Utolsó szombat

Írta: Mezei Márk - Rovat: Irodalom, Kultúra-Művészetek

Mielőtt tovább utazott volna Izrael födjére, a Gestapo körözési listájának élén álló belzi csodarabbi, Áron Rokéách közel 8 hónapot bujkált Budapesten. Elutazása előtt üzent híveinek, amely szöveg pár héttel később két kiadásban, Ha-Derech (Az Út) címmel nyomtatásban is megjelent. A második szövegváltozat azonban rövidebb volt, hiányzott belőle pár tucat mondat. Mit akart valójában a világ egyik legismertebb zsidó vezetője mondani? Figyelmeztette vagy elárulta a magyar zsidókat? A 89. Ünnepi Könyvhétre megjelenő regény a belzi rebe utolsó napját meséli el az olvasóinak.

Mezei Márk

Részlet az Utolsó szombat címmel megjelenő regényből:

Közben egy másik lakásban is kínlódva folytatódott az előző nap. Az idős férfi hosszú percekig forgolódott, nehezen talált olyan helyzetet, amiben tovább tudott volna aludni. Kinyitotta, becsukta a szemét. Álmában is remegett a keze a kimerültségtől. Egy darabig nem mozdult, majd elölről kezdte a fészkelődést. Sehogy sem esett jól a fekvés. Egyik félálomból csúszott a másikba.

Fejfákat látott. Emberek álltak az ágya mellett, hangjuk átszűrődött az álmain. Az egyik összeroppantott egy gyufásdobozt a tenyerében. Mintha az anyja hangját is hallotta volna. Kapirgálást és nyiszatolást. Nekidőlt egy falnak, amibe beleragadt. Folyton visszacsúszott egy sírgödör sikamlós falán. Miért csak a múltról álmodom, a jövőről sosem? Eszébe sem jutott, hogy más emberként fog felébredni, mint ahogy elaludt. Hiába erőlködött, félálmában nem tudott mit kezdeni ezzel a gondolattal. Miért kavarják annyira fel ezek a képek? Jelentenek valamit? Régen mindig leírta az álmait, de amióta Pesten bujkált, túl fáradt volt hozzá. Minden erejét össze kellett szednie, hogy ébrenlétre tudjon vergődni az álmai közül. Hiába erőltette, sehogyan sem tudta kitalálni, kinek a sírját láthatta.

Felébredt. Halkan, szaggatottan szuszogott. Az öregedés jele, ha a halállal álmodunk. Egy ideje úgy félt az álmaitól, hogy legszívesebben baltát állított volna az ágya mellé. Mindene zsibbadt. Jobb keze annyira ökölbe szorult, hogy szinte fájt. Az egyik lábával még mindig a másik világban állt.

Fekete kipát, sajtszínűre mocskolódott inget, vastagon sávozott, durva szövésű ciceszt viselt, amit éjszakára sem vett le, de ez nem zavarta. Gyerekkora óta így aludt. Ha nem érezte a szemlélőrojtok szálait a teste körül, bűntudata ébredt.

Rémült csodálkozással nyitotta ki a szemét. Égett a szemürege a fáradtságtól. Bizonytalanul hunyorgott. Semmi késztetést nem érzett, hogy felkeljen. A hideg és sötét szobát bámulta. Ez a nap is csak olyan lesz, mint az előző. Meg minden azt megelőző.

Kinyitotta az ökölbe szorított tenyerét. Betette a feje alá. Tovább fészkelődött. Megvakarta az éjszakai bolhacsípéseket. Az egyikből vér serkent az ujjaira, amitől undor fogta el. Csukott szemmel harákolt. Torka izmaival felrántott egy kemény szélű slejmcsomót a szájába, de nem köpte ki. Egy darabig lökdöste a nyelvével, élvezte az undorító sikamlósságát, majd egy kis nyállal megpuhítva apróra őrölte benne a keménységet, és visszanyelte. Savanykás íz maradt a szájában. Émelygés fogta el. Tudta, hogy az undor foltjai verik ki a bőrét. A lába is viszketni kezdett.

