Végső búcsút vettek Klein Lászlótól

Hétfőn, Szentendrén, a Sztaravodai úti köztemetőben búcsúztak családtagjai, barátai, tisztelői Klein Lászlótól, az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Kar könyvtárának munkatársától, kutatójától, aki életének 47. évében hunyt el.

Klein László 1974. augusztus 31-én született Budapesten, édesanyja, Herczegh Éva és édesapja, Klein József második gyermekeként. Nővére, Andrea csak néhány évvel volt idősebb nála. Ráckevén egy kertes házban nőtt fel, innen járt a helyi általános iskolába, majd a szintén helyi gimnáziumba is. Szülei válása után még három féltestvére született.

Már gyermekként is magának való, csendes, befelé forduló típus volt. Ezen az egyetemi évek se változtattak sokat, bár akkor a szamizdatok és funzinek gyűjtése, néha publikálása azért már szélesebb társaságot vonzott köré.

Az egyetemen magyar és történelem, majd utóbbit félbehagyva, magyar és könyvtár szakon végzett. Lektorátusi nyelvvizsgával rendelkezett angol nyelvből, de tudása ennél jóval mélyebb volt, amint ez a mindennapi munkája során megmutatkozott.

2004-ben kezdett el dolgozni az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Karának Könyvtárában, ahol feldolgozó és olvasószolgálati munkát egyaránt ellátott. Később ehhez csatlakoztak még az Egyetem által szolgáltatott adatbázisok bemutatása és részletes ismerete, valamint a Magyar Tudományos Művek Tárának ppk-s kezelése. Mind a hallgatók, mind az oktatók, kutatók számára hathatós segítséget nyújtott.

Önzetlen tevékenységét az ELTE több kitüntetéssel jutalmazta. Ám a legnagyobb dicséret a hallgatók felől érkezett, akik minden olvasói felmérés során külön kiemelték Laci rendkívüli szaktudását, és emellett elképesztő segítőkészségét. Nem volt még egy könyvtáros az ELTE-n, akiről évre-évre ezt a visszajelzést kapták volna hallgatóktól, oktatóktól egyaránt.

Felnőtt fejjel interkulturális pszichológiát és pedagógiát tanult, ami még közelebb vitte a sokszínű hallgatóság és az Emberség felé. Az ott szerzett tudását a munkában és a mindennapokban is kamatoztatta. Kutatási területe a posztszubkulturális média (fanzine, szamizdat), az ellenkulturális mozgalmak és a deviánsok olvasásszociológiája. Az Irodalom Visszavág alapító szerkesztője volt. Írásai jelentek meg többek közt a Terasz, az Irodalmi Jelen, a Litera, a prae.hu, a Tudományos és Műszaki Tájékoztatás és a Metal Hammer Hungarica lapjain.

Különösen érdeklődött a zsidó kultúra és hagyományok iránt, még ha ő maga a vallási szertartásokat vagy kötelmeket nem is tartotta. A zsidóság és a szentendrei helytörténeti érdeklődését egy dolgozatban foglalta össze, amelyet sajnos már nem tud benyújtani az ELTÉ-n.

Számos más, zsidósággal és a vészkorszak emlékezetével kapcsolatos kezdeményezés részese és önkéntese volt. A Zachor Alapítvány kurzusainak rendszeres hallgatója és közreműködője, zsidó vonatkozású könyvek recenzense, írásai a Szombatban is megjelentek. Személyesen is tapasztalhattuk önzetlenségét, lelkesedését.

Szentendrén betelepültnek számított, hiszen mindössze 15 évet élt ott, mégis városszerte ismert és népszerű volt már említett segítőkészsége, és nem utolsó sorban kiváló intellektusa révén

A depresszió sajnos már többször meglátogatta, és betegsége utolsó, 2021 őszi szakasza végzetesnek bizonyult. Nem akart senkinek gondot okozni, csak szép csöndben el akart távozni erről a világról. Búcsúja nem sikerült észrevétlennek, ebben meglehetősen elszámította magát. A temetésén megjelentek számából arra következtethetünk, nagyon sokan és nagyon sokáig fogjuk emlegetni őt.

Mint párja, Varga Andrea, az ELTE PPK Kari könyvtárvezetője fogalmazott a búcsúztatón: “Nem tűrted az előítéleteket, a sznobizmust. Leckét kaptam belőle, milyen egy liberális gondolkodású punk, aki szereti önmagát anarchistának hinni. Csakhogy ahhoz túl nagy szíved volt, túl érzékeny voltál… Megtanultam Tőled megbecsülni az embereket, meglátni bennük a jót. Egy más perspektívából tekinteni a világra. Te pedig megtanultál mellettem picit megnyílni az emberek felé, több ismerőst, barátot gyűjteni magad köré.”

