Udvar, imadallamokkal

Pénteken, július 26-án zárul Judit Niran Jelek a vízen című fotókiállítása a Horánszky utcai, Ateliers Pro Arts Galériában. Aki igyekszik, még megnézheti.

„Csend a szavak mögött” avagy Az Udvar a pusztulás foszló falú tájképeivel: szöveg és fotók víztükörben egybefolyó harmóniája jellemzi Judit Niran képeit.

 

A művész az 1970-es évek óta foglalkozik hagyományos zsidó imadallamok kutatásával, és a zenetörténész-irodalmár most egy zsidó sorsot jelképező házról és visszatükröződéseiről villant fel fotóvariációkat. Fényképek és irodalom, zsidó sorstratégia, imák dallama és láthatatlan életek elmesélhetetlen történetei. Utcák, ahol gyakran járunk, romos kapualjak, ahová betekintünk. De kik koptathatták ezeknek a szellemházaknak a lépcsőit?

Víztócsa lehullott falevéllel, víz felszínén borzolódó kerítésromok és csupasz ágú fák tükrözik vissza a nyomor fekete-fehér jeleit: egy néptelen és mégsem lakatlan lepusztult bérházat, csontvázként meredő kovácsoltvas lépcsőházi korláttal, porolókkal, vödrökkel, életek elhagyott relikviáival. Ottfelejtett lomok, amelyeknek személyiségük van. Befalazott és befalazatlan ablakok, üres térben létező kőablakkeretek, mint megannyi szemek. Udvarok málló vakolattal, „egy ház története, egy udvaré, melynek második emeletén van egy titkos imaház”. Ebben az imaházban minden ugyanúgy zajlik, mint régen, eltűnő árnyak mormolják imadallamaikat egykor és ma is, tünékeny történeteik a téglák között rekedtek.

Mint az alkotótól várható, ez a hagyományos ősi dallam a fotók által ábrázolt „világok” lelke. Arcok tűnnek el itt a darabokban hulló vakolatban, porrá tört, ám ma is élő kísértetek láthatatlan hangként és körvonalként keresik száműzöttségük sebhelyét a hóban. Egy szempillantás a víztócsa és minden, ami benne tükröződik. Írás a vízen, és az Írás szavai az udvarban, a lépcsőházban és a falon. Kapu graffitikkel (másfajta jelek) és rácsos ablaknyílással: kapuablak, amelyen keresztül látjuk az udvart. Kép a képben, de mégis mit látsz a képen? Mit markolhat itt zúzmarás kezünk? Vakolt és vakolatlan falat, néptelen ablakokat és galambokat és csendet és szomorúságot, némi magányt és megnyugvást.

Egy háznak története van és sosem lakatlan, bár csendje kísérteteket szül. „Kosz és kátrány generációi” jellemzik életének törmelékeit, ahogyan a téglaépítmény az egykori polgári Budapest impozánsabb épületéből szomorúan mélázó tökéletességgel szegénynegyeddé halványult, és akik éltek bennük, ott élnek még ma is a penészes pincéikben felejtett naplóikban, levegőben lebegő párbeszédeikben.

Az imaház egy szoba szertartással, ahonnan kiszűrődik a mindent körüllengő és átható ima moraja a tűzvészek és özönvizek előtti csendből, majd betölti a lépcsőházat dallamával. Befejezett és befejezetlen életek, elmúlás és megújulás spirálrugói. Az ima éneklő mormolására remeg a kerítés az olvadt hó vizének fodrozódó felületén. Akkor és most. A fa is ugyanaz a tejködös télutón a homlokzatok lehulló díszeivel együtt, ahogy rajzos tükörágai írásjelek vízen.

*

 Kisvideó a kiállítás képeiről imadallamokkal.

 

http://www.youtube.com/watch?v=iTVagS4cQXc