Egyre tarthatatlanabb volt a bujkálás. Öccsével, Mordechaijjal csak az utolsó nyolc hónapban legalább egy tucat lakásban laktak, amiből néhányra egészen pontosan emlékezett, a Tisza Kálmán téri belzi önsegélyező szervezet épületére, Bernáth sajhet Rákóczi úti, Péter Banda metsző Dob utcai bérleményére. Vagy itt van ez a lakás, a Nagyatádi Szabó utcában, ahol békésen megfér a lakókkal az egykori Ortodox Elemi Leányiskola maradéka, a hitközség napközi otthona és gyerekmenzája, meg a nyilvánosan működő Ambulatórium, amit a ház homlokzatán felirat is jelez. De hiába váltogatták a lakásaikat, költöztek egyik belzi haszid hívüktől a másikig, a nyomozókat egy pillanatra sem tudták megtéveszteni. A hatóságok az érkezésük első pillanatától tudták, merre bujkálnak, és ebből nem is csináltak titkot. Egy Hain nevű rendőr a külföldieket ellenőrző osztályra is berendelte őket, hogy elmondja, a regnáló magyar kormány nem lesz képes sokáig ellenállni a németek nyomásának, előbb-utóbb ki kell adniuk az elfogatóparancsot. Ahogy fogalmazott, javasolnám, hogy mihamarabb hagyják el Magyarországot, néhány napot talán még mi is várhatunk a végrehajtatással.

Az üldözéstől kiélesedtek az érzékszervei. Tudta, hogyan kell a zajokon keresztül hallgatózni. Neszekből, dörzsölődésekből, koccanásokból értelmezni a ház és az utca életét. Most azonban csak egy egér neszezett a padló alatt. Ezt nem bánta, néhány napja már a csöndtől is félt.

Begyűrte a lába közé a takaróját, és masszírozni kezdte a tarkóját, hátha attól magához tér. Érezte, ahogy az ujjai alatt vér áramlik a nyakába, de azt is, hogy ez semmit sem használ. Képtelen volt megszokni, mennyire kevés kedve maradt az ébredéshez. Pedig még áldást is kell rá mondani. Nyitott szemmel feküdt az ágyon. Mindene fájt.

Ha nem is könnyen, de sikerült annyira összeszednie magát, hogy az oldalára tudja fordítani sziklamerev testét. Várt egy kicsit, majd újabb lendülettel ülő helyzetbe tornázta magát. Nekidöntötte a hátát a falnak, de az sem esett jól. A falból is sütött a hideg. Nem volt elég ereje, hogy maga mögé gyűrje a takaróját. A felüléstől egyszerre sajdult meg az oldala és a medencecsontja. Mélyeket lélegzett, hátha elmúlik, de aztán inkább csak hagyta. Jobb, ha egy kor után megbékél az ember a fájdalmaival. Maga alá húzta megdagadt lábát, és megigazította rajta az éjszaka megeredt kapcarongyot. Már megint húgyszagú a gatyám. Visszahanyatlott a ronggyá gyűrt lepedőre. Kórusban sírtak fel alatta az ágy rugói. A takaró helyett egy másik test melegét akarta érezni.

Elfáradtam. Elegem van.

Csak a hideg mozdította meg. Amennyire tudta, visszahúzta magára a takaróját. Arrébb gurult. Kihűlt a korábbi fekvés helye. Nem akart kinyújtózni, inkább megint embriópózba vonta magát a hideg takaró alatt. Megérzett a fogán egy darabot a légcsövéről leszakadt takonydarabból. Nem volt kedve lepiszkálni a nyelvével.

Kényelmetlenül nyomta a combja a farkát és a heréjét, de nem akart hozzányúlni. Egyetlen pillanatra sem tudott arról megfeledkezni, milyen parancsolatok megtartásával tartozik Jóteremtőjének. Ami kapcsolatba kerül az altesttel, tisztátalanná válik.

A félhomály derengését bámulta. Megpróbált szavak és nevek után kutatni az emlékezetében, de csak képeket látott. Néhány kirajzolódott, de a legtöbb mélység és élesség nélkül maradt.

El kellene igazítani.

Nem volt kedve imádkozni. Áldásokat mondani. Inkább csak megpróbált igazolást találni arra az irtózatra, amelyben élt. Lélegzeteit és szívdobbanásait számolta. Vallása alacsonyabb és magasabb rendű szabályain gondolkodott. Aztán, akármennyire nem akarta, valami mégis átszakadt benne, megmagyarázhatatlanul erős szomorúság ragadta el. Kitartott sófárhang szorította össze a szívét. Idáig jutottam hát. Lassan magam teszem tönkre a saját életem.

Ettől a bántó gondolattól felgyorsult a szívverése. Meg akarta magát nyugtatni, de csak még idegesebb lett. Folyóban sodródó fadarabnak érezte magát. Percekig azt sem tudta megmondani, egyáltalán mire lenne képes. Mit várhatna magától, vagy mit kellene tennie. Élettelen maszk volt az arca. Nyomasztó szorongását a sötétség oszladozása sem oldotta.

