Vámos Miklós: Töredelmes vallomás

Írta: Vámos Miklós - Rovat: Irodalom, Kultúra-Művészetek

Legtöbbször a Normandia-Nyeman című háborús filmet láttam. Legalább hétszer. Akkori kamaszfelosztásunk három kategóriájából – lövöldözős, baszós, kardozós (bocs, de így mondtuk) – az elsőbe tartozott.

Vámos Miklós (Fotó: Erdélyi Gábor)

Vámos Miklós új könyve az Athenaeum Kiadónál jelent meg, ebből közlünk egy történetet a kiadó és a szerző engedélyével.

DÉLIBÁB

Ez egy kétszálú történet. Induljon az

Első

Valamikor az ötvenes évek végén, vagy a hatvanasok közepén mutatták be azt a magyar filmet. Mind megnéztük. Én háromszor.

Akkoriban nem úgy ment, mint ma, hogy az ember átböngészi az ingyenes műsorújságban vagy a neten a kínálatot, és elfárad abba a moziba, ahol a választott filmet vetítik. Esetleg jegyet is a neten rendel. Nem tudom, az volt-e az én időm (remélem, nem), mindenesetre idős emberek úgy mondanák: az én időmben többnyire az otthonukhoz legközelebb eső moziba jártak az emberek. Megnéztük, amit ott vetítettek. Akár többször is, ha úgy alakult. A mozgó képek elvarázsoltak bennünket, pedig a zömük még fekete-fehér volt. Talán emiatt számított kevésbé, hogy a szóban forgó film milyen. Sőt. Néha az is fölkeltette érdeklődésünket, ha elterjedt, hogy bemutattak egy hű de szar filmet.

Nekünk (családom és más állatfajták) egy félalagsori, kissé büdös vetítőhely esett kézre, vagy inkább lábra. Sokszor a gépész ült a pénztárban kezdésig. Emlékszem horgas ujjára és borostás arcára. Három forintért adta a jegyet. Voltak úgynevezett kiemelt filmek (színes, vagy az átlagosnál hosszabb), akkor négyért. Vacsora után bedobta valaki: mozi? – és ha a többiek ráálltak, elindultunk. Háromsaroknyi járás.

Legtöbbször a Normandia-Nyeman című háborús filmet láttam. legalább hétszer. Akkori kamaszfelosztásunk három kategóriájából – lövöldözős, baszós, kardozós (bocs, de így mondtuk) – az elsőbe tartozott. Egy netes műsorportál szerint: „Hiteles és mindvégig látványos, szórakoztató film egy francia repülőegységről, mely a második világháborúban a szovjet haderő soraiban küzdött a németek ellen.” Hm. Rendező: Jean Dréville. Meglepve olvasom, hogy a két forgatókönyvíró egyike Elsa Triolet, az elfelejtett francia költő, Louis Aragon felesége. Akkoriban ezt a nevet mindenki ismerte, Aragon óriási sztár volt idehaza, kommunista elvei miatt. Triolet-ről többször megírták büszkén: Moszkvában született. Én sosem fedeztem föl a stáblistában. Arra nem figyeltünk oda.

A Normandia-Nyemant (ez a szovjet repülős század neve) azért néztem meg a haverjaimmal legalább hétszer, mert imádtuk a repülős jeleneteket. A kezdő bekezdésben említett magyar filmre viszont tévedésből ültem be háromszor. A címe: Délibáb minden mennyiségben. A netes műsorportálon ezt is megtaláltam, legnagyobb csodálkozásomra. Szüzséje ugyancsak különös.

„Angyal András, a kis könyvelő, névrokonának, Angyal Bandinak, a híres betyárnak nagy tisztelője. A betyárromantikát kedvelő nyugati turisták a Búsuló Juhász vendéglőben betyárnak nézik, és a csoport csinos asszonya, Edda, beleszeret a kackiás fiatalemberbe. A magyar vendéglátók, hogy a hangulat eredeti legyen, elrabolják a szép Eddát és némi pénzt. Angyal András, aki életében először ül lovon, az asszony megmentésére indul.”

