Végtelen nyarak

Reggel 9-kor anyám felcsomagolt három nagy (kóser) zsíros kenyeret, három kerti paradicsomot, sót, paprikát és azt mondta: – Este nyolcig haza ne merjetek jönni. Hacsak nem fog esni az eső.

Az esőnek esze ágába se volt esni. Így hát nekiindultuk a weekend telep felé. Le a Poklos patak hídig, onnan a strekk mellett egészen a Turbina hídig, majd végig a bal partján, levettük a szandáljainkat, és a puha, finom, arany porral takart mezei úton eljutottunk az új strandig. Hogy üvegszilánk, rozsdás szög, honnan, miért? Innen folytattuk a jobb parti keskeny ösvényen a Maros hídig, balra a nagy gát és a Cementlap, itt volt a weekend telep hátsó kapuja.

Jakab Béla már a vízben volt, nála a szezon április elsején kezdődött. Adtam a bajuszos Sanyi bácsinak egy lejt, elöl, a másik kapunál három lejembe került volna, Isten veled, napi fagylalt. Lepakoltunk apám vállalati üdülő házikója elé, Boldizsár kioldotta a lakatot, kihoztuk az evezőket. Mind a hármat. Minek három evező? Buta kérdés: jön a nagy idő, kiesik a villából az egyik evező. Na? Megértették, ugye?

Így kezdtük, majdnem minden nap, május 2-től szeptember 15-ig.

Elsején is, de csak a felvonulás után.

A csónak inkább láda volt, sőt, mikor egy egész hónapot inaskodtunk Tihamér ácsmesternek, ameddig a csónak el nem készült a Kossuth Lajos utcai műhelybe. Szép vékony deszkából illesztette össze Tihamér bácsi egy, a Révai lexikonból, zsírpapírra másolt rajz után.

“Isten szeme mindent lát, ne lopd a más anyagát”, figyelmeztette kuncsaftjait Tihamér

Nem tartotta szükségesnek kiírni más nyelven is.

Isten szeme közel volt, a Knöpfler Vilmos utcai zsinagóga tornyából Ő, neve áldott legyen, szigorúan figyelte, kinek osztanak konyakot, kinek nem, mert a doktor urak örömmel elfogadták a Carmiel feliratú izraeli kóser üveget. Betévedtek oda nem ritkán a párt elvtársak is.

Magyar Autonóm Tartomány.^[1]

Így kezdődött minden napunk, be a csónakba, ki a csónakból, ping-pong, barátok, fiúk, lányok, köszöntünk szépen a tősgyökeres öregfiú römi játékosoknak, mikor melegünk lett, be a vízbe, egy kis futball, ha volt labda. Vissza a bárkába két-három potyautassal, tudtuk, ki tud úszni, ki nem nagyon, így eveztünk ki a Marosra, és kiszálltuk a Cementlapoknál.

Itt már teltház volt. Azt kérded, mik is az Cementlapok? Azokon a vég nélküli nyarakon a Világegyetem központja ide tette át székhelyét. Kevés kivétellel a belépés ingyenes volt, csupán haldokló egyetemi profok, szoknyabolondok vagy éppenséggel éji baglyok, házasságszédelgők, acélos combú pompom lányok (neked: mazsorettek) és butuska kurvapalánták, álmodozó fiúcskák, afféle zabhegyezők népesítették be a tájat. V. A. a szemünk előtt érett naplopóból vérbeli íróvá, akit a megyei könyvtár falánk polcai sarkalltak sietségre, és a fenti titkos metamorfózis tapinthatóan szétzilálta a mazsorettek és nimfácskák között az ugyancsak sérülékeny fegyvernyugvást. Vili bácsi, a földrajz tanár, ódivatú oldalkötős fürdőgatyában rendhagyó órákat tartott, Técsi Sanyi nehezen cikcakkozott óriás testével a napozók között. Gyakran járt ide a vörös szakállú Lőrincz Attila, altatóorvos,  nagyszerű vízilabdázó, itt volt Vajda Pista a színész-rendező (zs.) és Fülöp doktor, aki évközben fogorvosira járt, nyáron pincér volt a sörhajón; itt napoztak Adleff Ingeborg és Borbáth Otti színésznők, És persze ott voltak a Gyergyay fiúk, akiket összevont névvel Gyergyusiaknak neveztünk, és arra voltak büszkék, hogy családnevükben három y van^[2]. Délben megérkezett Fodor Berci, (ugyancsak vízipólózó) a hölgyek kedvence (pedig papír-forma csak kárpitos volt, de, horribile dictu, zsidó kárpitos) megjelent mint Messiás a BMW kardántengelyes motorbiciklijén, a Székely Színház női tagozat álcázatlan örömére.

A páholy Vári Attilának^[3] járt. Szörnyen irigyeltem, mert a Cementlapokhoz kiérkezve egy egész sereglet nimfácska várta, s aki a lányok közül úszni tudott, utána ugrott fentről, fejest, vagy talpast. A lépcsőn is le lehetett jönni, de a cementlapi kódex igen szigorú volt, az egyetemi adjunktusnak nagyobb hely járt, a lapon napozók fölött nem illett beugrani a négyméternyi mély vízbe.

