Van nekünk egy Lajta Bélánk…

Írta: Bársony István - 2024-01-10 Rovat: Építészet, Kultúra-Művészetek

Gondolatok a Lajta Béla 150 – Budapesti épületsorsok című kiállításhoz.

Kiállítás enteriőr, fotó: Bársony István

Két héttel a hivatalos megnyitó után, január első munkanapján látogattam el Óbudára, a Kiscelli Múzeumba, hogy megnézzem a 20. század egyik építész zsenijének, Lajta Bélának a személyét és munkásságát bemutató kiállítást. Szándékosan nem tettem hozzá a nevéhez, hogy magyar, és azt sem, hogy zsidó. Pedig mindkettő volt, de ennél sokkal több is. Lajta Béla európai kozmopolita művész volt, akinek komplex munkásságát sokrétű identitása is meghatározta. Lajtát nem lehet kisajátítani, beskatulyázni, ő egy olyan szuverén alkotó, aki egymaga képes volt nemcsak a világ változatos kulturális örökségét és a korban divatossá váló népművészetet, hanem korának dinamikusan változó trendjeit is értő és haladó szellemiségben szintézisbe és működésbe hozni. Ahogy Csuhai István is fogalmazott megnyitóbeszédében, Lajta építő volt, aki ekképp is definiálta magát taktilis ingereket generáló, dekoratív és szellemes alkotásain.[1] Ahhoz, hogy megvalósuljon ez a szűkre szabott, de így is rendkívül gazdag életmű, kellett az a Budapest, ami éppen születése évében, 1873-ban Pest, Buda és Óbuda egyesítésével jött létre, és mire Lajta alkotói pályáját megkezdte, vált nem csak Európa, de ahogy azt John Lukacs alapművében[2] is feltárta, a világ egyik leggyorsabban fejlődő, multikulturális metropolisává. Tulajdonképpen ez adta a kiállítás egyik apropóját is, még éppen a 150. jubileumi év végére időzített megnyitójával. Ez a soknyelvű, soknemzetiségű, irgalmatlan ütemben növekvő világváros a maga nyitottságával és lehetőségeivel tárt karokkal fogadta az olyan tehetségeket, mint Lajta. Az életmű legnagyobb része ma is a fővárost gazdagítja, illetve gazdagíthatná. A kurátori koncepció amellett, hogy az alkotó embert középpontba állítva mutatja be az összetett életmű legjavát, további fontos téma integrálásával tágította ki a kiállítás küldetését: Budapesti épületsorsok, hangzik a kiállítás címének második fele. Lajta épületeinek, alkotásainak sorsa jól reprezentálja a mai műemlék és értékvédelem állapotán túl azt is, hogyan is gondolkodunk, viszonyulunk a világviszonylatban is egyedülálló örökségünkhöz. Egyfelől nagyon izgalmas látni a kreatív installációkon, animációkon az egyes épületek „alakváltozásait”, másrészt viszont megdöbbentő, ilyen fókuszáltan szembesülni azok amortizációjával, még akkor is, ha mi, kényesebb szemű városlakók, évtizedek óta, nap, mint nap szembesülünk a jelenséggel.

Lajta Béla (Forrás: Vasárnapi Ujság, 1911. október 15.)

A kiállítás komplex koncepciójának további nagy eredménye, hogy egy korszakot is elénk tár, egy olyan áldott időszakot, ahol büszke polgárok, civil egyesületek, felekezeti egyletek, szellemi műhelyek aktívan járultak hozzá annak a Budapestnek a létrehozásához és fejlődéséhez, amire ma is olyan büszkék vagyunk, és aminek a világ is csodájára jár.

Lajta Béla, született Leitersdorfer[3], a kor számos más vagyonos zsidó családjához hasonlóan, az emancipáció évtizedei után, az asszimiláció útjára lépett. Az asszimiláció személyében kevésbé tudatos módon, mint inkább abban a kultúrkörben zajló folyamatok mentén manifesztálódott, amiben maga is szocializálódott és működött. Zsidó származását vallásgyakorlóként élte meg a neológia irányzatán belül. Alkatilag kevésbé volt a nagyvilági kávéházak hangos művész karaktere, inkább a zsidó és civil közösségi élet aktív tagjaként működött közre Budapest szellemi, kulturális és szociális életének fejlődésében, alkalmanként még alapító, kezdeményező szerepet is vállalva egy-egy egyesület, intézmény létrejöttében.[4]

A családi, baráti kör mellett, számos megbízatását attól a zsidó felekezettől kapta, amely célul tűzte ki a neológia megreformálását. Patai József egy új magyar zsidó építészetben látja ennek a törekvésnek az egyik fontos társadalmi, kulturális megnyilvánulását, amihez Lajta Bélát találja leginkább értő és segítő partnernek: „… sajátos speciális magyar zsidó stílus […] Csak Lajta Bélával illusztráltam ezúttal a magyar zsidó építőművészet kialakulását, mert benne látom ennek a speciális stílusnak legegyénibb és legművészibb úttörőjét. ”[5].