A készítők listája sem érdektelen. Rendező: Szinetár Miklós. Forgatókönyv: Szabó István, Kardos Ferenc. Zene: Vujicsics Tihamér. Főszereplők: Agárdy Gábor, Bessenyei Ferenc, Váradi Hédi, Sennyei Vera…

Gondolom, mostani (2016) olvasóim között törpe kisebbséget alkotnak azok, akik látták ezt a harcos operettparódiát, akár egyszer is. „Húsleves, húsleves, rozmaringos tálban!” – énekelte a ház asszonya, mi már tudjuk, hogy Vujicsics zenéjére. Anyám szakértőn megállapította, azért olyan élénksárga a vásznon a húsleves – ismétlem, fekete-fehér film! –, mert sáfránnyal készíthették. A díszes porcelánedény tartalma ínycsiklandón gőzölgött. Szinte füstölt. Tudnivaló, hogy azokban az években a sáfrány hiánycikknek számított, anyám ezzel magyarázta, hogy az ő húslevese sosem lett élénksárga. Ebből mi nem csináltunk gondot, megettük. Ahogyan a magyar filmeket is.

A Délibáb minden mennyiségben közbotrányt okozott, hangosan röhögtek rajta az emberek, de nem azért, mert viccesnek találták, hanem mert olyan rossznak. Ennek hatására óriási tömegek rohantak megnézni. legyen mit szidni másnap a munkahelyen.

Nekem az is számított, hogy mi történetesen a Délibáb utcában laktunk. Kisgyerekként azt hittem, egy bizonyos délről származó báb a névadó – nem ez volt az egyetlen tévedésem.

 

Második szál

Az idő tájt csöndes kis utca volt a Délibáb, párhuzamos a Népköztársaság útjával (ma Andrássy, régebben is, korábban Sugárút). Másfél saroknyira a Hősök terén lévő Sztálin-szobortól, melyet ugye 1956-ban ledöntött a népharag, az önök akkor hatéves krónikásának szeme láttára. gyerekkoromban autó szinte sosem jött a Délibábba. A srácok az úttesten fociztak. Így komoly feltűnést keltett a sötét állami Csajka, mely odagördült a házunk kapuja elé.

Fiatalabbak kedvéért: a Csajka (jelentése: sirály, illetve vitorlával és evezővel fölszerelt csónak, továbbá a katonaságnál használt kétrészes ronda edény) egy szovjet autómárka volt. A Gorkij gyárban készítették, csúcsvezetők – főelvtársak – számára. A korabeli hagyományoknak megfelelően a dizájnt egy amerikai modellről (Chevrolet) lopták. A hátsó üléssor messze állt az elsőtől, a kettő közti tágas teret padlószőnyeg borította, két fotelt hajthatott föl onnan a sofőr szükség esetén, az ezekben ülők az utasokkal szemben foglaltak helyet, így intéződhettek a fontos állam- és pártügyek menet közben is.

Igen. De mit keresett ez a pompás jármű a Délibáb utcában?

Vagy inkább kit.

A leírt autóköltemény azért gördült a kapunk elé, mert dr. Szénási Géza, a Magyar Népköztársaság Legfőbb Ügyésze látogatást tett az én apámnál, dr. Vámos Tibornál. Aki ekkor a Magyar Népköztársaság egyik névtelen dolgozója volt. Építette a szocializmust, mint a többiek, marósként. Később sztahanovista marósként. Ugye, nem értik? Igazából én sem. De el tudom magyarázni. Másoknak jobban, mint magamnak.

Apám pécsi zsidó családból származott. Apja cipőboltos, nagybátyja pékség tulajdonosa. Pécsett végezte el a jogi kart. Állást már nem kaphatott, a zsidótörvények miatt. Aki olyan fiatal, hogy ezt sem érti, folyamodjon a Google-hoz. A második világháború előtt és kezdetén be-behívták különféle lerohanások alkalmával (Felvidék, Erdély), úgynevezett karpaszományosként (az egyetemet végzett katonáknak megkülönböztető jelzést adtak). Aztán munkaszolgálat, majd szovjet hadifogság. Ezt a részt magyarázni sem tudom. Miért zárták lágerbe a munkaszolgálatosokat a ruszkik, a horthysta tisztekkel együtt?

Megszökött. Hazagyalogolt Pécsre. Egész családját elpusztította a holokauszt. Beállt a rendőrség kötelékébe, nehogy az újonnan szerveződő hatalom besorozza frissen alakítandó hadseregébe – a Dunántúlon még folytak a harcok. Később egy Rajk nevű miniszter fölvezényelte Budapestre, gondolom, kevés diplomás akadt a rendőrök között, még kevesebb jogvégzett. Idővel Rajk egyik titkára lett a négyből. A másik: Szénási Géza.

