Uri Asaf: Saját halál

Ahogy tanultuk:
Nem szabad gyakorolni a törvényt, amíg nem ismerjük a szellemét. Ha az állat megpillantja a sakter kezében a kést, a vágás nem szabályos, a levágott állat húsa nem fogyasztható. A tenyerembe hajtom a fejemet, koszorúba helyezem a lila és sárga emlékezetet. Kevés gyöngy maradt az olvasón? Akkor végy szemlélő rojtot!

Én a törvénynek csak a szellemét szeretem.

Saját halál:
Szülőhazám mindegyik városában
van legalább egy Allenby utca. Allenby tábornok Hunyadi Jánosnál is híresebb törökverő! Apám barátai, ha szabadságra jöttek, azonnal ölbe kaptak. Jól lebarnult, Debrecen vidékéről származó fiúk, a Jewish Brigade egyenruhájában. Aznap, a fotón három éves voltam, és a világháború véget ért. Az emberevő kemencék odaát mindenkit elpusztítottak, aki a szüleimnek kedves, és akikkel soha nem találkozhatok. Tengerre szálltunk, hogy megkeressük a túlélőket. Haifáról Budapestre utaztunk, Alexandria érintésével a Földközi tengeren át, fel az Adrián, Dalmáciáig. Nem felejtem a tenger napsugaras hullámait, a játékos delfineket, és a Srbin kapitányát, akitől savanyú hajóskenyeret kaptam. Miután a Srbin letett minket, Krk szigeténél mágneses aknára futott és elsüllyedt. Budapesten beírattak a Szilágyi Erzsébet fasori óvodába. Addig is az anyám ölében, a villamoson, fennhangon olvastam a cégérek feliratait. Gyakoroltam az új anyanyelvemet, és az utasok mosolyogtak. Volt némi akcentusom?

Azelőtt mindenki tudta (vagy talán sejtette), hogy a halált magunkban hordjuk, mint gyümölcs a magvát. A gyermekek kicsit, és nagyot a felnőttek. Az asszonyoké az ölükben élt, a férfiaké a mellkasukban. Bennük volt, s ez különös méltósággal és csendes büszkeséggel töltött el mindenkit.*

Van, akitől elveszik a saját halálát. De mi történik azzal a halállal, melyet addig magukban neveltek?

Éjszaka szálltunk ki a vonatból. Az állomástól a házig gyalog tettük meg az utat a jéghártyás tócsák között. Az alacsony házat, ahol a nagyszüleim laktak 1944 májusáig, teljes napfogyatkozás uralta. A pislákoló petróleumlámpa csak növelte a sötétséget, de a sok ágynemű is hiába világított. Fél tucat gályaformájú ágyat számoltam össze, párnákkal, pehelypaplanokkal és dunyhákkal. Az ágyas szobákat egybekötő folyosó a konyhában végződött, ahol fekete sparherd állt, amelyben fahasábok égtek. A szürke kavicsos udvarban álmos csirkék kapirgáltak. A két testvér, apám és Barnabás nagyon örültek egymásnak. A ház egyedül állt a világban, és az élők már sehova nem kívánkoztak, odakint semmi nem létezett.

A saját halála, melyet hatvanöt évig dédelgetett, a feltornyozott ágynemű között maradt. Nagyapám nem a párnák között halt meg. Pedig nagyapám pedáns ember volt, vitt magával imasálat és kalapot a júliusi nagy melegben. A nyírfaligetben látszik a csoport, borostás férfiak, ugyanarról a vidékről, (fotó, 1944. július…).

Apám landsmannjai, Debrecen és vidéke, emlékkönyvbe illő kép.

A férfiak hóna alatt vekni kenyér.
Az állatnak nem szabad látni a kést.

Utójáték:
Krumme Lanke, nudista strand Berlin zöldövezetében. Vasárnap délelőtt, udvarias, hatvanas férfi felsegít a tóból két fiatal nőt, aztán csevegnek egy darabig. A nők meztelenek, a férfin is csak szemüveg van. Milyenek lehettek a gótok vagy a teutonok ebben az őserdőben? A Grünewald akkor épp olyan volt, mint ma, a végét se lehetett látni, de mindenki állatbőrben volt, mert tudta, mi a különbség jó és rossz között: és megnyilatkozának mindkettőjöknek szemei és észrevevék, hogy mezítelenek (1Mózes 3, 7).

* Rilke: Malte Laurids Brigge feljegyzései, Bor Ambrus fordítása, Franklin Társulat