Kiállítás enteriőr, fotó: Bársony István

A kiállítás első termének teljes falat betöltő installációja Lajta műtermének gondosan megkomponált enteriőrjét (2.kép) tárja a látogatók elé. Ezt egészítik ki a fotóhoz kapcsolódó és Lajta magángyűjteményéből származó változatos műfajú tárgyak köre. (3.kép) Okos és elgondolkodtató nyitány, hiszen egyfelől képet alkothatunk arról, hogyan kívánta magát láttatni az építész, másfelől jól reprezentálja azt a kultúrkört, amibe Lajta beleszületett és aminek ő maga is kiemelkedő képviselője lett aztán. Évfolyamának egyik legkiválóbb végzőseként kezdte meg utazásait, illetve szakmai tevékenységét Európában, hogy első kézből ismerhesse meg, szívja magába azt az építészeti és tárgyi örökséget létrehozó nyugati és népi kultúrát, mely aztán szerves részét képezte ars poeticájának is. Ezt a széles körű érdeklődést reprezentálják műtermének egyformán hangsúlyos elemei, a népi motívumokkal faragott láda, használati tárgyak, hímzések, tórakorona, frigyszekrény-függöny, afrikai faragványok, középkori iszlám cseréptöredékek, az Arts and Crafts stílusában[6] készült szekrény, valamint utazásai során vásárolt fényképgyűjteménye is. Utóbbihoz Lajta személyes levelezése is párosul, melynek segítségével betekintést nyerhetünk a fiatal, lelkes építész szellemi „lubickolásába” is:

„…semminek érzem magam e nagy művészi emlékek közepette és nem tudok egyebet, csak hevesen érezni, ha nagy dolgot látok. Rafaelnek csak örülni tudok, hangosan, önkéntelen nevetek, ha látom a keze munkáját és tűrtőztetem magam, mert különben tánczot járnék. Michelangelo elnémít, bámulom; gondolkodom, ha látom és – beléfájdul a fejem. Csak Bramante az, aki olyan csendes, jóleső érzést ad szívemnek. Megnyugszom.”[7]

A lechneri hatások mellett, majd azt fokozatosan elhagyva, sokrétű identitásának vizualizációja bontakozott ki alkotói korszakának már egészen korai szakaszában. Aktív éveit, melyeket kezdettől fogva a progresszivitás, kísérletező attitűd jellemzett, a kiállítás nagyjából kronologikus sorrendben veszi végig, elidőzve egy-egy jelentősebb pályázatnál, megvalósult alkotásnál. Lajta a korszakra jellemzően, mint alkotó építész, nem kizárólag épületek tervezésével foglalkozott; belsőépítészeti, bútortervezői munkássága építészetével egyenrangú színvonalat képvisel. A kiállítás egyik újdonsága az a bútor együttes, melyet jelenlegi tulajdonosai kölcsönöztek és a múzeum restaurált. A Lajta tervezte berendezés a Pesti Chevra Kadisa Szeretetházának[8] nyugdíjazott nővére révén került annak idején magántulajdonba, és vészelte át ennek köszönhetően az elmúlt 100 évet. (4.kép) Az architektonikus felépítésű bútorzat ízig-vérig Lajta. Szellemes megoldások, érzékeny arányokkal megkomponált, funkcionálisan is jól működő használati tárgy, a korszakra jellemző igényes kivitelben.

Lajta bútor , fotó: Fáryné Szalatnyai Judit, BTM Kiscelli Múzeum

Lajtán kívül, talán nincs is még egy építészünk, akinek építészeti, iparművészeti tevékenysége mellett, a funerális építészeti munkássága is ilyen hangsúlyos eleme lenne az életműnek, illetve általában véve is a hazai építészeti örökségnek. Szertartási épület, sírok, sírboltok a Salgótarjáni utcai[9] és a Kozma utcai temetőben, olyan egyedi értéket képviselnek, amik már önmagában halhatatlanná tennék Lajtát. Szinte hihetetlen, mennyi minden és milyen minőségben fért bele ebbe a pár évtizedbe. A rövid életutat némileg kompenzálta, hogy megbízói köre, a családi, baráti és felekezeti háttérnek és Bárczy István[10] polgármester támogatásának köszönhetően, maximális bizalommal fordult hozzá a kezdetektől fogva, így a kiteljesedés útjába az átlagosnál kevesebb akadály gördült. A multikulturális, ízig-vérig európai Budapest pedig termő talaj volt a nemzetközi trendeket és a Kárpát medencei népi örökséget is ötvöző, egyedi, kreatív formanyelvet integráló, újító szellemiségű építészetnek. Vas utcai iskoláját[11], az a bécsi Otto Wagner méltatta személyes látogatása során, akinek korai munkáját, a Rumbach Zsinagógát[12] nemrég újították fel, és aki ma a hajdanvolt monarchia testvérfővárosának ünnepelt sztárja.