Ez nem tartott sokáig. A Rajk-per első tárgyalási napján apám jelen lehetett. Hazatért, s kijelentette anyámnak: Betanult szöveget mond, agyongyógyszerezték, talán meg is verték. Anyám nem akarta elhinni: Ugyan, édes Tiborkám, már megint te akarsz lenni a legokosabb, ilyen a szociálizmusban nincs! (Velem ugyanilyen elnéző megvetéssel beszélt.) De van!

Apám ritkán mondott ellent, ezúttal nem tágított. Ő többé be sem teszi a lábát a minisztériumba, már holnap reggel állást keres. Ugyan, milyen állást? – anyám ezzel azt próbálta kifejezni, hogy kevés esélyt ad a férjének. olyat, amihez nem kell önéletrajz. De Tiborkám, akkor kevesebbet fogsz keresni! Sokkal! – zárta le az apám, és ezt az ígéretét betartotta.

Rövid kanyarok után marós lett, átképzősként. Az átképzősök többnyire a hatóságok által feketeseggűnek tekintett értelmiségiek köréből kerültek ki, akiknek gyorstalpaló tanfolyamon oktatták a szakmát, mindjárt a munkahelyen. Gondolom, azon az elméleten alapult e megoldás, hogy a diplomás gyorsabban tanul, mint az átlagos proletár. Kimondani ezt nem lehetett.

Rajk többi három titkára is megúszta, egyiküket sem börtönözték be. Valamelyikük – ha nem csalódom, éppen Szénási – a MÉH (hulladékgyűjtő) vállalatnál húzta meg magát. Ők hárman azonban ötvenhat után újra pozíciókba kerültek. Egyetemi professzor, rendőrtábornok, legfőbb Ügyész. Csak apám maradt a munkásosztály tagja.

Én a marósról azt hittem, savakkal dolgozik. Míg egy este anyám be nem vitt az üzembe. Akkor derült ki, hogy olyasmi, mint az esztergályos, az egyiknél a gép kése forog, a másiknál a munkadarab. Apám örökké éjszakai műszakban volt. Milyen lehetett a szüleim szexuális élete? Nem szeretném magyarázni. Bele sem akarok gondolni.

Apám ötvenkilencig maradt a gépnél, addigra az egészsége fölmondta a szolgálatot (háborúban szerzett szívbaj, súlyos visszérproblémák). Az üzemorvos eltiltotta az állástól. Az Újpesti Bőrgyárnál lett jogász, szakvizsgát ekkor, idősen tett. Mire minden nagyjából elrendeződött, már kórházba be s ki, majd korai halál.

Szénásival félévente találkoztak a marósság időszakában. A legfőbb Ügyész erőltette, fölteszem, lelkifurdalásból. Néha ellátogatott hozzánk, anyánk ilyenkor kitett magáért a vacsorával. Titkon remélte, Szénási ad valamilyen állást apámnak. Nem tévedett, a legfőbb Ügyész fölajánlotta, legyen a jobbkeze, a titkára. Apám határozottan visszautasította.

Egy tavaszi vasárnapon kirándulni akart vinni minket, Szentendre az úti cél, ott is ebédelünk, a kedvenc éttermében. Megérkezett a Csajka. Mi apámmal beültünk, anyámra és nővéremre várni kellett. Szénási arról mesélt, hogy szombaton vadászott a Pilisben, őzet lőtt, a neki járó húsból pörköltöt főz majd a felesége. Az asszony szótlanul ült a hatalmas autóban. Nekem Szénási megígérte, hogy a legközelebbi vadászatra engem is elvisz. Lelkesedtem. Mikor családom nőtagjai beültek végre, a Csajka nekilendült. Hajóztunk a kihalt Népköztársaság útján. Királynak éreztem magam. (Vagy főelvtársnak? Nem tudom már.)

Amikor átértünk az Árpád hídon, a nővérem rákezdte, hogy hányingere van, álljunk meg. A szüleim lehurrogták, ne hisztizzen, de hiába, erősködött, mindjárt baj lesz. A sofőr fékezett. Nővérem kiállt a járdára. Vártuk, hogy okádjon, aztán gyerünk. Nem történt semmi. Ugyanez a jelenet kilencszer ismétlődött, és még Pomázig sem értünk.

