Tudni, mit éltünk át – Sacha Batthyany-val beszélget Szántó T. Gábor

Néhány héttel a II. világháború befejeződése előtt Batthyány-Thyssen Margit grófnő mulatságot rendez az ausztriai Rechnitzben, régi magyar nevén Rohoncon. Éjfél körül a vendégek, köztük náci tisztek, Gestaposok, SS-ek, elhagyják a kastélyt, és agyonlövik a vasútállomáson továbbszállításukra várakozó 180 magyar zsidó munkaszolgálatost. Hogy pontosan mi történt azon az éjszakán, mindmáig tisztázatlan, ahogy az is, mit tudtak a mulatozó családtagok az éppen azon az éjszakán történtekről.

És nekem mi közöm ehhez? – teszi fel könyve címében a kérdést Sacha Batthyany.

Az 1973-ban született szerző apai nagyapját tíz évre a Gulagra vitték, apja csak kamaszként ismerhette meg. A Zürichben született Batthyany, aki jelenleg a Tages Anzeiger német lap washingtoni tudósítója, művében egyszerre vet számot családtörténetével, a vészkorszak passzív szemlélőinek 1944-es felelősségével, a történet szőnyeg alá söprésével, a kommunista diktatúra bűneivel, két nemzedék mulasztásaival, esetenkénti lelkiismeret-furdalásával a holokauszttal kapcsolatban, s egyúttal önmaga identitáskeresésével.

A Helikon kiadónál megjelent kötet szerzőjével beszélgettünk a budapesti bemutató előtt.

Mielőtt egy cikk nyomán szembesültél volna családod érintettségével a vészkorszakkal kapcsolatban, téma volt a holokauszt otthon, illetve rokonok között?

Természetesen felmerült, de a történelemről beszéltünk, nem kapcsolódott semmilyen személyes élményhez. Svájcban felnőni más volt, mint Magyarországon, vagy Németországban. Mint egy buborékban. Hely, történelem nélkül. Számomra fontos Pesten, hogy egészen más itt sétálni, mint például Zürichben. Itt látod a jeleket, a házak történetét, a konfliktusok feltorlódott emlékét. Ez az, amiért nem tudtunk például Rohoncról. Szüleim Magyarországról emigráltak, új életet akartak, múlt nélkül, újrakezdeni.

Mit szóltak, hogy a családról írsz? Édesapád szereplő is…

Az újságírói munka nagyrészt anyaggyűjtés. Ennek a könyvnek a munkálatai is leginkább ezzel teltek. Ez az első könyvem, soha nem mondtam, hogy könyv lesz, csak azt tudtam, hogy gyűjtöm az anyagot. Mentem Szibériába, Dél-Amerikába… Amikor azt kérdezték, mi a fenét írsz, mindig azt feleltem, nem tudom egészen pontosan. Amikor aztán összegyűlt, megírtam, odaadtam apámnak. Minthogy ő is szereplője, persze, ideges voltam, mit fog szólni hozzá. Azt hiszem, büszke volt, tetszett neki. Más rokonok kritikájával szemben megvédett. Elégedett volt, hogy utánajárok, mit jelent magyar származásom, hogy utánamentem a történetnek. Ahhoz a nemzedékhez tartozik, amelynek gondot okoz, hogy beszéljen az érzéseiről, de megértette a kérdéseimet, a nyomozásomat, örült, hogy együtt utaztunk Szibériába. A távolság már nem akkora köztünk, mint korábban.

Különleges része a könyvednek két, egymással párhuzamos napló. Apai nagyanyádé, Marittáé, aki tanúja volt a birtokukon kényszermunkát végző zsidó házaspár nácik általi lelövésének, s aki végül nem tudja elmondani a hírt árván maradt lányuknak, Áginak, aki után a kistarcsai gyűjtőtáborig utazik. A másik napló az Auschwitzot túlélő Ágié, akinek lányai bocsátották rendelkezésedre a naplóját, amikor Buenos Aires-be utaztál hozzájuk. Az akkor 93 éves Áginak végül lányai tanácsára te sem mondod el a tragikus tényt, abban a tudatban hal meg, hogy apja, anyja öngyilkosok lettek. Végig valósak Ági és nagymamád naplói, vagy volt, ahol fikcióval kellett kiegészítened?

Száz százalékig valódiak. Ági spanyol nyelvű naplóját lányai bocsátották rendelkezésemre.  Amikor kinyitottam, rádöbbentem, ugyanúgy sárosdi emlékekről ír, mint a nagyanyám, de totálisan más perspektívából. Az égből kapott ajándék volt. Mindent megmutattam később a lányoknak, amit idézni szerettem volna, s ők hozzájárultak. Nagyanyám naplója kusza kézírás volt, kilencven százalékban német, tíz százalékban, amikor fáradt volna, magyar. Csak egyes részeket építettem be a könyvbe, harminc oldalas részeket vadászatról például nem. Számomra érdekes, irodalmi szempontból kevésbé.