A kiállítás utolsó egységét a Kiscelli Múzeum refektóriumi termében rendezték be. Itt teljesedik ki a kiállítás címének „épületsorsok” fejezete. Installációk, animációk, videók segítségével ismerhetjük meg Lajta hányatott sorsú alkotásainak stációit. A roppant kreatív eszközökkel prezentált épülettörténetek igazán beszédesek, és egyben fájdalmas látleletei is a hazai műemlékvédelemnek. Nem csak a pusztulásukban is szemet gyönyörködtető részletgazdag Lajta alkotások gazdátlansága fájó, de a szemünk előtt deformálódó örökség sokat elárul a közízlésről és közállapotokról is. Többek között a budapesti ikonként aposztrofált Szervita téri épület eredeti dekorációit is bemutató tárlaton számos példa illusztrálja ezt a méltatlan helyzetet. Az igénytelen dekorlemezzel operáló Rózsavölgyi és Társa zeneműbolt a Szervita téren álló épületen[13], (5.kép) mintha meg se próbálta volna megidézni azt a vizuális kultúrát, amire amúgy büszkének látszik, de a Hercegprímás utcára néző Lajta féle üzletportált[14] is „sikeresen” számolta fel az új tulajdonosa.

Lajta Henrik és Rezső üzlet bérháza a Szervita téren, fotó: Bársony István

A kiállítás maximálisan kihasználja a múzeum rendelkezésre álló tereit. (6-7. képek) Legalábbis azokat a tereket, amiket egy világhírnévre érdemes alkotónak kiutaltak. Mindamellett, hogy a kurátor, Csáki Tamás és munkatársai mindent elkövettek kreativitással, ízléssel, igényességgel, hogy a folyósók és egy-egy terem alkalmas legyen ennek az elképesztő életműnek és magának Lajtának a bemutatására, az mégis sokat elárul Lajta és a korszak építészetének mai recepciójáról, hogy ez a világszínvonalú anyag itt kapott csak helyet.

Kiállítás enteriőr, fotó: Bársony István

Érdemes lenne elgondolkodni, hogy miközben épp egy új építészeti múzeum, szakmát és nagyközönséget is megosztó projektjén birkózik az építész társadalom, addig éppen azok az építészeti értékek vannak veszélyben, amiket érdemes lenne végre megmenteni és addig is minél többször és minél nagyobb felületet adva bemutatni nemcsak a szakmának, hanem a társadalom széles körének is… Van-e még olyan ország, főváros, ahol például Lajta mesterének remekműve, a „magyar Tádzs Mahal”, az Iparművészeti Múzeum ikonikus épülete ilyen körülmények között vergődne évek óta? Ahogy a kiállítás megidézi Budapest aranykorát, úgy sirathatjuk a hajdan volt civil kurázsi, mecenatúra, közösségi erő hiányát is, melyet a lajtai örökség állapota, a budapesti épületsorsok is jól reprezentálnak…

Amíg felismerhető állapotban vannak ezek a csodák, addig legeltessük rajtuk a szemünket, fedezzünk fel rajtuk újabb és újabb részleteket, és eddzük magunkat a valódi értékek felismerésére, megbecsülésére! Ez az építészeti kvalitás ugyanis olyan gazdag formanyelven kommunikáló, valódi manufakturális munka eredménye, amihez már nem ér fel az az erőltetett, repetitív, számítógép generálta, érzéketlen fémcsipke, amit épp arra a Néprajzi Múzeum épületére borítottak rá[15], melynek hatalmas gyűjteményét Lajta személyes kollekciójának darabjai is gazdagítják. Lajta Béla, a Liget másik oldalán álló, annak idején a Wechselmann-féle Vakok Tanintézetének[16] épült zuglói épületével összehasonlítva a Néprajzi Múzeum új otthonát, nyilvánvaló következtetéseket vonhatunk le: Lajta alkotásának szellemes, részletgazdag és manuálisan megmunkált motívumvilága még romjaiban is szerethető, valódi értéket képvisel, miközben a Néprajzi Múzeum steril tömbjén már hiába keressük ezt az értő igényességet és érzékenységet.

Kiállítás enteriőr, fotó: Bársony István

Lajta Béla progresszív szemléletű, egyedi, multikulturális gyökerű művészete 100 év távlatából is példaértékű, inspiráló. Aki ma valódi értéket, építészetet, művészetet szeretne látni, az zarándokoljon el a Kiscelli Múzeumba! Ide már nem ér el a Budavári kulissza „műemlékek” kétes árnyéka, biztosak lehetünk benne, hogy ezen a kiállításon kizárólag őszinte és megbecsülésre érdemes tartalommal találkozhatunk.