A Csajkában elviselhetetlenné fokozódott a feszültség. Apám elunta, kérte Szénásit, vigyen minket haza. Én nagyon-nagyon csalódott voltam. Abban maradtunk, hogy majd megismételjük, de soha többé nem vitt minket sehová.

Amikor apám meghalt, a temetésre nem jött ki. Koszorút küldött, a sofőrje hozta oda. Azt nem tudom, hogy a Csajkával vagy egy kisebb kocsival.

 

A két szál összefonódása

Egyszer – még a félbeszakadt kirándulás előtt – Szénási kávéra ugrott föl. Hoztam egy kis csekélységet! – kábé négykilónyi teasüteményt nyújtott át anyámnak. Hetekig ettük. Ekkor került szóba a Délibáb minden mennyiségben című film. Szénási valamiféle belső vetítésen látta, főelvtársak számára szerveztek ilyeneket. Összecsapta a tenyerét: Jaj, az borzasztó, egyszerűen borzasztó!!!

Apámék buzgón helyeseltek. Én hallgattam. Nekem szinte tetszett, szeretem a paródia műfaját. A Magyar Népköztársaság legfőbb Ügyésze röhögve mesélte, hogy szívesen adna soron kívüli útlevelet a rendezőnek, hadd utazzon nyugatra, hátha kinn marad! Szeretném tudni, Szinetár Miklós értesült-e a páratlan lehetőségről annak idején.

 

Ráadás

Sorkatona koromban rendőrhatósági figyelmeztetésben részesültem. Emiatt sokáig nem kaptam útlevelet. Kérvényeimre egyenválasz érkezett: Az ÖN KIUTAZÁSA KÖZÉRDEKET SÉRT. Akkori barátnőm (későbbi I. feleségem) aláírásokat akart gyűjteni az utcán egy ívre: AZ ÉN ÉRDEKEMET NEM SÉRTI VÁMOS MIKLÓS KIUTAZÁSA. Erről a nagyszerű poénról lebeszéltem. Inkább felhívtam Szénási Géza titkárát, kihallgatást kértem. Reméltem, emlék szik rám.

Hamar fogadott, öleléssel. Azt mondta, hasonlítok apámra. Addigra már a jogra jártam, ezt tudta valahonnan, ajándékba adta a fia néhány tankönyvét, aki éppen akkor végzett. Kérdezte, mi a probléma. Végighallgatott, majd behívta a Katonai Főügyészt. Az is végighallgatott. Intézkedik, mondta. Az ajtóig kísértek.

Hamarosan telefont kaptam. Juhász alezredes a vonal végén, udvariasan megkért, látogassak be hozzá péntek délelőtt. Sajnos nem lehet, mert ezúttal is fellebbeztem útlevélügyben (sosem hagytam abba a kérelmezést, félévente újat adtam be), és éppen akkor kell megjelennem a BM-panaszirodán a Rudas László (ma: Podmaniczky) utcában. Az már fölösleges, állította ő, hozzám jöjjön. Biztos? Mérget vehet rá.

A Zrínyi utcába hívott, a BM épületének élénksárgára mázolt fenekéhez. Egy vasajtón kellett kopogtatnom, hogy bejussak a fogadószobába. Juhász alezredes ott ült az íróasztal mögött, katonai egyenruhában. Zsebéből kivette az útlevelem, átnyújtotta. Statisztikai lapot is mellékelt (akkoriban le kellett adni a határátlépés előtt), gondosan elmagyarázta, hogyan kell kitöltenem. Utána így szólt: Aztán máskor, ha gondja-búja van, nem kell ám rögtön a legfőbb Ügyész elvtárshoz rohangálni, hívjon föl engem! – adott egy névjegyet.

Ez az egész olyan régen történt, hogy kissé kopott a vetített kópia agyam mozijában, remegnek a körvonalak. Mint a múlt füstje? Vagy mint a délibáb? (Nem kívánt törlendő.) Mégis biztosan tudom, az igazat, csakis a tiszta igazat meséltem. Kár, hogy így volt, de – tény, tény, tény. Tollam engem úgy segéljen.

 

támogatás