emlékképeit. A nigériai Transz-Afrikai Projekt fotó- és filmalkotói az álmok szociális utópiáit a valóság darabjaira szedik szét. A Központi pavilon Arsenaljában Marx művének vég nélkül citált szövege hull a sötét semmibe. Az Arsenalból kifelé zsákokkal bélelt tér monumentálissá nőtt sikátorán áthaladni gyönyörű nyomorúság: Ibrahim Mahama nigériai alkotó a hajókra rakott kakaó foszlott zsákjaiból építkezve a kötélverde által gyártott hajókötelekkel azonos anyagú kenderzsák-falakkal emlékezteti a gazdag világot. A rabszolgaság emlékműve. A művészet adta térformálás a szabadság maga – nyilatkozata Mahama.

Enwezor főkurátor pedig így fogalmaz: „Arra voltam kíváncsi, hogyan tudják a művészek (…) képek, tárgyak, szavak, mozgás, akciók, szövegek és hangok segítségével elérni azt, hogy a közönség ne csak reaktív hallgató, de tevékeny résztvevő is legyen, és valamiféle kulcsot kapjon a mai idők felkavaró eseményeinek értelmezésére”. És hozzáfűzi, hogy a perzsák paradicsomi kertjével szemben az ő kurátori összeállítása káoszkert. Zűrzavar, ahová a geopolitika, a gazdaság globális világa és környezetünk mára süllyedt.

A Giardini nemzeti pavilonjai közül elsőként három szomszédunkra térek ki. A nemrég újjáépített Ausztrália pavilonjában Fiona Hall munkája sok kis wunderkammerből álló nagy varázsdoboz. A Wrong Way Time c. mustra fekete terében mesterien világított múzeumi tárlók sorakoznak: valaha frissen „felmért világok” rablott kincseiből épített csendéletek. Ha tetszik, mind natura morta – mert ezek a világok nem voltak fenntarthatók, elsüllyedtek. Itt, egy Nemo-hajó „rakományában” maradt nyomuk. Hamar jött érzés, hogy magukra ismerhetnek itt a gazdag világbéliek is. Egy gyarmati papírpénzekből összerakott assemblage-ban valóban ott látom a mi egykori világcsúcs inflációnk osztrák-magyar mill-bankjegyeit is.

A fentivel szomszédos Izrael pavilonját kopott autóabroncsokból szerelt „kvázi modern” architektúra díszíti. Belül – a hatvanas éveiben járó – Tsibi Geva tere, az Archeology of the Present kétféle elem mesteri ötvözete, gesztusfestett olajképek és általa előállított épület-graffiti szervessé komponált folyama. Amit épület-felújításoknál feleslegessé vált ablakok, redőnyök, kerítésdarabok montázsa tagol, vagy egybeolvaszt. Geva azt az országalapító generációt képviseli, aki – mint kelet-európai nagymamáink vagy a néhai hajótörött, Robinson – nem dobott ki semmit. Művészi kérdésfelvetése a kint és bent, avagy az egy országba zárt/kerített zsidó-palesztin kultúrát elemzi, a vizuális nyelv segítségével. Amit elakadt nyelvünk szavakkal nem tud elbeszélni, próbálja a képek segítségével. Nem mellesleg az EXPO Milánó izraeli pavilonjával közös katalógus Geva interjújából megtudható, milyen európai sikerei vannak – legutóbb a római MAXXI-ban állított ki. És azt is, hogy az izraeli kultúrpolitika a velencei pályázat zsűrijét minden alkalommal újra cseréli – tanulságos módszer. Valamelyest ellenpontként a német pavilonban az identitás esendőségét a közel-keleti migráció életérzése, a cyber-népvándorlás korszak cyber-animációs filmje mutatkozik – a sorban álló jutalmaként.

Másik oldalról mi vagyunk Izrael szomszéd-pavilonja, ahol Fenntartható identitások címen Cseke Szilárd épített mobil térinstallációt. A minimalizmus jegyében alakított belső szinte egy gép, amelyben pneumatikus technológiával, áttetsző csövekben golyók gördülnek oda-vissza. Szcenikai bravúr (mondom akcionista díszlettervezőként), hogy ez hiba nélkül működik. A golyók a címbe rejtett paradox fogalom, az állandóan változó világban – Cseke nyilatkozata szerint – eleve lehetetlen ideáját a falról lepattanó golyó pályája modellezi. Az értelmezések végtelen lehetőségét tartalmas, de igen elvont katalógus villantja fel. Többek között Barabási-Albert László matematikus „Kiszámítható identitások, avagy a jövőnk értékesebb, mint amilyen múltunk valaha volt” vagy Cosovan Attila „A közhely fenntartható identitása”, vagy Erős Ferenc „Identitás diszkurzusok” c tanulmányai is segíthetik a mélyebb értést.

Még elvontabb a csatorna-túloldali szomszéd Ausztria kiállítása, ahol Heimo Zobering az 1934-es legendás Josef Hoffmann pavilon „másik modern” építészetét egészíti ki úgy, hogy az minimalista térré „nemesedjen”. Így elvész a pavilon identitása – ami tudom, egyféle olvasatban – siker. Csak sejtem az osztrák képzőművészek reakcióját erre az „üres tér” nemzeti kiállításra. A város Rialto-közeli palotáit (Palazzo Mora és Bembo) kibérelte egy európai kulturális alapítvány (GAA) és vagy 100 művész (köztük számos osztrák) kiállítását rendezte meg abban – a Personal Structures – Crossing Borders, ill. a Learn from Masters erős, hagyományos műfajokkal szerkesztett tárlat.

Mind a Biennálén, mind a városban számos – gyakran eldugott –helyen magas színvonalú kiállításokat találni. Az Új Arsenal egykori dokkjában van pl. Lettország nemzeti pavilonja. Kiállításuk címe: Ornamentalizmus. A kurátor kortárs megközelítése a szépség szabad kifejezőjének tételezi a díszítőhagyományt. A nyolc kiállítóval megfogalmazott forradalmi üzenet egyik legközérthetőbb hordozója Ieva Epnere Renunciation c. filmje, amely a lett Suiti járás liturgikus textiljei köré rendezi a népművészet „pogány” tradícióinak és a keresztény vallásgyakorlat élő hagyományainak szimbiózisát – egy művészből lett pap története mentén.

Az Aranyoroszlánt a kies San Lazzaro kolostorsziget Örmény kiállítása nyerte. A diaszpóra művészeit is felvonultató mustra fődíja nem független az örmény genocídium centenáriumától. A város Murano felé eső partján, a Madonna del Orto kerengőjében egy brit alapítvány rendezte Emily Young szobrász kiállítását Call & Response címen. A művész – nagymamája Rodin-tanítvány volt – nagyméretű, három-ötszörös nagyítású fejeket farag nemes kőből. Kompozícióiba az anyaghibát is beépíti, a csiszolt felület mögül előtűnik a természet művészete is. A hatás a római Capitolium Múzeum udvarán látható monumentális ókori szoborleletekhez hasonlítható reneszánsz élmény.

A három nap alatt (persze nem teljességében) megismert Biennále számomra azt az újjászületés fordulatot demonstrálja, mely az egyre rafináltabb hardverek, szoftverek, a videó-művek uralmát megtöri. Egyre több klasszikus, nagy mesterségbeli tudással élő képalkotó írja át a korábbi egyoldalú szcénát. Nincs vagy-vagy fordulat, ám egy értékalapú új egyensúly látványosan formálódik.

56. Nemzetközi Képzőművészeti Biennále, Velence, 2015. május 9. és november 22.