Van nekünk egy Lajta Bélánk, akinek a nevéhez nem fűződnek botrányok, legendák, akit kizárólag értékteremtő munkássága emelt a kánonba. És legnagyobb szerencsénkre van nekünk egy Csáki Tamásunk is. A kiállítás kurátora ma a Lajta életmű legavatottabb kutatója, ismerője, értője és gondozója. Számos publikációja, városi vezetett sétája mellett, most is egy professzionális és érzékeny, értékmentő programú projektet valósított meg a Kiscelli Múzeum kiállításával. Csáki Tamás missziója az, hogy ez az életmű fennmaradjon, és mindannyiunk reménye szerint, küldetésének produktumai ne csak a pusztulás dokumentálásáról szóljanak. Bízzunk benne, hogy a városvezetés, országos kultúrpolitika, műemlékvédelem is meghallja, felismeri, hogy többek között a Lajta örökségtől az ma Budapest, ami. Fővárosunk egy fogalom, és a progresszív városépítés, a multikulturális, szabadszellemű és befogadó közeg méltó állapotú szimbóluma is lehetne, ha többek között megkezdődhetne egy átfogó, értékmentő akció, mondjuk Lajta Program néven. Mert bár Otto Wagnerből csak egy korai csoda jutott Budapestnek, de van nekünk egy Lajta Bélánk, akire felettébb büszkék lehetünk!

A szerző építész, az OR-ZSE Zsidó Kultúratörténet szakos hallgatója

A Lajta Béla 150 – Budapesti épületsorsok című kiállítás 2023. december 20.—2024. április 28. között látogatható a BTM Kiscelli Múzeumban

Kurátor: Csáki Tamás, művészettörténész

Jegyzetek:

Csuhai István: Lajta Béla 150 – Megnyitóbeszéd, 2023.12.19.,

URL: https://www.artmagazin.hu/articles/megnyitobeszed/lajta_bela_150

Lukacs, John: Budapest 1900, Európa Kiadó, 2018
Leitersdorfer Béla 1908-ban, testvéreivel együtt magyarosította nevét Lajtára, Lajta Béla Virtuális

Archívum, Névváltoztatási engedély,

URL: https://lajta.bparchiv.hu/hu/leitersdorfer-bela-nevvaltoztatasi-engedelye-1908-viii-1

Reform szabadkőműves páholy, Pesti Chevra Kadisa műszaki tanácsosa, Erzsébetvárosi Kaszinó

alapítótagja, Magyar Építőművészek Szövetsége vezetőségi tag, Magyar Iparművészeti Társulat,

Izraelita Magyar Irodalmi Társulat, Magyar Zsidó Múzeum alapításában is részt vesz

Patai József: Magyar Zsidó Építőművészet, in: Magyar Zsidó Almanach, 1911, p.180-183.
19.század végi mozgalom, mely Nagy-Britanniában alakult meg,

URL: https://www.vam.ac.uk/articles/arts-and-crafts-an-introduction

Lajta Béla levele Riedl Frigyesnek, Róma, 1896. május 22.
Pesti Chevra Kadisa Szeretetháza, Budapest, 1911, Lajta Béla Virtuális Archívum,

URL: https://lajta.bparchiv.hu/index.php/hu/alkotasok/pesti-chevra-kadisa-szeretethaza

Salgótarjáni utcai zsidó temető épületei, Lajta Béla Virtuális Archívum,

URL: https://lajta.bparchiv.hu/hu/alkotasok/salgotarjani-utcai-zsido-temeto-epuletei

Erdei Gyöngyi: A mintaadó polgármester, Budapesti Negyed 3.évf. 3.(9.) sz. 1995. ősz,

URL: https://epa.oszk.hu/00000/00003/00008/erdei.htm

„…Itt említenénk Lajta Béla nevét, akinek alkotásai ekkortájt általános elismerést arattak, nem utolsósorban azért, mert épületein – kiegészítő formákban vagy belső építészeti elrendezésükben – csaknem mindig helyet kaptak a népművészet díszítő elemei vagy motívumai, melyek e korszakban szinte kötelezővé váltak. A „magyaros” építészeti stílus a főváros vezetőire azért is gyakorolt nagy vonzóerőt, mert a hivatalos „közvélemény” s a bulvársajtó részéről sokszor hangoztatott vád volt Budapest „nemzetietlensége”, „idegensége”. Ez az érvrendszer nagyrészt a fővárosi polgárság zsidó származású részét tekintette célpontjának, de a város vezetőit – természetesen saját ízléspreferenciáikon keresztül – bizonyosan érintette….”