A pszichoanalízised is visszatérő tárgya a könyvnek, s mintha hozzá is járult volna, hogy megszülessen.

Máshogy kezdődött. Amikor összegyűlt egy csomó anyag a kutatás során, és megvoltak az interjúim apámmal és más családtagokkal, és egyre fontosabb lett formába öntenem, mások is kérdezgettek, és én is kérdezgettem magam, valóban készen vagyok? Volt egyfajta hiányérzetem, mert a külvilágból való anyaggyűjtéshez volt újságírói gyakorlatom, de hogy magamról írjak, ahhoz nem. Nem tudtam, hogy fogjak hozzá. Ismertem könyveket, de nem volt önbizalmam belefogni. Feleségem pszichoanalitikus, akivel beszélgetve jutottam arra, szakemberhez fordulok. Magam úgy látom, mint aki ülök a számítógép előtt és írni próbálok magamról. Ahogy a könyvben is írom, gyakran volt olyan érzésem, hogy hiányzom a saját életemből, mintha nem lennék. Kellett egy külső szemlélő, ha tetszik, egy moderátor önmagamhoz, aki segít tisztázni az én viszonyom ehhez az élményanyaghoz. És a beszélgetések során, melynek kilencven százaléka másról szólt, ahogy feküdtem a díványon, egyszer csak azt láttam, hogy ez is kapcsolódik az anyaghoz, amin dolgozom, és az is. És a töredékekből összeállt valami, és egyszer csak ott volt. Ott voltam. Az analitikus díványán nincs értelme hazudni, különben nincs értelme odajárni. És akkor azt is megértettem, hogyan kell írnom mindarról, amihez az anyagot összegyűjtöttem.

Mi volt a reakció a könyvedre szélesebb családodban?

Voltak, akik nem vették jó néven, vagy nem akarták elhinni, hogy mi történt Rohoncon, de voltak olyanok, akik tudomásul vették, hogy Iván is, Margit is ott volt a kastélyban, amikor a tömeggyilkosság történt a birtokon, és azt mondták, jól tettem, hogy megírtam. Van egy másik dimenzió: akik közel vannak Rohonchoz, inkább nehezményezik, akik távolabb élnek, például Uruguayban, azok gratulálnak.

A vészkorszak másodgenerációs tüneteinek jelensége közismert, nagy irodalma van. Könyvedben nagyon hasonló jeleit mutatod a traumatizáltságnak, az identitáshiánynak. Mintha nem volnék – írod többször. Szaggatott, hiányos az emlékezet, az apa-fiú viszony nehézkes, sarkos, mert az apa is traumatizált, hisz nagyapád tíz évet a Gulágon töltött. A nagyszülőkhöz való visszanyúlás az identitáskeresésben fontos, mert a szülők nem adnak stabilitást, a múlt feltárása obszesszív késztetés lesz.

Német másodgenerációs, főleg történelmi és pszichológiai könyveket olvastam. Az én nemzedékembe tartozók sokan szembesülnek hasonló élményekkel. Megszaporodtak az ilyen könyvek a német piacon. Divattá vált. Miért most? A megfelelő korba értünk. Fiatalabb korban az örömöket hajtja az ember, gyerekeket nevel, aztán középkorába érve szembenéz önmagával: mi bajom, amikor jó dolgom van, állásom, megélhetésem, valami mégis hiányzik.

A svájci társadalom hogyan viszonyul a vészkorszakhoz? A 90-es években voltak nagy viták a felelősségről a svájci bankok kapcsán.

Fontos volt beszélni erről is, de nem sok minden változott. Svájcnak szüksége van arra, hogy külső nyomást kapjon ehhez a szembenézéshez. Ez nem egy olyan ország, melynek nagy gyakorlata van abban, hogy szembesüljön történelme sötét oldalaival. Vegyesek voltak a reakciók is a könyvemre, volt, aki megértette a mélységét, jelentőségét, volt, aki úgy intézte el, hét év kutatás, szép munka, igyunk egy sört.

Magyarországon elkövetők gyermekei, unokái nemigen szólalnak meg, nem fejezik ki nyilvánosan érzéseiket. A német kultúrában végbement múltfeldolgozás felszabadítja az egyént, hogy ő is így tegyen?

Nem tudok a társadalomról beszélni, csak magamról. A történelmi tényekkel szembesülni, számomra segített azzal is számot vetni, ki vagyok, mi vagyok. Röhej, hogy vannak, akik azt gondolják, egy ilyen könyvet azért ír az ember, hogy nagy pénzt szakítson. Kétségtelen, hogy számít, hat rád a kulturális miliő, amiben élsz. Nem tudom például, mit jelent holokauszt-túlélő családban felnőni, de azt tudom, milyen az, amikor egy családban nem beszélnek égető kérdésekről, mert átéltem a konyhaasztalnál, apámmal. Tudni, mit éltünk át, és hogyan formált bennünket azzá, akik vagyunk, ez kell ahhoz, hogy beszélgetni tudjunk.

Részlet a könyvből itt olvasható.