Nehezen lélegzett. Sípolva törtek elő a rövid szusszanások az öreg és elhízott testből. Nem maradhat ez így örökre. Akárhogy lapítok, lehetetlen, hogy teljes biztonságban legyek. Valaminek előbb-utóbb történnie kell. Kapart a torka, lassan múló köhögésroham tört rá.

Mi lenne, ha egyszer nem jutna több vér a szívébe? Hullile-ve-hasz, valami homályos idegenség gyengítené meg szíve és tüdeje falát, omlasztaná össze húsa tornyait. Ha végtelenre tágulna, vagy örökre összeroskadna a lelke. Azon kapta magát, hogy már meg sem lepődik a zavaros gondolatain. Sőt, egyenesen azt érzi tragikusnak, ha a megszokott gondolataihoz kell visszatérítenie magát. Nem kényszeríthetem sokáig rabszolgasorba a testem. Előbb-utóbb el kell engednem.

Koppanásokat hallott. Valami nekiütődött az ablaknak. Az ijedtségtől lüktetni kezdett a halántéka, merő víz lett a háta. Pánik szorította össze a szívét. Megint nedves lett a combja. Miért kell mindig félnem? Az értelmetlen élet úgyis csak értelmetlen halállal érhet véget. Nyirkos ujjaival csavart egyet a csapzottan lógó, fürtös pajeszán.

Egy darabig megpróbálta visszatartani, de újra heves, fullasztó köhögés tört rá. Szinte az egész tüdeje belobbant az erőlködéstől. Mintha tüdőgyulladás készülődne benne. Talán az lenne a legjobb, ha ennek az egésznek egyszer és mindenkorra vége lenne. Ha nem lenne a sorsomnak több ideje újabb büntetéseket kitalálni számomra. Bűntudata támadt, hogy egyáltalán ilyesmire gondol. Az élet, a sokasodás és a szaporodás micvája a zsidóság kötelessége, nem a halál. Mintha megint hangokat hallott volna. Valaki körbe-körbe kezdett járni a felette lévő lakásban. Néha megállt, aztán folytatta.

Az erősödő fénnyel a látása is tisztult, de így sem volt képes messzebbre látni a bádogpárkány mögötti udvar nyirkos és cseppfolyós sávjánál. Az ágyból a hóhab is szürkének látszott, már ahol a nyákosan csillogó tetőcserepeken megmaradt. Még egy kis eső, és ez is teljesen eltűnik.

Valami minden előzmény nélkül felszakadt a szívében. Túltelített emlékképek törtek rá. Szülővárosát, Belzet látta. Egy üres padot a zsinagógájában. Néhány arcot. Húsdarabot elmosódott, lilás pecséttel. Gombászást az erdei fák alatt. Hideg és tiszta napsütést. A Solokya folyót. Senki sem élhet már onnan. Tenyerébe szorította a homlokát, majd ideges kézzel túrni kezdte a szakállát. Egy zaklatott pillanatig azt sem tudta, hogy álmában vagy ébren látta-e ezeket a képeket. Kimerült vagyok, többet kellene pihennem. Tórai kötelesség a testünkre vigyázni. Szégyen borította el. Forró ólomként fröccsent szét benne az elhagyott hívei miatt érzett bűntudat. Mi lehet velük? Rettegett a saját titkaitól. Az igazi kérdésektől. Túlságosan gyáva volt ahhoz, hogy őszinteséggel fájdalmat merjen okozni magának. Izgatott remegés szaladt végig a testén. Talán utoljára választhatja a menekülést. Előre tudta, hogy nagy árat fog fizetni érte. Másokat bánt majd.

Közben egyre tisztábbakká váltak a tárgyak körvonalai. Már nem a hajnal, de még nem is a reggel fényei borították be a testét. Fázott az izzadtságtól. Egyre rövidebbek és üresebbek az éjszakák. Félt, hogy az önvizsgálat eltávolítja az istenfélelemtől. Az idő is enyhülhetett valamit, mert csöpögni kezdett odakint.

Valamennyire megkönnyebbült a szoba megélénkülő színeitől. Legalább a felzsibongó álomképeitől nem kellett már félnie. Többet most amúgy sem tehetett. Nincs jogom magam bántani.

Hálálkodom a színed előtt, élő és örökkévaló Király, amiért könyörületből visszahoztad hozzám a lelkem; nagy a Te bizodalmad.

*

További elérhető rész a szerző oldalán olvasható (mezeimark.hu).