Ugye megvárod?

Ő egy fa. Ott áll a Tettye lejtőjén. Nem tudom mióta. Negyven éve megpróbáltuk átölelni a kisfiammal, aztán valamikor tizenvalahány éve a kislányával, Panna unokámmal, de nem értük át. Mindkétszer siettünk a játszótérre.

A fa nem sietett sehova és ma sem siet.Most egyedül sétálok a novemberi tavaszban, nézem Őt és magamban megszólítom:

– Olyan vagy mint egy fenséges katedrális. Nem tudom illik-e egy katedrálist tegezni, de hát olyan régen ismerjük egymást. Hány éves is vagy? Én már nyolcvan múltam. Egyáltalán milyen fa vagy? Kerestem a leírásodat, de hát nem találtam.

Ahogy elnézlek Te is öregszel. Nekem fájnak a lábaim, neked fáj az a nagy seb az oldaladon?

– Azért szép vagy, és nagyon jól áll ez az őszi viseleted. Van is egy fiatal fa hódolód. Tudod, hogy üzent neked? Biztos érzed. Most mentem el mellette és megláttam, hogy neki is van egy sebe. Képzeld el, hogy szívalakú. Aztán felfedeztem, hogy szégyenlősen, félig feléd fordítja.

– Tényleg, milyen a ti szerelmetek? Csak távszerelem lehet. Itt álltok egymástól nem messze, de egymást soha el nem érhetitek. Azért biztos, hogy a Ti szerelmetek is nagyon szép. Úgy képzelem csendes, életre szóló.

– Még el kell mondanom, hogy egy kicsit aggódom érted. Hogy bírtad ezt a forró nyarat? Nem szomjaztál sokat? Hiszen alig esik az eső. Sok fa feladja, de Te ugye nem adod fel? Nem adhatod fel, mert szeretlek. És mindazok, akik látnak, és felemelik fejüket a nyíló őszi egek kékje, napsugárral incselkedő lombkoronád felé, csak szerethetnek.

– Most november elseje van, melegen, hétágra süt a nap, de már hullanak a levelek. A Te leveleid is. Azért nem adod fel, ugye? Jön megint egy tél, de jön majd az új tavasz is. Még ez itt nálunk a természet rendje és bízzunk benne mindketten, hogy ez is marad.

– Te pedig itt állsz majd. Mint ahogy előttem is, és reménylem utánam is itt fogsz állni.

Az unokám unokája is meg akar majd simogatni és át szeretne ölelni.

– Ugye megvárod?