– Mivel tömi a fejeteket V. A? – faggattam Klárit. Szomszédok vagyunk, s hetente pénzt ad, hogy vásároljak neki fekete tetrabugyit. Ára hat lej ötven. Ez megy most nagyon, 196..-ban vagyunk, ez az egyenfürdőnadrág mindkét nem számára.

– A Súrlott Grádiccsal – válaszolta.

A Súrlott Grádics egy kiskocsma a neves Papiu kollégium mellett. Ady is megfordult ott, állítják egyesek, de ez sem teszi eléggé patinássá ahhoz, hogy emlékművé nyilvánítsák, véli a város pénzügyi elitje.

Kár.

Itt született meg V. A. szerint, egy pár kedves vásárhelyi naplopó fejében az a ragyogó ötlet, hogy alagutat fúrjanak Marosvásárhely és Hokkaido sziget (Japán) között.

A lapok népe magyarul beszélt. Többségben voltak, hivatalos statisztikája csak a Securitaténak volt, ezt tudomásom szerint nem hozták ’89 után sem nyilvánosságra, de véleményem szerint a román anyanyelvűek kb. 35 %-os arányban lehettek, és semmi értelme nem volt titkolni itt a Dávid csillagot. Feltűnően sok csinos lány, hölgy napozott a lapoknál, a bikini dominált már, de a toplessnek nem éreztük szükségét. Mindennapi volt látni a víz tükrén, lassú tempóban úszó, társalgó párt felúszni a Holtágig, és vissza, Archimédesz törvénye és a platóni akadémia kedves szimbiózisa.

Persze, minden nyár megkövetelte évi áldozatait: a gát volt a legveszélyesebb, a négy méteres víz, a túl rövid, cementre sikerült ugrás. Erről már vannak statisztikák.

A cementlapról feleveztünk a hétfáig. Volt időnk felborítani a csónakot, legyen egy kis meglepetés a velünk tartó lányok számára is. Innen vissza a lapokhoz, Visszaeveztünk a telepre, haza küldtem testvéreimet, vissza a lapokhoz, ott beugrottunk a Turbinába, mely 4 méter/szekundum sebességgel, öt perc alatt levitt a villamos művek hídjáig, itt ki kellett mászni, mert a híd alatt egy kegyetlen acélháló védte a vízi erőmű Káplán turbináit.

Ez is szerepel az említett statisztikákban.

És végre arrébb 50 méterrel, vissza a turbina vizébe, mielőtt ez beleömlik újra a Marosba. Halálos veszély, de mi tudtuk a trükköt, labdaként összekuporodva az árral lecsorogva kikötöttünk a Ritz fürdőnél.

Többen fulladtak meg itt, mint a gátnál és a villamos műveknél egybevéve.

A Talmud szerint, az apa kötelessége megtanítani fiúgyerekeit úszni. Sivatag ide, sivatag oda, a gyerek tudjon úszni.

Ritz fürdő. Semmi köze a párizsi szállodához. Fordítva sem.

Két lépésre van a főtértől, ideális hely, a nyugdíjas házaspárok, nyugdíjazott jogtanácsosok, régi szeretők társaságában. Kofapecsenye, mititei^[4] (átvettük a román konyhából), korsós sör. Tökéletes panoráma, ahol kiteljesíthettük (közép-) európai műveltségünket.

És ha mégis, nagy ritkán, de várva-várt nyári eső, nagy és meleg cseppekkel, hazafelé utolért, mezítláb, tócsáról-tócsára ugrálva, a felnőtt járókelők irigykedő szeme láttára, csak az Iskola utca saroktól öltöztünk vissza nyári egyenruháinkba.

Innen megbékélve, hogy ez a nap sem veszett el hiába, megérkeztünk otthonainkba, ahol a fejedelmi meggy- vagy egreslevesek vártak bennünket, mély megértéssel.

Nyárról-nyárra, mígnem az 1975-ös árvíz elsodorta a Ritz fürdőt, a Marosnak új medret ástak, így a Cementlapoknál lassan-lassan csak az egykori fanatikusok kockáztatják, hogy a három és fél méteres iszap miatt fejest ugorjanak a vízbe.

A feledés iszapja…

 

Jegyzetek          

^[1]A Maros–Magyar Autonóm Tartomány 1960 decemberben jött létre Romániában, miután módosították az alkotmányt, és a közigazgatást újjászervezték. Az 1968-as megyerendezéssel szüntették meg, területén ekkor nagyrészt a mai Maros és Hargita nevű megyék jöttek létre.

^[2] Sebestyén Mihály ( művelődéstörténész, író, sz. Marosvásárhely, 1947. május 24. –)  feljegyzései,

^[3] Vári Attila (sz. Sáromberkén, 1946. március 3), erdélyi magyar költő, próza- és esszéíró, 1983-ban áttelepült Magyarországra.

^[4] Mititei: apró (k), mititei=aprócska (k),  roston vagy grillen sült, szabadtéri étkezések nagy kedvence. A Balkánról származó finomság nem sokban különbözik a szerb csevaptól