Végel László: Kisebbségi és zsidó sorsok

Zsidó téma tuti téma?

• Hogy jelent meg zsidó téma, karakter, vagy karakterek a művében?
• Miért tartotta fontosnak a témát, vagy, hogy zsidó karaktert szerepeltessen?
• Milyen szerepet töltenek be könyveiben e karakterek, ha a téma nem közvetlenül érinti a zsidóságot, mi a dramaturgiai jelentősége figurájuknak, illetve zsidóságuknak a művekben?
• Miben látja e figurák sajátosságait, és hogyan próbálta érzékeltetni? 

Folytatjuk tavaly áprilisban elkezdett sorozatunkat, melyben ezúttal két magyar írót kérdezünk a műveikben megjelenő zsidó tematikáról.

Soknemzetiségű környezetben élek a szerbiai Vajdaságban, miközben az állam neve többszöri változáson ment keresztül, a polgárok maradtak. Az etnikai, valamint a kulturális sokféleség világában érthető a zsidók jelenléte a prózámban. Az Áttüntetések című regényemben feltűnik egy zsidó fiatalember, ám nem közvetlenül, hanem közvetve. Egy magyar ifjú alakítja a kamasz zsidó szerepét. Fikció játszik a fikcióban.

Az 1983-ban írt regény története 1941-ről szóló, 1968-ban írt 1941-ről szóló betiltott forgatókönyv alapján. Tíz év múlva, vagyis a hetvenes években mégiscsak film készülhet. Csakhogy ez már nem a régi „álom”. A 68-as nemzedék árulásáról, vagyis lelkiismeret-furdalásáról szóló film főszereplője Szőnyi Péter, aki az 1941-ben játszódó történet egyik zsidó szereplőjének szerepét játssza. Tehát egy szerepben találkozik a magyar fiatalember 1968-ból és a zsidó fiatalember 1941-ből. A kis Lővinger 1941-ben a kommunistákhoz csatlakozik, hogy ily mód szálljon szembe a fasizmussal. A kommunisták azonban cserben hagyják. Szőnyi Péter viszont a ’68-as események résztvevője, tanúja az eszmék vereségének. Újfent a kommunisták hagyják cserben.

A regény 1984-ban jelent meg. A zsidó-magyar (kisebbségi) szerepek összeolvadása végül is arról szól, hogy a zsidóknak és a nemzeti kisebbségieknek, ez esetben a vajdasági magyaroknak, közös sorsuk van, vagyis a zsidó motívum a magyarral paralel. Nincs konfrontáció. Mi több! Későbbi esszéimben (Hontalan esszék, Jelenkor, Pécs) azon töprengtem, hogy a magyar kisebbségi identitás megőrzésekor tanulságos lenne a zsidó tapasztalatokra (is) alapozni.

A zsidó szereplő tehát „csak” fikció a fikcióban. A jelenséget azzal tudnám magyarázni, hogy a környezetemben nem merült fel a zsidókérdés. A nyelvi különbségek, meg a hatalmi pozíciók miatt a szerbek, illetve a németek nemzeti jellegű különbsége, konfrontációja inkább felbukkant. Ilyen légkörben szocializálódtam, így értem meg a gimnáziumi éveket, majd az egyetemi tanulmányok idején az irodalmi élet részese lettem. Megismerkedtem idősebb értelmiségiekkel, írókkal. Emlékeim szerint tőlük sem hallottam antiszemita felhangokat, vagy a zsidókat érintő specifikus, pozitív vagy negatív nyilatkozatokat. Nemzedékem egésze hasonló körülmények között élt. Az idősebb vajdasági magyar írónemzedék sem feszegette különbözőségek kérdéskörét. Talán amiatt voltak óvatosak (erre csak több évtized múltán gondoltam), mivel a titói nemzetpolitika komolyan vette és büntette a nacionalista kilengéseket. Megtörtént, hogy akkor is fegyelmezett, amikor nem volt indokolt, ugyanakkor azonban a legtöbbször megalapozott volt a vád.

Az Áttüntetések tehát a kisebbségi magyar, illetve zsidó identitásformák hasonlóságára utal. Talán ennek tudható be, hogy a regény ezen aspektusára Budapesten nem figyeltek fel. Kezdetben talán azért, mert nem volt szabad róla beszélni, később pedig amiatt, mert egy konfrontatív diskurzus kerekedett felül, amely nem tartotta fontosnak a párhuzamos értelmezésemet.  Nem az volt napirenden, amiről én írtam.