Kőváry Zoltán, az ELTE PPK egyetemi docense így búcsúzott Klein Lászlótól:

Tisztelt gyászoló család, barátok, ismerősök!

László munkahelyének, az ELTE Pszichológiai Intézetének munkatársai és hallgatói nevében szólók.

Mindannyiunkat mélyen megrendített kollegánk, László, Laci eltávozása, aki közösségünk megbecsült és szeretett tagjaként élte velünk mindennapjait az Izabella utcai épületben.

László teljese mértékben unikális jelenség volt, inkonvencionális, és végtelenül önazonos, és, legalábbis így sejthető, minden az értékrendjétől idegen kompromisszumtól mentes. Mivel tudni lehet, hogy László punknak tartotta magát, ezért egészen biztos vagyok benne, hogy gesztusaival azt a fajta lázadó ethoszt képviselte, Amiről Albert Camus azt mondta, hogy az egyike az egyedül koherens filozófiai álláspontoknak. Az ember és a benne levő homály állandó szembesítése, a megvalósíthatatlan érthetőség követelése, a világ szakadatlan megkérdőjelezése.

Az évek során László fáradhatatlanul segítette a munkánkat, és valószínűleg mindannyian osztoznunk abban az érzésben, hogy ez így ebben a formában pótolhatatlan. Ő volt az egyik legsegítőkészebb ember közel s távol, bármikor lehetett rá számítani, még nem teljesen hétköznapi kérdések esetén is. Amikor néhány évvel ezelőtt egy Szondi Lipót-tanulmányt készítettem, néhány olyan szövegre is szükségem volt, amit a 40-es évek óta nem adtak ki újból, és László ezeket az archív anyagokat számomra hihetetlen módon Pécsről néhány nap alatt beszerezte. Megnyugtató érzés volt tudni, hogy itt van, és bármikor lehet számítani a segítségére és jó volt látni, hogy teljes szívéből és lelkesen csinálja. Valóban egy kincs volt számunkra, és ezt csak most, eltávoztával látjuk igazi mélységében.

A halál, különösen ez a formája mindannyiunk számára tabu és a rettenet forrása. Szakmánk nagyhírű képviselője, Irvin Yalom említi, hogy bármikor könyvet ír, a kollégái és az ismerősei mindig nagy érdeklődéssel fordulnak felé és állandóan kérdezgetik, hogy mikor jelenik meg, részleteket szeretnének megtudni belőle. Egyetlen kivétel volt, ez pedig a „Szemben a nappal” című munkája, amiben a halálfélelemről írt, és miként mondja, amikor a könyvön dolgozott senki nem érdeklődött arról, hogy hogy áll munkájával. Így vagyunk ezzel mindannyian, és ettől az sem véd meg sem bennünket sem mást, hogy pszichológusok vagyunk.

Engedjék meg, hogy úgy idézzem meg alakját, hogy Jászberényi Sándor egy bejegyzéséből olvasok fel, akinek László olvasója volt, és sajátos kapcsolat alakult ki köztük az évek során.

„Amióta megismerkedtünk kekeckedett velem. Például, amikor a könyvtárban felolvastunk, egy fekete símaszkban és katonai ruhában konferált fel. Amikor jelöltek egy közönségdíjra, azzal szórakoztatott, hogy ő előtte ugye húsz számítógép van, simán elintézi nekem, csak kérnem kell. Nem kértem. Ez tetszett neki. Onnantól mindig, mindenre figyelt, érdekelte, hogy mit csinálok. Soha nem rajongott, csak csipkelődött, mégis tudtam, hogy az olvasóm, és fontos olvasóm. Az elmúlt fél évben nem nagyon volt aktív a közösségi médiában. Annyira nem, hogy ráírtam, mi van. Beszéltünk a depresszióról, elmondta, mert én is tartok fekete kutyát, rokon lelkek vagyunk. Azon tűnődöm, mondanom kellett-e volna valamit. Orvoshoz járt, tehát gyógyszerelték, azt gondoltam, minden rendben van. Nem volt minden rendben. Soha nincs rendben semmi se. Nem jártunk össze, nagyon közeli barátok sem voltunk. Mégis, hogy ne szerettem volna egy embert, akinek felajánlják, hogy tartson előadásokat a 80-as évek underground magazinjairól, zenekarairól, és amire csípőből válaszolja, hogy “Sorry, de punk nem tanít egyetemen”.

Nem tudhatjuk, hogy László mivel küzdött, önmagában és bár a bejegyzéséből tudhatni, hogy fordult segítségért, ám végül mégis másképp döntött. Ez amellett, hogy rettenetes és elfogadhatatlan, Rilke szavait juttatja eszünkbe:

„Saját halálát add meg, Istenem,
mindenkinek, azt mi létében érik,
amelyben vágy volt, ínség s értelem.”

László, nyugodjék békében.