A hatvanas években ugyanis egyre gyakrabban utaztam Budapestre, az írók között barátokra leltem, azonban fogalmam sem volt a hovatartozásukról, nem érdekelt ki a zsidó és ki a magyar. Barátaimat nem a ki kicsoda szerint választottam, hiszen ezt a mércét nem is ismertem, inkább az ízlésbéli hasonlóság és a rendszerkritikusság szempontjai vezéreltek. Először a nyolcvanas évek elején szembesültem a kérdéssel, éspedig Budapesten, amikor is többször is szememre vetették, hogy zsidókkal barátkozom. Értetlenül bámultam magam elé. Idővel egyre többen világosítottak fel, hogy bennük nem elég erős a nemzeti érzés, ami nem volt összhangban a tapasztalataimmal, mert kisebbségiként azt tapasztaltam, hogy a nyolcvanas években a magyar demokratikus ellenzék tagjai, a magyarok is, a zsidók is, nagyobb empátiával érdeklődtek a kisebbségiek helyzete iránt, mint az utána következő nemzedékek tagjai, legyenek azok zsidók vagy magyarok. Manapság a zsidók is, a magyarok is inkább be vannak zárva a magyar világba, a magyar irodalmi kánonokba, mint a nyolcvanas években.

Időközben a zsidó szellemiség mibenlétéről Danilo Kištől hallottam, akinek a műveit szívesen olvastam, és akivel először beszélgettem a kérdésről. A Manzárd című kisregénye a holokausztról szólt, későbbi regényeiben (Kert, hamu (1965), Fövényóra, 1972)) pedig egyre jobban elmélyült a zsidó sorskérdésekben. Az anyja pravoszláv vallású montenegrói, az apja magyar zsidó volt, akit végül Auschwitzban küldtek gázkamrába. Ő volt az első, akivel őszintén körbe tudtam járni a kérdéskört. Későbbi interjúiban nyilatkozta, hogy őt valójában zsidóságra ítélték. Családjában nem ápolták a zsidó hagyományokat, amikor zsidó származása miatt egyre több hátrányos megkülönböztetésben részesült, íróként arra kényszerült, hogy zsidó származású emberekről írjon. Olyan zsidónak számított, akit mások tettek meg zsidóvá, minek folytán a zsidó sorsban mártíriumi sorsot, kényszerhelyzetet látott. A szerb nacionalizmus felébredése erősítette benne a zsidó öntudatot. Akkoriban őt kozmopolitizmussal vádolták és más hasonló jelzőkkel illették. Ugyanezt fedeztem fel egy másik, számomra példaértékű íróban, Aleksandar Tišmában is. Naplójának tanúsága szerint a zsidó identitás a szerb nacionalizmus fellángolásakor fogalmazódott meg benne, olyannyira, hogy az izraeli állampolgárság megszerzése is megfordult a fejében. Hasonló tapasztalatokat szereztem jómagam is, történetesen a szerb nacionalizmus tombolásakor éreztem, hogy a magyar identitás, a kisebbségi létezés egyre meghatározóbb.

Az Áttüntetések című regényem ezt a kényes helyzetet, kínos egyensúlyt vetítette előre. A bennem lassan kialakuló zsidóképet mindenekelőtt Danilo Kiš novellafűzére gazdagította, a Borisz Davidovics síremléke (1976), amelyben a zsidó értelmiségiek forradalmi illúzióiról ír, arról, hogy felépíthető az igazságos társadalom. Ezen a nyomvonalon írtam meg a kisebbségi illuzionizmust, amelyet Szőnyi Péter képviselt. A ’68-at!  Mintha Deleuze és Guattari gondolata igazolódott volna be. „Csak a kisebbségi nagy és forradalmi”, írta a két francia irodalomtudós a Kafkáról szóló könyvében. Vagyis a kisebbségi identitásban a forradalom nem csak politikai kérdés, hanem forradalomra inspiráló léthelyzet. Épp úgy, mint Danilo Kiš nevezetes könyvében a Borisz Davidovics síremlékében.

A zsidó és a kisebbségi sztereotípiák idővel egyre inkább eltorzultak.  Attól tartok, hogy az izmosodó kelet-közép-európai többségi nacionalizmus mindjobban megnehezíti úgy a nemzeti kisebbségek, mint a zsidók sorsát. Új regényemben, a Neoplanta avagy az Ígéret Földjében (2013) jogosan köszön vissza 1941 diskurzusa. „Ezért sürgős lépéseket kell tennünk, hogy felébredjen bennetek az egészséges magyar nemzeti érzés. Ha nem sikerül igazi magyart faragni belőletek, akkor végleg elfajzotok. Félig szerbek lesztek, félig magyarok, vagyis zsidók”, mondja ki a verdiktet a vajdasági magyar kisebbségről egy bevonuló Horthy-tiszt.